KULT
A Rovatból

„Olyan, mint a drog, a teljes önbizalma a lájkra van felépítve” – a Karantén Zóna című magyar thriller szereplőivel beszélgettünk

Az első magyar misztikus thrillerben Panni, az influenszer a barátja, Kristóf szeme láttára alakul át valaki teljesen mássá. Tolnai Klára és Krausz Gergő a szerepükről meséltek.
Rónyai Júlia. Fotó: A Karantén Zóna/Facebook - szmo.hu
2022. július 25.


Link másolása

Tolnai Klára nevét több hazai sorozatból ismerhetjük, de játszott netflixes produkciókban, így az Árnyék és csontban, illetve az Utolsó királyságban is. Most A Karantén Zóna című magyar thrillerben bukkan fel, ahol a külsőségeknek élő influenszert, Pannit alakítja. Barátja, Kristóf szerepében Krausz Gergőt (Szegedi Nemzeti Színház) láthatjuk, aki döbbenten figyeli, hogyan alakul át Panni az összeköltözésük után - méghozzá a szó szoros értelmében.

– A Húsbáb című szkeccs - többek közt - bemutatja, hogyan változhat meg egy párkapcsolat a bezártság hatására. Mi az, amivel elsőre megnyert titeket a forgatókönyv és az elsőfilmes rendező, Zsótér Indi Dániel?

Tolnai Klára: Mi már dolgoztunk együtt rendhagyó, őrült projektekben Zsótér Danival, például a Csehov: Medve horror előadáson. Ott már kiderült, hogy az abszurd humor és az önirónia közös metszéspontunk. Másrészt a Black Mirror az egyik kedvenc sorozatom, szóval amikor elhangzott hívószónak, még jobban felkaptam rá a fejem.

A Húsbáb forgatókönyvét már babaváltozatában is nagyon szerettem. A groteszkségét, az abszurditását, hogy tükröt mutat a társadalomnak. Ráadásul sokat imprózhattunk, közös ötletelések is zajlottak, nagyon inspiráló, rendhagyó próbafolyamat volt.

Krausz Gergő: Már első olvasatra lejött a forgatókönyvről, hogy ha jól van kivitelezve, nagyon ütős film lehet belőle. Nagy thriller-rajongó vagyok kölyökkorom óta, és szerintem ilyen Magyarországon még nem volt. De azzal együtt, hogy a történet para, szól is valamiről, ami számomra lényeges egy misztikus thrillernél. Ez már az első draftban is egyértelműen látszott, pedig végül a tizenhetedik változatot forgattuk le.

– Panniról a történet során kiderül, hogy képtelen az influenszer szerepét elválasztani a magánéletétől, de távolról sem ez az egyetlen gond vele. Spoiler nélkül: mit mondanátok, mi derül ki róla a barátja, Kristóf számára?

Gergő: Itt most egy klisét használnék: lakva ismerszik meg az ember. Ez a két karakter négy hónapja van együtt, tehát nagyon friss kapcsolatban költöznek össze, ami ráadásul egyenlő az összezártsággal ebben a helyzetben.

Ilyenkor rögtön felnagyítódnak a pici dolgok, és kijönnek azok a meghatározó személyiségjegyek, amiket nem veszünk észre a hétköznapi találkozások alkalmával.

Kristóf számára kiderül, ők valójában nem is illenek össze annyira, mint ahogyan azt a külvilág felé mutatják. Kristóf zárkózottabb, rendszeretőbb, Panni pedig hebrencsebb, és ezek a különbségek nagyon kiütköznek.

– Klára, színésznőként vagy magánemberként van-e számodra konfliktus a kifelé mutatott kép, illetve a valóság közt? Hogy látod, a hétköznapjainkban hol jelenik meg leginkább ez a probléma?

– Én folyamatos belső konfliktusban vagyok azzal kapcsolatban, hogy mennyit mutassak meg magamból a külvilágnak. Egyelőre inkább csak a munkáimat szoktam, van bennem egy szemérmesség azzal kapcsolatban, hogy a magánéletembe adjak betekintést, de tudom, hogy így csak egy kis szelet látható abból, aki valójában vagyok.

Tetszenek azok a kezdeményezések, amikor emberek őszintén beszélnek a saját gyengeségeikről, mert ez valóban segíthet másoknak. Csak a bibi ott van, hogy ha ebben a túlfilterezett világban kiteszel magadról egy pattanásos képet, akkor rögtön jönnek rá a kommentek: “Hogy néz ki? Adjál már magadra!”

Vagy ha írsz egy mélyebb posztot arról, hogy miért nem érzed jól magad, rögtön jönnek a támadó kommentek: “Mit siránkozik ez? Miért tartozik ez ránk? Menjen inkább kapálni!” Nem véletlenül mondják, hogy a kommentek sokkal inkább szólnak a kommentelőről, mint arról, akit kommentelt.

A másik, hogy önmagát zárja a tökéletesség látszatának börtönébe az, aki ilyen képet állít fel magáról. Borzasztó lehet úgy élni, hogy az ember nem mer hibázni, vagy nem mer kilépni egy számára terhes helyzetből, mert abból jól megél, és inkább saját magának is elhiszi a hazugságot a képeken.

– A szerep kedvéért Klárának sok időt kellett különböző prosztetikus maszkokban töltenie. Mi volt ebben a kihívás? Mennyire volt ez időigényes feladat, illetve mennyire volt kényelmetlen a viselésük?

Klára: Azokon a napokon, amikor prosthetic maszkkal forgattam, általában hajnal 5 körül keltem és este végeztem. Nem volt szünetem azon kívül, hogy pisilni elmehettem, mert vagy sminkeltek, vagy próbáltunk, vagy forgattunk, vagy a prostheticet helyezték rám.

Egy nagyobb prosthetic felrakása egy, másfél órát vett igénybe, és néha egy nap több ilyet is fel kellett rám tenni. Volt, amikor külön ember segített A-ból B-be eljutni, mert az egyik szemem teljesen le volt fedve, a másikból kulcslyuk nagyságban láttam ki, a karom fel volt polcolva, és volt olyan jelenet, ahol mindkét lábam fel volt akasztva.

A forgatás előtti fejlenyomatvételt - mindenki meglepetésére - nagyon élveztem. Összesen 3 óráig tartott, ebből 45 percet töltöttem úgy, hogy miután gipszes gézzel bekenték az egész arcom, a szemhéjam, a füleim, a szám, nem nyithattam ki a szemem, nem mozoghattam, nem pisloghattam, nem beszélhettem, és csak óvatosan nyelhettem.

Féltek, nehogy ráparázzak, de valamiért elöntött egy mélységes nyugalom. Azt éreztem, hogy órákig benne tudnék maradni ebben az állapotban. Sokat segített ebben Hámori Dani, Beregszászi Lili és Pálmai Bálint jelenléte, mert nagyon figyelmesek és profik voltak, amitől biztonságban éreztem magam. Aztán amikor megszáradt rajtam minden, és ki kellett bújnom a gipszből, elképzeltem, hogy egy kisdínó vagyok, aki kikel a tojásából. Próbáltam játékosan hozzáállni és élvezni a helyzetet, mert ritkán élhet meg az ember ehhez hasonlót.

Gergő: Számomra ebben az volt a színészi kihívás, hogy Kristóf sokszor nem mutatja ki az érzéseit, gondolatait Klára megváltozott külsejével kapcsolatban. Azt kellett belőnünk, milyen mértékben “szabad” mégis reagálnia erre, amiben én teljesen Zsótér Danira bíztam magamat.

– A filmet hasonlították a Black Mirrorhoz és a Twilight Zone-hoz is. Benneteket milyen sorozatok vagy színészi alakítások inspiráltak ebben a szerepben? (Nekem például azonnal beugrott a Black Mirror “lepontozós” epizódja.)

Klára: Nagyon impulzívan hatott rám az a rész, és hogy mennyire kiszolgáltatjuk magunkat a lájkoknak. Félelmetes belegondolni, hogy mennyi mindent határoz meg.

A Black Mirror-epizódot már többször láttam, és amikor készültem erre a szerepre, sokat segített. A főszereplő ott is úgy érzi, hogy az élete múlik azon, hogy mennyi lájkot kap.

A teljes önbizalma erre van felépítve, arra, hogy minek látják mások. Olyan, mint a drog. És ha megkapja a megfelelő napi adagját, akkor nem néz mélyebbre, hogy lehet valamit ő rontott el, lehet, hogy valamin neki kéne változtatni, hiszen a külvilág folyamatosan azt csatolja vissza neki, hogy ő szép, ő jó, ő gyönyörű.

Láttam még a Sweat című lengyel influenszerről szóló drámát is, de főleg influenszervideókat néztem rogyásig, mert a valóságból szerettem volna meríteni. Azért, hogy még jobban bele tudjam élni magam a szerepbe, csináltam otthon influenszervideókat, amiket aztán elküldtem Zsótér Daninak és Vida Orsinak (társ-forgatókönyvíró), és ezekből inspirálódva új jelenet is bekerült a filmbe. Rengeteget beszéltünk a karakterekről, a motivációikról, improvizáltunk, ezért mire eljutottunk a forgatásig, már biztonságban éreztem magam Panni karakterében.

Gergő: Engem kifejezetten az érdekelt, emberileg hogyan tudjuk a legjobban felépíteni Kristóf karakterét. Nem igazán inspiráltak más filmek vagy alakítások, inkább Zsótér Dani és Vida Orsi személye. Ahogyan ők kommunikáltak és íróként reagáltak a mi improvizációnkra, azzal nagyon sokat segítettek benne, hogy a “saját gyermekünk” legyen egy-egy karakter.

– A Karantén Zóna egyik legfontosabb témája az összezártság, és az, hogy milyen irányba formálja egy ilyen helyzet az emberi kapcsolatainkat. A film számomra nagyon hatásosan felidézi ezt a nyűglődést. Ti hogy éltétek meg ezt az időszakot? Merítettetek ebből a szerephez?

Klára: Ez az időszak nagyon kiélesített minden kérdőjeles helyzetet. Amikor elárulva érzed magad, kiszolgáltatva, próbálod megbeszélni a dolgokat a másikkal, de a szavak valahogy elcsúsznak. Pedig a tiszta kommunikáció szerintem az egyik legfontosabb dolog egy párkapcsolatban.

Bennem ekkoriban nagyon felerősödött az önmunka fontossága, elkezdtem tudatosan dolgozni a rossz mintáimon és felülírni azokat, minden nap meditáltam, az erdőt jártam. És elkezdtem szembenézni a gyerekkoromból hozott félelmeimmel, a kételyeimmel és az önbizalomhiányommal. Szétszálaztam az életemet és nagyon sokat beszélgettünk ezekről a tapasztalatokról telefonon a közeli barátaimmal. És persze az egzisztenciális parák is előjöttek.

De összességében egyre jobban megtaláltam az origómat azáltal, hogy őszinte voltam magammal, míg Panni egyre jobban eltávolodott saját magától.

Gergő: Nagyon nehezen éltem meg, rengeteg emberi és szakmai változás történt akkoriban az életemben. Igyekeztem ezekre fókuszálni és ezeken keresztül megismerni önmagamat. Kristóf szerepéhez viszont ez nem adott hozzá, nem ebből merítettem. Sokkal inkább a közös munkából, ami már a forgatás előtt körülbelül fél évvel elkezdődött. A napokban éppen visszanéztem a régi videókat, amik alapján nyomon tudtam követni, hogyan is alakultak folyamatosan ezek a jelenetek, a semmiből egészen a kész filmig.

– Klára, mennyiben más számodra a Netflix után egy kisebb költségvetésű hazai produkcióban dolgozni? Melyik világ áll hozzád közelebb, ha lehet választani egyáltalán?

– Az a legfontosabb számomra, hogy inspiráló legyen a közeg, amiben forgatunk. Hogy tudunk-e szikrát gyújtani egymásban, lelkesíteni egymást. Ezért van az, hogy olyan ügyek mellé is odaállok, amik lehet, hogy anyagilag kevésbé érik meg, de hiszek az emberekben, a vízióban, az ügyben.

És van olyan is, amikor ez a kettő szerencsésen találkozik egymással és anyagilag is támogatva van a vízió, a munka, miközben nagyon kreatív és tehetséges csapat gyűlik össze. Én nagyon örülök neki, hogy mindkettőt megtapasztalhattam.

Van számomra valami nagyon megható abban, amikor ennyi ember össze fog egy filmért, az alkotók, illetve az, hogy részben közönségfinanszírozásból készült. Csodálatos volt a hit és lelkesedés, ami az egész forgatást áthatotta. Miután befejeztük, többször is álmodtam azt, hogy folytatjuk és beszéltünk róla Danival is, hogy nagyon jó lenne még csinálni filmet ezzel a csapattal.

– Gergő, ha jól tudom, te először szerepelsz nagyjátékfilmben. Milyen élmény volt számodra a forgatás, és mit gondolsz, milyen lehetőségeket nyithat meg neked a film a jövőben?

Valóban ez volt az első nagyjátékfilmem. Lehengerlő, elképesztő élmény volt. Olyan jó crew jött össze! Ráadásul mindannyian a filmbe vetett hitünk miatt voltunk ott, ami óriási kohéziós erőt jelentett.

Zsótér Dani nem szereti, amikor ezt mondom az interjúkban, de úgy érzem, engem ő tanított meg filmezni - azzal, ahogyan a karaktert megalkottuk és végül kiviteleztük. Eldöntöttem, hogy maximálisan megbízom benne, és majd utólag meglátjuk, igaza volt-e. Láss csodát, mindenben igaza volt.

Remélem, ezután is jönnek még szerepek, de annak különösen örülnék, ha a jövőben is tudnék vele dolgozni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zack Snyder tovább kínoz minket: itt a Rebel Moon második része, A sebejtő azonban ezer sebből vérzik
Bizony, ez lett a „scargiver” magyar megfelelője: sebejtő. Persze ez a legkisebb gond a filmmel, amely láttán tengernyi fékevesztett ökörség miatt foghatjuk a fejünket, a tavalyi első résznél mégis jobb lett. Mutatjuk, miben.

Link másolása

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

A csalódások sorozata pedig így olyan hosszú lett, hogy már egy olyan darab kapcsán sem tápláltunk vérmes reményeket az újjáéledésre, mint a Star Wars nyomdokain járó Rebel Moon című űropera.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

Ritkán fordulnak elő csodák, és talán senki sem hökken nagyot, ha azt mondjuk, A sebejtő (ez a magyar cím de fincsi) sem lőtte ki a Rebel Moont sci-fi műfaj halhatatlanjait rangsoroló képzeletbeli listák élére. De nem lett rosszabb, és ez is valami…

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Viszont, vagy tán épp ezért, annyi hülyeségre ez a terep nem adott alkalmat, mint A tűz gyermekében, ahol a harcosgyűjtés közepette ide-oda csapódtunk, és csak néha csücsültünk le egy kis dombra egy szusszanás erejéig.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Na de körülbelül ennyi az a pozitívum, amivel A sebejtő szolgálhat, mivel a karakterek szintjén ezúttal is falakba ütközünk.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…

Link másolása
KÖVESS MINKET: