Nádasdy Ádám: A Kádár-rendszerben nem voltak olyan gusztustalan sajtómegnyilvánulások, mint most – Interjú Londonról, Budapestről, Pride-ról és méltóságról
Nádasdy Ádámmal hol egy színházban futunk össze, hol a Magyar Műfordító Egyesület rendevzényein, amelynek mindketten tagjai vagyunk. Legutóbb a Víg Szalonban találkoztunk, ott kértem fel az interjúra, amire végül az online térben sikerült sort keríteni.
– Először is gratulálok a Szinva-irodalmi díjhoz. Ez már a sokadik elismerésed. Megvan ennek még a varázsa, vagy azért ez is olyasmi, amihez idővel hozzászokik az ember?
– Megvan. Különösen azért, mert váratlanul ért, és mert ezt igazi emberek adják, akiknek ez a véleménye, és úgy látszik, méltónak találtak rá. Ez sokkal nagyobb öröm, mint amikor egy kormánytisztviselő vagy egy miniszter adja át. Persze az is jól esik, de ebben van valami emberi.
– Azért régen az állami díjaknál is előfordult, hogy szakmai alapon, arra érdemesek kapták őket.
– Persze, de konstrukciós hiba van az állami kitüntetésekben. Azoknak nem szabadna létezni. A kommunisták vezették be 1949-ben egyrészt, hogy a hűséges embereiket díjazzák, másrészt, hogy kiváltsák az egyéni szponzorálást. A tőkés osztály megszűnt, és a művészeket támogatni kell. Nincs már Baumgarten, nincsen Hatvany báró… marad a párt. Ilyennek nem szabadna léteznie.
– Nemrég adták ki a Londoni leveleket kötet formájában. Ezek tavaly nyárig jelentek meg a Népszavában. Miért szakadt meg a sorozat?
– Nem úgy fogalmaznék, hogy megszakadt, hanem hogy befejeződött. Nézd, én nem tudósító vagyok, akinek ez a mestersége, hogy élete végéig minden nap vagy minden héten beszámoljon róla, hogy mi történt. Esszéista vagyok, egy kultúrturista, aki körülnézett Angliában, aztán innen visszanéztem Magyarországra. Kiválasztottam 30 témát, részben, amit az élet hozott elém, részben, amit kikerestem magamnak. 30 darab elég volt, és úgy éreztem, hogy már kitesz egy kötetnyit. El is kezdtem kacsingatni a Magvető Kiadó felé, hátha érdekli, és szerencsére érdekelte.
– Az embernek óhatatlanul is eszébe jut George Mikes How To be an Alien című könyve. Magyarul Anglia Papucsban címen jelent meg. Bár a stílus egészen más, az alapállás megegyezik: egy magyar ember hogy látja Angliát. Az alien itt nem a népszerű űrszörnyeteget jelenti, hanem egyszerűen külföldi idegent…
– A jogi kategóriát. Ma is létezik ilyen. Van is ilyen kifejezés, hogy legal alien. Aki legálisan van ott, de külföldi.
– Sting is azt énekelte: I'm a legal alien.
– Pontosan, így van!
– Ha elég sokat él az ember Londonban, ki lehet lépni az alien státuszból, vagy mindig megmarad?
– Mindig megmarad. Igaz, én nem dolgozom ott, nem adózok, nincs ott egészségbiztosításom. Idős koromban kerültem oda, mert a férjem munkát vállalt ott. Tehát nem vagyok jellemző példa. Nem úgy, mint a férjem. Ha valaki ott dolgozik, az más. Akkor azért Londonban könnyen lehet asszimilálódni, mert London tényleg egy nagyon vegyes város. Talán egyedül az számít, hogy mennyire tud valaki angolul. Ő speciel nagyon jól, de van, aki kevésbé, és ha kinyitják a szájukat kiderül, hogy külföldiek.
– Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy már többször is készíthettem veled interjút. Most azért gondoltam, hogy jó volna beszélgetni veled a Pride itthoni ellehetetlenítése kapcsán, mert kétlaki emberként rálátásod van az itthoni és a brit közegre. Nyilván ott is vannak kirekesztő emberek. Miben más élmény melegnek lenni itthon és odakint?
– Odakint sokkal kevésbé téma ez. A Fidesz-propaganda miatt Magyarországon ez általános témává vált, és nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, hogy az én kis életvitelem országos problémaként merül fel, amikor pedig azért ennél fontosabb problémák is akadnak a magyar állam vagy a magyar nép szempontjából. Mondhatnám persze, hogy pozitívum, mert most már az utolsó faluban is tudja mindenki, hogy vannak melegek, és az micsoda.
Az utcán itt is kevés férfi párt látni, akik kézen fogva mennének, de itt a heteroszexuális párok sem szoktak. De az nyilvánvaló, hogy melegpárok vannak. Bár ismét le kell szögezni, hogy London nagyváros, ahol mindenféle van, és jobban meg is tűrik egymást az emberek a különbségeikkel. A klepetusba öltözött muzulmán nő ugyanúgy felszáll a metróra, mint a meleg pár. Budapest viszont nem világváros. Szép és nagy, nagyon szeretem, de nem olyan, mint a metropoliszok. Budapest magyar város. London nem tudom, hogy angol város-e, mert felül van azon a kategórián. Ahogy gyerekkorunkban mondták: osztályon felüli étterem. Emlékszel erre?
– Igen, persze.
– Szóval társadalmilag ott a melegség inkább egy kedves, mosolyogtató téma. Az más kérdés, hogy egyénileg biztos problémát jelent, és a világ végéig problémát fog jelenteni, mert ezt az utat egyénileg kell megjárni mindenkinek, amikor ő rájön, hogy "más". Hogy kilóg a többiek közül. Ezen a legelfogadóbb társadalmakban is átesik minden kamasz. Olyan ez, mint amikor rájössz, hogy sokkal magasabb vagy, mint a többi, vagy sokkal alacsonyabb. Vagy hatalmas füleid vannak. Tehát van valami olyan jegyed, amivel nem nagyon tudsz mit kezdeni és valahogy meg kell tanulnod használni.
– Olyannyira, hogy ha jól tudom, csak valamikor a 60-as évek végén szűnt meg büntetendő lenni.
– Így van. Meglepően későn. Bár igaz, hogy akkor már nem alkalmazták, de papíron bűntetendőnek számított. Volt egy híres meleg pár, Benjamin Britten zeneszerző és Peter Pears operaénekes. Együtt éltek és együtt is léptek fel sokszor. De úgy kellett tenniük, mintha csak barátok volnának, akik közösen bérelnek egy szép nagy házat. Az áttörés akkor történt, amikor Britten meghalt, és a királynő az udvar nevében részvéttáviratot küldött Pearsnek. Ezt akkor sokan csodálták. Hiszen ha Pears és Britten sosem mondták, hogy ők meleg pár – márpedig nem mondták, mert féltek –, akkor tulajdonképpen miért küld a királynő részvéttáviratot egy teljesen idegen úriembernek? A melegek között ma is sokan azért kötnek házasságot – illetve Magyarországon csak bejegyzett élettársi kapcsolatot lehet –, hogy ha egyikük megbetegszik, akkor az orvos vagy az ápolónő ne legyen kénytelen azt mondani, hogy ne haragudjon, uram, ön milyen jogon van itt? Ha van róla papír, az egész más…
– Említetted, hogy egyénenként végig kell járni az utat amíg valaki eljut oda, hogy felvállalja a másságát. Én úgy érzem, sok esetben annak is végig kell járnia egy utat, aki nem melegként eljut oda, hogy nem csak, hogy elfogadja, hanem nem érdekli. Van a melegek elfogadásának az a fokozata, amikor az elfogadásban van egy kis "de". Hogy "annak ellenére" elfogadom, mennyire jó fej vagyok, hogy elfogadom. Bevallom, én is átestem ezen a stádiumon, bármennyire is ciki…
– Nem ciki! Ez természetes.
– Ugyanakkor az igazi elfogadás az, amiről te is beszéltél, amikor ez már nem is téma. Amikor úgy érzem, nincs miről beszélni. Magyarország még messze van ettől, talán azért, mert itt később indultak be ezek a folyamatok, mint mondjuk Angilában. Bár ugyanakkor érdekes módon, a homoszexualitás büntethetősége nálunk hamarabb megszűnt.
– Kádár János fontos érdeme volt, hogy nem akart az emberek hálószobájába befurakodni. Egy diszkrét ember volt. Például nem voltak olyan gusztustalan sajtómegnyilvánulások, mint most, a Fidesz alatt, pedig hát az egész sajtó az ő kezében volt, ott nem volt mese. Ahogy a régi vicc szól Leninről, akár közénk is lövethetett volna. Nem volt a sajtóban szó arról, ha valakinek törvénytelen gyereke született, sem arról, ha házasság nélkül együtt éltek emberek. Ezekkel hála Istennek nem foglalkozott a párt.
Így a legalizálás is meglepően hamar megtörtént. Biztos azt mondták, felesleges ezzel a bíróságokkal terhelni. De ez nem jelentette azt, hogy a közvélekedés megváltozott volna. Ehhez idők kellett, meg hát persze a rendszerváltás is sokat segített ebben.
– Ha egy társadalom általánosságban véve elfogadóbb, az kihat a gyűlölkedés minőségére is? Mert nyilván homofób emberek és politikusok mindenütt vannak. De arra gondolok, hogy ahol ez nem téma, és ahol nem sikk a melegek vegzálása, ott talán a gyűlölködők is visszafogottabbak.
– Az biztos, hogy Angliában nem olvasok olyasmit az újságban, hogy a melegek ellen írnának bármit. Hála istennek hozzám Magyarországon sem érnek el becsmérlő megjegyzések. Persze lehet, azért, mert buborékban élek, öreg is vagyok, nem számítok érdekesnek. Vannak nálam sokkal exponáltabb közszereplők. Hogy a Pride-on mi lesz, arra nagyon kíváncsi vagyok. Természetesen jövünk a férjemmel együtt, és erre buzdítjuk összes barátainkat és ismerőseinket. Mert itt már többről van szó, nem a melegségről, hanem a szabadságról. Akinek a szabadság fontos, remélem odajön. Abszurd, hogy a melegség ilyen szimbolikus szintre emelkedik, de ez megint csak a Fidesz-propaganda miatt van.
– A Pride kapcsán is megfigyelhető az, ami a Black Lives Matternél, hogy belekapaszkodnak az elnevezésbe és félreértik, vagy tudatosan félremagyarázzák. Mondván, ők toleránsak meg minden, de miért kell büszkének lenni arra, hogy valaki meleg. Pedig talán a büszkeség nem is a legjobb fordítás, találóbb a Meleg Méltóság Menete elnevezés. Sokan valószínűleg azzal sincsenek tisztában, hogy a Pride az alapjában véve egy megemlékezés az úgynevezett stonewall-i lázadásra. Egy meleg ember számára pontosan miről szól a Pride?
– Én is gondolkoztam már ezen. Azért nem rossz a büszkeség. Magyarul ugyanis használjuk ezt, amikor visel valaki valami olyasmit, a mi sokak szemében negatív. „Szegény, de büszke asszony.” Ilyet mondhatunk, pedig miért lenne büszke valaki arra, hogy szegény? De nem arra büszke, hanem annak ellenére. Emelt fővel viseli azt, ami kijutott neki. Vagy én mondhatom, hogy a nagyapám egy büszke sváb ember volt. Miért kell annak büszkének lenni, aki sváb? Azért, mert vélhetően abban a környezetben, abban az évtizedben ezt támadták, szégyenné akarták tenni, és ő azt mondta, hogy ide lőjetek, én akkor is sváb ember vagyok.
Náluk ugyanaz a helyzet, akiket még százötven évvel ezelőtt rabszolgaként adtak-vettek. Azért nagyon jó a Pride, mert felhívja erre az emberek figyelmét, meg hát nagyon jó érzés nekünk úgy vonulni az utcán, hogy kézen fogva mehetünk, vagy akár meg is csókolhatjuk egymást. Farsangi légkör uralkodik. Mert az ókor óta pontosan arra szolgált a farsang, hogy akkor minden mást is lehetett csinálni, mint egyébként.
– Ahogy olvassa az ember a politikusok és kommentelők megnyilvánulásait, úgy tűnik, sokan úgy képzelik el a melegeket, hogy ez egy zárt klub, amely James Bond főgonoszokat megszégyenítő megátalkodottsággal, egyfajta "meleg ideológia" mentén fondorkodik valami összeesküvésen. Egyáltalán, létezik ténylegesen olyan, hogy egységes LMBTQ+ közösség és ideológia?
– Nem. Persze vannak meleg barátaim, sőt, mondhatom, hogy a baráti köröm nagy része melegekből áll. Ez szinte természetes. Ha cigány volnék, akkor gondolom, nagy részt cigányokból állna a baráti köröm. Másfelől... Hogy mondjam, nagyon érdekes és szép ez a betűszó, ez az LMBTQ,
Én olyanokat nem ismerek, és nem is vágyom velük kapcsolatra. Szóval nem, nem fondorkodunk.
– Na és mi a helyzet a "meleg lobbival"?
– Az más. A lobbizásnak minden társadalomban van létjogosultsága, ha arról szól a meleglobbi törekvése, hogy ne piszkálják a melegeket, vagy ne tiltsák ki az iskolából a szexuális felvilágosításnak ezt az ágát.
– Nehéz dilemma, hogy hol az a pont, amikor reagálni kell. Mert ha reagálunk, mégiscsak ők irányítanak minket, hiszen rájuk reagálunk és nyilván pontosan ezekre a reakciókra számítanak. Ez egy ördögi kör, hogy lehet ebből kitörni?
– Ez egy nagyon jó kérdés, de hát én erre nem tudok válaszolni. Ez egy politológiai dilemma. Igazad van, én is billegek aközött, hogy ignoráljuk ezeket a gazságokat, vagy ostobaságokat, avagy emeljük fel szavunkat ellenük.
– Magyar Péter például nem igazán állt bele a Pride kérdésébe, mégis azt nyilatkoztad, ha kiderülne, hogy patája van, akkor is rá szavaznál. De ha jól értem, ez nem feltétlenül mellette szól, hanem sokkal inkább a mostani rendszer ellen.
– Igen, ezt elfogadom, így van. Jöjjön már valami más. Már csak azért is, hogy az emberek ne kényelmesedjenek el. Ha valaki ül egy pozícióban, az álljon fel, és menjen arrébb. Emelje fel a fenekét. Semmi sem örök. Senkinek nem szabad úgy viselkedni, mintha istentől való hatalma lenne. Mert bizony tízenvalahány év után még egy tisztességes hivatalnok is hajlamos azt képzelni, hogy a jóisten őt arra teremtette, hogy ott üljön. De hát ez egyáltalán nem biztos. Mint a nagymama, aki azt mondta, hogy egy évben kétszer akkor is el kell húzni a bútorokat, ha nincs egér a lakásban, hogy ne is költözzön be.
– Kétlakiságod ellenére szerencsére sokat jársz Magyarországon. Hol találkozhatnak veled a tisztelőid, rajongóid?
– Szombathelyen felkértek, hogy nyissam meg az ottani Ünnepi Könyvhetet, ami egy nappal később kezdődik, mint a budapesti. Úgy hívtak meg, hogy aludjak is ott, mert este vacsora lesz. Másnap jövök vissza, de megáll a vonat Győrben, és a győriek azt mondták, hogy szakítsam meg az utamat és legyen egy beszélgetés a győri könyvtárban irodalomról. Másnap, június 15-én, pedig egész nap a budapesti Ünnepi Könyvhéten leszek a Vörösmarty téren, és dedikálok. Miskolcon pedig, amint már említettük is, a Színva-díj átvételekor leszek ott, június 11-én.
– És min dolgozol?
– A Vígszínház felkért hogy fordítsam le Shakespeare-től a Windsori víg nőket, ami egy könnyű kis vígjáték, de szerepel benne Falstaff, a kövér lovag, és ezt Hegedűs D. Géza fogja játszani, akit az isten is erre teremtett szerintem. Novemberben lesz a premier.
