„Ez egy személyes bosszú, és nem fogják fel, hogy közben emberéletekkel játszanak” – kafkai tanévkezdés Iványi Gáborék bezáratott iskolájában
A múlt szerdán tudták meg a diákok, szülők, de a tanárok is, hogy az Iványi Gábor egyháza által működtetett iskolákat és óvodát Sára Botond főispán a „gyermekek biztonságos és megfelelő színvonalú nevelésének érdekében” bezáratta. Az érintett családoknak két munkanap állt rendelkezésükre tanévkezdésig, hogy másik iskolát találjanak. Elmentünk megnézni, most mi folyik a bezáratott iskolában.
Délelőtt tíz óra. A Wesley Kincsei Általános Iskola és Gimnázium épületében, ellentétben az ország szinte összes többi iskolájával, ma nem volt tanévnyitó. Az épület majdnem üres, egy-két tanár, segítő, illetve tanácstalan szülő van bent. A hangulat most nyugodt. Kármentés folyik, vagy ahogy Gazdig Róbert igazgató mondja: romeltakarítás.
Az egyik teremben folyamatos konzultáció folyik a segítséget kérő szülőkkel, mert ahogy várható volt, két munkanap alatt sok diáknak nem sikerült helyet találni az iskolák között. Kedvesen fogadnak, még szendviccsel, kávéval is kínálnának, de mindenekelőtt körbenézünk az iskolában. Az épületet a főváros öt évre adta az iskolának idén, ez lett volna az első évük itt. Nyár eleje óta hozták rendbe az Ifjúmunkás utcai panelépületet, ilyen típusúval az országban szinte mindenhol találkozhatunk. Kívülről. Belül a tágas folyosó két oldalán berendezett osztályok találhatóak. Az elsősöknek sok vidám szín, játék, a második osztályban kicsi bábszínház árválkodik. És így tovább, felszerelt, kifestett termek egészen tizenkettedikig.
Egy teremben a földön kikészítve a tankönyvcsomagok, ahogy máshol is ilyenkor év elején. Vannak szülők és diákok, akik csak a könyvekért jöttek. Megköszönik, elviszik.
Az igazgatót egy szülő úgy jellemezte még a múlt héten, hogy ő minden diákot név szerint ismer. Meg is kérdeztem tőle, hogyan lehetséges ez? Gazdig Róbert szerint nem is voltak sokan, hiszen a sajátos nevelési igényű gyerekek esetében fontos, hogy olyan létszámban oktassanak, hogy minden diákra megfelelő figyelem juthasson. Ahogy ő fogalmaz: családias légkör jellemezte az intézményt, igyekeztek megnyugtató légkört teremteni.
ezért általánosnak tekinthető az a történet, hogy sok diák több intézményt megjárva került a Wesleybe, ahol viszont ott is maradt. A múlt szerdai hír sokként érte az iskola dolgozóit is, hiszen egyik pillanatról a másikra lettek állástalanok.
A legkiszolgáltatottabban azonban a gyerekek maradtak. Az igazgató így beszél erről:
„Voltak olyan gyerekek, a szülők elmondása alapján, akik sírógörcsöt kaptak, sőt én is hallottam, mert mikor beszéltem a szülővel, hallottam, hogy zokog és őrjöng a háttérben a gyermek, hogy bezárt az iskola, és hadd ne mondjam, milyen szavakkal illette a hatóságot, vagy a hatóság embereit.”
„Gimnazista tanulók, már fiatal felnőttek, akik idejöttek, és egyszerűen
És kérdezgetik, hogy mikor nyit az iskola, és nem akarják egyszerűen elfogadni, hogy ez történt velünk.”
Az iskola azonnali jogvédelmet kért, a Társaság a Szabadságjogokért is próbál segíteni nekik. Egyelőre azonban nem tudják, mi lesz a helyzet velük. A szülőktől is folyamatosan kapják a jelzéseket, hogy ha mégis indulhatna az iskola, azonnal visszahozzák a diákokat.
Nyílik egy terem ajtaja: mégis folyik oktatás az iskolában. Simkó Edit pedagógus tart magyarórát, vegyes csoportnak, akiknek még nincs helye máshol. Most egy kis uzsonnaszünet következik. Arra a kérdésre, hogy melyik gyerek beszélgetne szívesen velem, meglepően sokan jelentkeznek. Egy aprócska, másodikos kislány nyitja a sort. Neki a Wesley volt az első iskolája, itt kezdett tavaly. Szabatos, kerek mondatokban mondja el, hogy a tanára írta meg nekik a hírt múlt héten.
Hogy hova fog iskolába járni, még nem tudja.
Egy hetedikes fiú, aki negyedikes kora óta jár ide, elmondja, hogy ő egy 35 fős osztályból jött, ahol kiközösítették. De a Wesley-ben jól érzi magát, megtalálta a helyét. Hozzájuk szerda este nyolckor hozta ki a levelet két férfi egy autóval. Jelenleg még ő sem tudja, hova jár majd, mert a gyáli körzetes iskola, ahova kötelező lenne, hogy felvegyék, azt válaszolta, hogy mivel eddig a Wesley-be járt, ezért
Mindezt olyan természetességgel mondja el a gyerek, mintha arról beszélne, hogy a párolgás hőt von el. A nyolcadik után szakácsiskolába szeretne menni, esetleg a sport érdekelné még, például a foci.
Osztálytársa, egy lány, mielőtt idekerült, két alkalommal volt kénytelen iskolát váltani. Amikor értesült róla, hogy a főispán úr bezáratta az iskolát, sírt. Meglepően éretten azonban hozzáteszi: el kellett fogadni, mert nem tud ellene mit tenni. De azért a holnapi felvonuláson ott lesz. Ő a szerencsés a mai alkalmi csapatban, ő már tudja, hol folytathatja. Körzetes, sporttagozatos iskolában.
Simkó Edit azt mondja, nem először próbál segíteni Iványi Gábor intézményeinek. Most sem volt kérdés, hogy jön-e.
Különösen azért bűn, mert a legvédtelenebbek ellen követik el. Ráadásul, ha most a családok nem tudják iskolába járatni a gyerekeiket, akkor jöhetnek a büntetések, megvonhatják akár a családi pótlékot is, ami persze nem nagy összeg, de vannak olyan családok, ahol ez is nagyon számít.
Erre az órára, mivel nem tudta, milyen korosztály jön be, készült Petőfivel, József Attilával, Arannyal, de aztán látta, hogy mindenekelőtt itt most beszélgetni kell. „Könnyű kis önismereti játékon keresztül beszélgettünk, majd utána komolyan is, pár szóban arról, hogy hol vannak, merre vezet az útjuk, mit jó csinálni egy embernek, ha egy új közösségbe kerül.”
Ahogy Edit fogalmaz:
A kicsi lány nyit be, és kérdezi, mikor folytatódik az óra. „Amikor összeszeditek a többieket” – válaszolja Simkó Edit, aki ma délig vállalt itt tanítást, aztán készül a délutáni Belügyminisztérium előtti tüntetésre.
Kint a folyosón folyamatosan jönnek a szülők. Egy édesanya a fiával. A fiú egyáltalán nem kicsi már, én elsőre fiatal tanárnak néztem, szakállas, magas termetű. Kezében a könyvek.
Őt nyolcadik után szakgimnáziumba vették fel, de onnan hamar távozni kellett, mert bár a nyelv kiválóan ment neki, matematikából és magyarból megbukott. A Wesley-be viszont már harmadik éve jár. Ahogy az édesanya elmondta, itt a kisebb létszámú osztályban mindig jutott elég figyelem a fiára.
„Ha egy picit le volt maradva, akkor a tanárok partnerek voltak ebben, segítséget adtak. Nem az volt, hogy agyon voltak nyomva a tanórákkal, plusz szakmai órákkal. Ha kellett, akkor itt maradtak a gyerekekkel, korrepetálták őket, és ez nagyon nagy segítség volt.”
Ők egyébként mind a mai napig nem kaptak hivatalos értesítést, az ő házuk előtt nem állt meg az autó, ők csak simán így jártak. Mivel a fiú elmúlt 16 éves, ezért nem tanköteles, de szerencsére így is sikerült egy másik gimnáziumba átíratni. Abban azonban csak reménykedni tudnak, hogy megkapja azt az odafigyelést, ami ahhoz kell neki, hogy eredménnyel jusson el az érettségiig. Garancia nincsen.
Pákozdi Andrea névvel vállalja a történetét. Gyermeke nyolcadikos, autizmus spektrumzavaros. Az ő esetükben ez azt jelenti, hogy nagyon gyenge szociális készségekkel bír. Ez volt a negyedik iskolájuk, és ide be tudott illeszkedni. Ugyanis itt figyeltek rá folyamatosan, minden nap tanítási időben rendelkezésükre állt fejlesztőpedagógus és pszichológus is szükség esetére.
„Mi jártunk olyan iskolába, ahol volt papíron iskolapszichológus, de ha a gyerek bement és igénybe vettük, az óránként tízezer forintomba került. Itt nem. Itt valóságosan ott volt, elérhető volt teljesen ingyenesen a gyerekek számára. Sőt, időnként a szülők számára is, mert hogyha nekünk volt nehézségünk, problémánk, akkor szántak ránk időt, bejöhettünk, és átbeszéltük az otthoni problémákat is a gyerekekkel kapcsolatosan.”
Ebben az iskolában történt meg, hogy az autista gyermek olyan bizalmas kapcsolatot tudott kiépíteni két tanárával is, hogy nekik még azt is megengedte, hogy megöleljék őt.
Amikor valahonnan megtudták, hogy nincs többé ez az iskola, a gyerek összetört. Kérdésemre, hogy jobban van-e azóta, az édesanya csak ennyit mond: