„Arra tanítom őket, hogy legyenek bátrak” – Hadházi Renáta tanárral, az év hétköznapi roma hősével beszélgettünk
Hadházi Renáta sok könyv között nőtt fel Polgáron. Bár őt magát nem érte diszkrimináció, az, hogy egy szegregált, romák lakta környezettben nőtt fel a mai napig hatással van az életútjára. Renáta ma már háromdiplomás pedagógus és leendő kutató, egy tiszaújvárosi általános iskolában tanít. Szívügye a hátrányos helyzetűek felzárkóztatása és a tehetséggondozás. Szabadidejében is a hivatása teszi ki az élete jó részét, hiszen a diákjai inspirációjára elindított egy TikTok-csatornát, ahol módszertani ajánlásokat oszt meg, és a célja, hogy bemutassa egy átlagos tanár életét. Mindemellett egy felnőtt férfit tanít írni és olvasni. A hozzáállását és a tudományos munkáját idén Aranypánt-díjjal ismerték el, így ő lett az év hétköznapi roma hőse.
A Szeretlek Magyarországnak most mesélt a gyerekkoráról, a tanulmányairól, a tanári pálya nehézségeiről, és arról is, hogy mi a legfontosabb dolog, amit át szeretne adni a diákjainak.
– Azt már korábban olvastam rólad, hogy egy kis, szegregált utcában nőttél fel, ami bizonyos szinten meghatározta aztán a felnőtt életedet is. Mesélj egy picit erről, milyen gyerekkorod volt, mit hozol magaddal otthonról?
– Így van, Polgáron, egy kis utcában nőttem fel. Ez egy szegregált utca volt. Nem a város cigánysora, de mégis szegregátumnak számított, mert többségében romák laktak itt, ráadásul nagyon fejletlen volt az infrastruktúra. Például nem volt aszfalt, ezért gyerekként sokszor úgy mentem iskolába, hogy zacskót kellett húzni a cipőmre, amikor elindultam otthonról, hogy ne legyen annyira sáros, mire beérek. Ettől függetlenül nagyon jó, tartalmas, aktív gyerekkorom volt. Mindig szívesen gondolok rá vissza. Az édesanyám jelenleg háztartásbeli, de sokáig Polgár Városgondnokságán dolgozott. Mindig szeretettel mentem végig az utcán, mert a város tele volt virágokkal, és tudtam, hogy ebben az ő keze munkája is benne van. Édesapám pedig vasipari munkás. Mindig nagyon sokat vállalt és vállal a mai napig. Nem egy pihenős fajta, neki mindig kell csinálni valamit. Azt gondolom, hogy a szorgalmat, a munka iránti szeretetet, a pontosságot, a precizitást tőle hozom.
– Már gyerekként is tudtad, hogy tanár szeretnél lenni?
– Kiskoromban az édesanyukám rengeteg könyvet vett nekem, így a könyvek iránti szeretet már ekkor kialakult bennem. Polgáron jártam általános iskolába, ahol volt egy nagyon jó magyartanárom. Ő volt a példaképem: ahogyan kiállt elénk, ahogyan beszélt, amit kisugárzott, a szeretete, kedvessége, motiváltsága nagy hatással volt rám. Aztán fel is karolt engem, versmondó versenyekre jártunk, műsorokra készültünk. Nagyon megszerettem a magyar nyelv és irodalmat, ekkor alakult ki bennem, hogy tanár szeretnék lenni, és olyanná szerettem volna válni, mint ő. Viszont az érettségi után tanítónak jelentkeztem, de sajnos elbuktam az alkalmasságit.
– Mit jelent, hogy elbuktad az alkalmasságit, miben nem feleltél meg?
– Nagyon készültem! Emlékszem, hogy énekből is vizsgázni kellett, népdalokat, gyerekdalokat kellett tanulni, és rengeteget énekeltem. A testneveléstől féltem a legjobban, de az hál' Istennek sikerült. Aztán jött az ének. Az “Által mennék én a Tiszán ladikon...” című dalt kellett elénekelnem, a tanár azt mondta, hogy oké.
Innentől kezdve már hiába mentem tovább, hiába mondta a pszichológus, hogy alkalmas vagyok, elbuktam az egész felvételimet.
– Hogy élted ezt meg?
– Akkor nagyon összetörtem, de tudtam, hogy újra kell terveznem. Végül arra jutottam, hogy a következő évben megpróbálom az egyetemet újra, és még több energiát fogok belefektetni, majd a felvételibe. Addig pedig úgy döntöttem, hogy elmegyek technikumra, és ez volt életem legjobb döntése! A Szerencsi Szakképzési Centrum Tiszaújvárosi Brassai Sámuel Technikum és Szakképző Iskolájába jelentkeztem Tiszaújvárosba, ügyviteli titkárnak. Közben eldöntöttem, hogy nem tanító, hanem magyar szakos tanár szeretnék lenni, ezért megcsináltam az emelt magyar érettségit, hogy most már tutira bekerüljek az egyetemre, és ez így is lett.
– Milyen volt először kiállni a diákok elé a gyakorlaton?
– Nagyon izgultam, de először nem is a tanítás miatt, hanem azért, mert szerettem volna abba az iskolába kerülni, ahol a technikumot elvégeztem. Számomra a Brassai volt az az iskola, ami a legtöbbet adott. Jó érzés lett volna oda visszamenni. És végül addig szervezkedtem, amíg sikerült bekerülnöm, így ott végezhettem a gyakorló tanításomat. Az pedig külön öröm volt, hogy a mentorom az a tanár lett, aki egykor engem is tanított.
10. osztályban kezdtem, ők ügyviteles lányok voltak, és kaptam egy szabad órát, ahol megismerkedhettem a gyerekekkel. Emlékszem, hogy kommunikációs gyakorlatokat csináltunk, ismerkedős feladatokat, egy körben ültünk, és olyan meghitt volt ez a környezet. Erre a mai napig emlékeznek a gyerekek is. Minden órámra nagyon sokat készültem, és olyan jó volt látni rajtuk, hogy érdekli őket, amit csinálok. Amit még szintén nagyon pozitívan éltem meg, az az volt, hogy folyamatosan visszajeleztek nekem. De egyébként mindig azt kérték tőlem, hogy legyek szigorúbb.
– Azért egy fiatal tanárnak nagyon nehéz megtanulni a szigort, nem? Végtére is nemrég még te is azokban a padokban ültél, ahol a diákjaid.
– Igen, ezt valóban nagyon nehéz megtanulni. De képzeld el, azt mondták: azért kértek, hogy szigorúbb legyek, mert egyszer vissza fognak vele élni. Szóval magukból kiindulva adtak tanácsot. De egyébként azóta sem mondanám magam szigorú tanárnak, viszont következetes vagyok.
– Mi volt számodra a legnehezebb kezdő tanárként?
– Szerencsére sikerült a Brassaiban elhelyezkednem, ebből fakadóan a legnagyobb nehézség az volt, hogy ez egy szakképző iskola is. Itt a hegesztők, csőszerelők, villanyszerelők mellett olyanok is vannak, akiket érettségire is fel kell készíteni. Ebben rögtön volt egy nagy kontraszt, hiszen amit megtehetek technikumban, azt nem tehetem meg a szakmás gyerekek esetében. De egyébként nekem a szakmunkás gyerekekhez nagyobb kötődésem van, mert nekik többségében nem a tananyagra volt szükségük, hanem rám, a személyemre, a segítségemre, a támogatásomra. És ez sokkal jobban erősítette bennem azt a hivatástudatot, ami miatt tanár szerettem volna lenni. Ráadásul az egyik legjobb élményem is ehhez köthető.
Úgy éreztem, hogy leküzdöttük a sztereotípiákat, mert nemcsak gimnáziumi tanulók érhetnek el eredményeket, hanem egy országos versenyen kiemelkedően teljesíthet egy hegesztő is, aki bár vasakkal dolgozik, pálcákkal forraszt, de attól függetlenül kinyitja a verseskötetet és olvas.
– Mi a legfontosabb számodra, amit át szeretnél adni a diákjaidnak?
– Azt, hogy nem a jegyek határoznak meg minket.
Mindig bíztatom őket arra, hogy ne így mérjék magukat, és rengetegszer elmondtam nekik, hogy az élet mindenkit igazol. A másik, hogy próbáljanak úgy élni, hogy szeretettel és tisztelettel forduljanak az embertársaik felé. Most egy általános iskolában dolgozom, de a Brassaiban tapasztaltam, hogy a szakmunkás gyerekeket nagyon lenézik. Többségében azért, mert roma származásúak, hátrányos helyzetű településekről kerülnek ki, sokszor nagyon nehéz családi körülmények között élnek, összességében más szociokulturális környezetből jönnek, amely sokszor ellentéteket szült. Éppen ezért próbálom átadni minden diákomnak azt, hogy ne lenézzük egymást, hanem fogadjuk el, és támogassuk a másikat. De nagy hangsúlyt fektetek a szabad gondolkodásra, és arra tanítom őket, hogy legyenek bátrak, hogy próbálják meg a gátlásaikat leküzdeni, feszegetni a határaikat.
– Milyen ma Magyarországon tanárnak lenni? Nagyon sokat hallunk arról, hogy a pedagógusokon nagy a terhelés, kevés a fizetésük. Te mit gondolsz erről, hogy látod ezt?
– Tanárnak lenni ott, ahol én dolgozom, nagyon jó. Azért, mert a gyerekek motiváltak. Velük rengetegféle módszert ki lehet próbálni, sok projektet tudunk megcsinálni.
Ha van olyan téma, ami nagyon tetszik a gyerekeknek, vagy közel áll hozzájuk, akkor nagyon sajnálom, hogy nem tudunk rá több időt szánni. Nem tudunk benne elmélyülni, mert sajnos menni kell tovább, haladnunk kell, mert lemaradni sajnos nem szabad. Mindemellett ott van, hogy a tanárok rengeteg olyan munkát végeznek, ami kívülről nem látszik. Például rendszeresen programokat szervezünk a gyerekeknek, készülni kell az órákra, versenyekre készíteni a tanulókat, és akkor még ott a sok adminisztráció. De mindenért kárpótol az, amikor a gyerekek visszajeleznek, hogy de jó volt ez az óra, vagy odajönnek, megölelnek, megkérdezik, hogy vagyok. Ezt tényleg csak hivatástudattal, szeretettel lehet csinálni.
– Ráadásul te még a szabdidődben is rengeteget foglalkozol a szakmáddal. Van egy TikTok-csatornád, ahol oktatásról készítesz tartalmakat. Mesélnél erről egy kicsit?
– Még a Brassaiban dolgoztam, amikor a gyerekek motiválására elindítottam a TikTok-oldalamat. Szerettem volna ezt a felületet hasznosan, tartalmasan, értékeket teremtve használni. Ezért olyan tartalmakat próbálok feltölteni, ami betekintést ad egy hétköznapi tanár életébe, illetve más pedagógus számára inspirációt adni egy-egy feladat megoldásához, tananyag feldolgozásához. Vannak a videóim között módszertani ajánlások, ötletek, de nagyon sokat osztom meg a gyerekek munkáit, mert szeretném, ha betekintést nyernének abba is, hogy a gyerekek igenis okosak, gondolkodnak, ki lehet belőlük hozni a legtöbbet, és lehet őket motiválni.
– A Tiktok-oldaladon láttam azt is, hogy van egy felnőtt diákod, egy férfi, aki most tanul meg írni és olvasni. Azért ez nem mindennapi kihívás. Őt hogy kezdted el tanítani?
– Ez úgy indult, hogy az édesanyjától kaptam egy levelet arról, hogy szeretné, ha a gyermekét korrepetálnám. De mindenképpen ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen találkozzunk. Meg is beszéltük a személyes találkozót, és elmentem hozzájuk.
Már akkor is úgy éreztem, hogy én ezt a feladatot meg akarom oldani, segíteni szeretnék, viszont középiskolai magyartanár vagyok, nem pedig tanító, így a módszertanomat nem képezik azok az ismeretek, amelyekkel őt meg tudom tanítani írni és olvasni. Mondtam nekik, hogy elvállalom, de időt kértem. Beszéltem a kollégáimmal, elkezdtem utánanézni, kutatni, hogy hogyan tudom őt jól tanítani. Aztán januárban elkezdtük az órákat. Hetente jön hozzám, én ilyenkor átalakítok egy szobát a házban, mintha egy tanterem lenne és tanulunk. Nagyon motivált, nagyon szorgalmas, és ez engem is tanít, sokat beszélgetünk a családról, az életről, mindenről.
Nemrég be is tudott iratkozni a polgári Dobbantó műhelybe, ahol megszerezheti majd a 8 osztályt. Ha ezt elvégzi, megtanul írni, olvasni, az az ő életminőségén is javítani fog.
– A hozzáállásodat, a szakmai munkádat idén Aranypánt-díjjal ismerték el, így te lettél az év hétköznapi roma hőse. Mit szóltál, amikor megtudtad, hogy a közönség neked ítélte a díjat?
– A jelölésemet egy volt kollégám, Hágen Zsolt adta be, aki nyomon követte a pályámat. Úgy gondolta, hogy a tudományos munkásságom és az aktivitásom megérdemelné, hogy jelölt legyek. Egyébként mindig nyomon követtem az Aranypánt-díjat, de álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer én is megkapom ezt az elismerést. Én nem díjakért tanítok, a kutatói munkámat sem ezért végzem, hanem azért, mert engem foglalkoztat, ezt szeretem csinálni, ez a hivatásom, nem várok érte cserébe semmit. Az Aranypánt-díjat pedig az önkéntes munkámért és a tudományos munkáimért kaptam.
Dr. Gréczi-Zsoldos Enikő mentorommal számos versenyen elindultunk, többek között a Tudományos Diákköri Konferencián, ahol háromszor értünk el első helyezést, a közös tudományos munkánkért a Miskolci Egyetem is díjazott minket. Ezért is érzem fontosnak, hogy foglalkozzunk a hátrányos helyzetű, azon belül is leginkább a hátrányos nyelvi helyzetű emberekkel.
