Az év nagy meglepetéshorrorja – A Végső állomás: Vérvonalak friss, izgalmas, meghökkentő és nagyon véres, egyértelműen a franchise legjobbja
A XXI. század első nagy horrorfranchise-a indult el 2000-ben, James Wong Végső állomás című filmjével, amely nagy feltűnést keltett, és szép sikert ért el, főként a kiváló koncepciójának hála. Nevezetesen, hogy egy fiatal srác (Devon Sawa) egy repülőút előtt előre látja a gép lezuhanását, így a barátaival együtt leszáll a gépről. A víziója pedig valóra válik, így a sajátja mellett megmentett számos életet. Csakhogy a Halált (direkt nagybetűvel) nem lehet átverni. Nekik valóban itt kellett volna hagyniuk ezt a világot a repülőn, ezért a Kaszás szépen sorban eljön értük, abban a sorrendben, ahogy amúgy elhaláloztak volna időrendben.
A recept bejött, a Végső állomásból sláger lett, így érkezhettek a folytatások, kb. hároméves kihagyásokkal: a Végső állomás 2 2003-ban, a Végső állomás 3 2006-ban, A végső állomás 2009-ben, a Végső állomás 5 pedig 2011-ben került a mozikba, változatos minőséggel, de folyamatos megtérüléssel (olcsó filmek voltak, a brand neve így hozta mindig a várt anyagi sikert). A nézők pedig mindig várták, hogy vajon az aktuális új részben milyen tragédiával indul a haddelhadd, általában ugyanis ezek voltak az epizódok legszórakoztatóbb pillanatai. A második részben egy közúti, autópályás tömegkarambolban haláloznak el a delikvensek, a főszerepben egy fagerendákat szállító kamionnal; a harmadik elején sokak rémálma válik valóra, amikor egy hullámvasút siklik ki a pályájáról; a negyedikben egy autóverseny-pálya lelátójára csapódnak be a kisodródó kocsik, az ötödikben pedig egy hatalmas híd leszakadásának lehetünk szemtanúi.

S bár az ötödik halálmenet egész jóra sikeredett (főként a kifjezetten gyenge negyedik után), és anyagilag is sikeres lett (40 milliós költségeire 157 milliót hozott világszerte, ez pedig a 4. rész 186 milliója után a második legnagyobb összeg volt a franchise-on belül), valamiért mégis nyugdíjazta a New Line Cinema stúdió a Végső állomást. Meglepő módon 14 éven keresztül nem készült új etap, így sokan felkapták a fejüket, amikor bejelentették a Vérvonalak alcímmel készülő hatodik részt.
A Vérvonalakhoz nem valamelyik korábbi epizód rendezője tért vissza (1. és 3.: James Wong, 2. és 4.: David R. Ellis, 5.: Steven Pasquale), frissebb arcokat kerestek a direktori székekbe és a forgatókönyvírói posztokra is. Zach Lipovskyra és Adam B. Steinre minden bizonnyal a 2018-as Szörnyszülöttek című filmjük okán esett a választás, és nem a Kim Possible (Kis tini hős) című animációs sorozat 2019-es tévéfilmes élőszereplős feldolgozása miatt. A szkriptet pedig az Aki bújt, a Sikoly 5. és 6. része, valamint az Abigail írója (vagyis a Radio Silence nevű rendeződuó filmjeiért felelős), Guy Busick, illetve Lori Evans Taylor dobták össze, s bizony mindannyian kitűnő munkát végeztek.

A Végső állomás: Vérvonalak ugyanis ügyesen újít, vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy érdekes új adalékkal egészíti ki a már ötször látott alapsztorit. Filmünk ugyanis az 1960-as években kezdődik, amikor Paul (Max Lloyd-Jones) leánykérés végett elviszi a szerelmét, Irist (maga Stargirl, vagyis Brec Bassinger) egy újonnan nyílt hatalmas kilátótorony tetején lévő puccos étterem megnyitójára. Itt pedig végignézhetjük, ahogy robbanások, üvegpadlótörések és a torony ledőlése során milyen változatos halált hal rengeteg ember. Fantasztikus és emlékezetes nyitány. Persze az egészet csak Iris látta előre, aki így meg is ment mindenkit. És hoppá, ugrás a jelenbe, kábé hatvan évvel későbbre.
Iris unokája, vagyis a főhősnőnk, Stefani (Kaitlyn Santa Juana) folyamatosan a nagyanyját és a torony ledőlését látja rémálmaiban, így hazautazik az egyetemi koleszéből, hogy kiderítse, miért látja azt, ami valóban megtörtént 60 évvel korábban, de amiről nem is kéne tudnia. A nagyanyját ugyanis egyáltalán nem ismeri, mivel Iris elhagyta a férjét és a két gyermekét, pontosan úgy, ahogy az ő anyja, vagyis Iris lánya, Darlene (Rya Kihlstedt) is elhagyta őt magát és az öccsét, Charlie-t (Teo Briones). Stefani így felkeresi a remeteéletet választó és zavart idős Irist (Gabrielle Rose), aki az elkerülhetetlenről papol neki, és figyelmezteti, az ő halála után a leszármazottai következnek.
Ebből is látszik, hogy a Vérvonalak frappáns alapsztorival készült, szerencsére azonban a film erényei nem merülnek ki ennyiben. A történet folyamatosan tartogat a számunkra csavarokat, és azzal is nagyon sokat játszik, hogy melyik karakterre leselkedik épp veszély. Hogy ki a következő. Emellett talán a legvéresebb menet is a franchise-ban, valóban durva és válogatott halálnemekben tobózdhatnak a nézők, szóval akad bőven izgulnivaló. Nem igazán a félelemkeltésre játszik (ez talán kevésbé volt célja eddig is a sorozatnak), hanem inkább a meghökkentésre, a suspense-re és a vérengzésre. Ezeket pedig egytől egyig hozza is, úgy, ahogy azt a műfaj megköveteli.

A Vérvonalak tehát bizonyítja, hogy van még kraft a Végső állomásban, és hogy érdemes volt 14 évet várni a hatodik epizódra, ami szépen megünnepli a franchise kezdetének 25. évfordulóját. S úgy tűnik, nem ez a film temeti majd el a brandet, hiszen több mint 51 millió dolláros nyitóhétvégével starolt az USA-ban, ami bőven a legsikeresebb résszé teszi a Vérvonalakat. S talán nem kell újabb 14 évet várni a folytatásra. Bár lehet, hogy épp a nagy szünetben rejlik az ereje…