Ritkán fordul elő, hogy egy rendezőnek egyszerre fut hollywoodi blockbustere és szerzői darabja is a mozikban, de Kenneth Branagh-nak most összejött. Egy hete játsszák itthon a Halál a Níluson-t, amiben Branagh pár évvel a Gyilkosság az Orient expresszen után megint felragasztotta Poirot felügyelő bajuszkáját. Közben pedig megérkezett hozzánk a saját gyerekkori élményeit bemutató, mélyen személyes ihletésű szerelemprojektje, a Belfast is, amivel Branagh nem titkolt szándéka volt, hogy újrapozicionálja magát a filmvilágban, és nagyon úgy tűnik, hogy sikerült neki. Hét Oscarra-jelölték.

A kilencéves Buddy (Jude Hill) Belfastban él a családjával. A bátyjával, az anyukájával (Caitriona Balfe) és a londoni építkezések meg az otthona között ingázó apjával (Jamie Dornan). Buddy ide született, ide köti minden. Az imádnivaló nagyszülők, az unokatestvérek, az iskola, a barátai, a hegyek és nemsokára egy szép, szőke kislány is az osztályból.

1969-et írunk ugyanis, az észak-írországi zavargások kezdetén járunk. Buddyék környékét sem kerülik el az események, az utcába, ahol laknak, egy napsütötte délutánon tör be az erőszak. Az addig teljes békében egymás mellett élő protestánsok és katolikusok egyik pillanatról a másikra válnak ellenségekké.

Néhány nap múlva már szögesdrót szeli ketté az iskolába vezető utat, a magukat védeni próbálók barikádokat emelnek az otthonaik védelmére, előbb vagy utóbb pedig mindenkinek döntenie kell, melyik oldalra áll ebben a vallási ellentétekre hivatkozó, valójában politikai okokból szított háborúban.

A Belfastban született Branagh izgalmas Shakespeare-adaptációival hívta fel magára a figyelmet a kilencvenes években. Sokakat meglepett, amikor az V. Henrik, a Sok hűhó semmiért, a Hamlet, vagy amit akartok és az Ahogy tetszik rendezője elvállalta a Thort a 2010-es évek elején, a Marvel-mozi után pedig egy élőszereplős Hamupipőke-feldolgozást, amit a már említett Agatha Christie-film és az a bizonyos bajusz követett. Bár Branagh egyik bérmunkájával sem vallott kudarcot, igazán formabontót sem alkotott velük, és valószínűleg végleg el is könyvelték volna korrekt adaptációkat szállító iparosként, ha nem jön a koronavírus.

A Belfast ötlete, majd forgatókönyve ugyanis az első karantén alkotói magányában született, és Branagh még abban az évben, az őszi lezárások idején le is forgatta a filmet. Akkor még nem sejthette, hogy mire az utómunkálatokhoz érnek, két évtizedes látszólagos nyugalom után újra fellángolnak az észak-ír ellentétek, ezzel pedig nem csak a nosztalgia és az emlékezés filmje lesz, hanem szomorú aktualitást is kap a Belfast.

Ha az eddigiek alapján bárki azt gondolná, hogy Branagh mozgóképes történelmi tablót festett, vagy valamiféle hőseposzt énekelt meg az észak-ír konfliktusról, az rossz nyomon jár. A zavargások történelmi, politikai és vallási okairól, társadalmi és gazdasági következményeiről annyit tudunk csak meg, amennyit az események kellős közepébe csöppent, kilenc éves kisfiú ott és akkor megérthetett a körülötte zajló dolgokból és a felnőttek elejtett mondataiból.

Ez az alkotói döntés egyfelől a Belfast legnagyobb erénye, de, és ez elsőre talán kicsit ellentmondásosnak tűnik, éppen ebben rejlenek a korlátai is. A valós események ismeretének hiányában bizonyos jelenetek ugyanis néhol kicsit önismétlőnek és unalmasnak hatnak. Hiába telik az idő, Buddy szemszögéből nem érzékeltethető eléggé, hogy egyre nagyobb a tét és hogy merrefelé is haladunk, ahogyan az sem világos mindig, hogy a felnőtteknek mik a motivációik. Gyerekként pont ezt éljük meg, ez teljesen oké, de nézőként hiányérzetünk lehet emiatt, és az igazi katarzis is elmarad.

Hogy azok az önreflexív mozzanatok mennyire működnek, amikkel Branagh arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogy itt és most a teljes eddigi életműve összegzését látjuk, ennek pedig szerves részét képezik a már sorolt hollywoodi szuperprodukciók is (gondolok itt a filmben olvasott Thor-képregényre vagy a dohányzóasztalon felejtett Agatha Christie-kötetre), döntse el mindenki maga.

Visszatérve a gyermeki nézőpontra, sok szempontból tökéletesen érvényesül, és ez adja a film igazi erejét. Branagh már azzal utal az események emlékszerű ábrázolására, hogy leszámítva a jelenbéli kezdő és lezáró képsorokat és a Buddyék által a moziban megnézett színes filmek (Egymillió évvel ezelőtt, Csodakocsi) jeleneteit, az egész filmet fekete-fehérben, bársonyosan meleg tónusú, úgynevezett hollywoodi fekete-fehérben forgatták. De nem csak képileg jelenik meg a filmben a stilizáltság, hanem dramaturgiailag is.

Nagyon erős például Buddy templomi látogatásának lázálomszerű bemutatása vagy azok a jelenetek, amikben az apa (a belfasti születésű Jamie Dornan remekel) westernhősszerűen távozik vagy néz farkasszemet az ellenséggel.

Mind közül a legjobbra mégis a nagyszülőkkel való beszélgetések sikerültek (Judi Dench és Ciarán Hinds csodás páros) és egy bizonyos mosóporos jelenet, amit nem spoilerezhetek el. Legyen elég annyi, hogy az Omo mosóporról innentől valószínűleg sokaknak fog beugrani az a torokszorító kérdés, hogy hol van az a pillanat, amikor az embernek a gyerekei érdekében szednie kell a sátorfáját. Vagy éppen ellenkezőleg: muszáj maradnia.