Hamupipőke újragondolva, skandináv testhorrorba csomagolva – A csúf mostohatestvér kihagyhatatlan, de csak annak, aki bírja az ilyesmit
A csúf mostohatestvér a legjobb dolog, ami az utóbbi időben a moziba kerülhetett.
Az elsőfilmes norvég rendező Emilie Blichfeldt tervezte mozivászonra ezt a rémálmot, amely a klasszikus Hamupipőke történet forgatja ki csodálatosan.

Történetünk szerint Elvira (Lea Myren) a kedves, tini csúnyalány, aki vakon teljesíti édesanya minden kérését. Elköltöznek az új mostohaapjához, aki váratlanul meghal. Ám, mint kiderül, semmi örökség nem marad a családra, az amúgy is lecsúszott sorból érkező Elviráék pedig nem tudnak mit tenni, feltesznek mindent egy lapra. A herceg bált rendez, hogy megtalálja az igazit. Elvira anyja, Rebekka (Ane Dahl Torp) pedig a belekényszeríti lányát egy sor kegyetlen beavatkozásba, hogy szebb legyen, és a bálon legyenek kérői. A lánynak pedig az az álma, hogy elvegye a herceg feleségül. Így kap majd Elvira egy új orrot, szempillákat és egy bélférget, hogy vékonyabb legyen.
Egy dologgal viszont nem számol a család, hogy a mostohalányuk, Agnes (Thea Sofie Loch Næss), a kis Hamupipőke fogja meghódítani a herceg szívét. Mindezt az egészet végig nézi Elvira édestestvére, Alma (Flo Fagerli) és teljesen elszörnyed anyja rémtetteitől.
Azzal, hogy a mindenki által ismert történet nézőpontját áthelyezték a csúf mostohatestvér szemszögébe teljesen új életet lehelt bele. Az új főszereplő teljes önképzavarban szenved, az anyja ott befolyásolja, ahol tudja és az egész világ szinte ellene esküdött össze.
Az igazi rút kiskacsa történet, kellemes mennyiségű testhorrorral ölelve. Ne gondoljunk A szer szintű elborult szörnyűségekre, itt csak a kornak megfelelő megoldásokat alkalmaznak, orrplasztikával és műszempillákkal. Sokkal földhözragadtabb, mint egy David Cronenberg-mozi, és pont emiatt talán még sokkal szörnyűbb is. Amikor cérnával varrják fel szegény lány szemhéjára a műszempillákat, azt még én se tudtam szörnyülködés nélkül nézni, pedig igen edzett vagyok ilyen téren.

Klasszikus értelemben vett Grimm-horrort kapunk. Az eredeti Grimm-történetek hasonlóan kegyetlenek voltak. Akik ismerik a Kékszakállú herceg "meséjét", azok tudják mire gondolok. Itt bizony nincsenek jó emberek. Akik nem a pénzt üldözik, azok a szexet vagy egyéb bűnöket. Szerencsétlen főszereplőnk pedig egy mesebeli szerelmestörténettel hiteti magát és álmodozik, miközben körülötte rohad a világ, néha szó szerint. A rendezés elsőrangú, a díszletek zseniálisak, a játékidő tökéletes. Az effektek húsbavágóak és ezek nem csak néha, hanem mindig, és teljes mértékben szó szerint.
A klasszikus zene ad egyfajta autentikusságot a történések köré. Elképesztően zavarba ejtő a film, az émelyítő jelenteket, abszurd pillanatok törik meg, amik az egészet még viccessé is teszik. Persze, erős feketehumorról beszélünk… Nem mindenkinek való ez a film, ha nem említettem volna, erősen 18+-os, sőt, csodálkozom rajta, hogy nem X-es besorolást kapott.

Ez egy igazán korrekt dán horror, a való élet nehézségeiről egy álmodozó szemén keresztül.
Viszont annyira zavarba ejtő és kellemetlen film, hogy nem tudom akarom-e még egyszer látni. Bár a szempillafelvarrós rész, úgy gondolom, így is velem marad egy jó ideig. Mindenkinek csak ajánlani tudom, akik szeretnek kicsit borzongani, és nem csak egy vérengzős-darabolós horroron.
A csúf mostohatestvér május 29-től nézhető meg a legtöbb hazai moziban.