hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Váray László: Ismeretlenül rám írnak, hogy „basszus, ez én vagyok, engem írtál meg!”

A gyerekzenekarával és szólóban egyaránt aktív dalszerző-énekessel többrétegű szövegeiről és külföldi turnéélményeiről is beszélgettünk.

Link másolása

hirdetés

Hirtelen felindulásból, egy családi születésnapra írta az első gyerekdalát, ami akkora siker lett, hogy zenekart szervezett köré. A Belvárosi Betyárokkal azóta alig győzik teljesíteni a felkéréseket, Amerikában is többször turnéztak már. Szólóelőadóként pedig elgondolkodtató és társadalomkritikus szövegekkel szeretné letenni a névjegyét.

– Nagyjából 10 évig voltál a Colombre Band frontembere, a zenekart felfüggesztve ezután kezdtél szólókarrierbe. Miért?

– Ennek a tíz évnek a végébe már belelógott a Belvárosi Betyárok megalakulása, ez az új formáció pedig szimbolikusan és szó szerint is repülőrajtot lett, miközben sok meghívást kaptam szólóban is. Volt egy logikus pillanat, amikor örömmel engedtem el átmenetileg a Colombre Bandet és a zenekaros hangszerelést – itt nyilván jelentősége van mindkét szónak: örömmel és átmenetileg.

– Nem vesz el a koncertélményből, ha nincs körülötted hagyományos zenekari felállás?

– Kötetlenül, de kompromisszummentesen szerkesztem a színpadi hangzást, mindig olyan atmoszférát teremtve, amivel teljességet érünk el. Nyilván más egy dobszerkóval megdörrenni már az első dalban, várom én is a páros lábbal torzítóra ugrást. De tudni kell egy szál gitárral, vagy akusztikus trióban is beteljesült koncertélmény adni a közönségnek, mi adunk is.

hirdetés

– A szövegeidnek kimondottan mély, többrétegű mondanivalója van. Milyen témák ihletnek meg?

– Ahhoz értek, hogy megzenésítsem a körülöttünk lévő világot, ezért a szövegeim is épp olyanok. Mélyek és többrétegűek, vagy épp kíméletlenül őszinték, sok humorral. Már életem legelső előadott dalszövegénél láttam, hogy ez mennyire működik, azóta is ugyanúgy inspirál és izgalmat ad. A dalaim tökéletesen varrt kabátok, amiket eleve meghatároz a stílus és méret, és ha ezek jók is, attól még lehet, hogy nem tetszenek.

De amikor látom, milyen sokan magukra veszi a szövegeimet, mennyire működnek a sorok és a poénok, az minden egyes koncerten gól. Buli után beszélgetnek velem, vagy ismeretlenül rám írnak, hogy „basszus, ez én vagyok, engem írtál meg!”

Tavaly kerültem be először országos rádió rotációjába a Csak erre voltunk jók című dalommal, ezzel kapcsolatban is kiderült, hogy értékelik az őszinte és szókimondó hangvételt. A pandémia közepén íródott Tölts újra ember! még jobban betalált, sok adón azóta is játsszák. Rettentő érdekes, hogy egy ilyen erősen közéleti témájú szám sikeresebb lett, mint például a pár évvel korábbi Kicsi madár, ami egy biztonságos és rádióbarátabbnak mondható dal.

– Milyen lehetőségeid vannak Győrben élő zenészként? Nehezebb építkezni onnan, mintha budapesti lennél?

– Magyarország még mindig fejnehéz, tehát elvileg hátrányból indulna, aki nem Budapesten él. Rám mégsem igaz ez az állítás, már csak azért se, mert a kapcsolatrendszerem fókusza és a szakmai bázisom nagy része most is a fővárosban van. Nem méricskélem, mennyivel több lehetőségem adódna, ha az állandó lakcímem is ott lenne – Győrben írtam meg 6 nagylemez dalait, innen szerveztem a turnéinkat, amelyek 12 országba vittek eddig. Tudom, mit ad az otthonom ahhoz, hogy ez létrejöhetett.

– Miért kezdtél el gyerekdalokat írni?

– Az unokaöcsém negyedik születésnapja miatt történt az egész. Családi körben ünnepeltünk, én pedig ajándékként előre megírtam és megénekeltem a helyzetet. Beleírtam a szüleimet (akik itt ugyebár nagyszülők), ahogy a valóságban is létező helyszínekre viszik az öcsit: vonatokat néznek a hídról, aranyhalakat számolnak a parkban.

Nagyon szórakoztatott, hogy más perspektívából írhatok szöveget, de nem számítottam rá, hogy a dal átlépi a családi esemény kereteit. Unokaöcsém viszont megtanulta és annyit énekelte az oviban, hogy ott rákérdeztek, mi ez. Amikor kiderült, hogy a zenész nagybácsi műve, meghívtak fellépni egy közelgő adventi műsorra.

Elvállaltam, és ahelyett, hogy „vendégdalokat” kerestem volna, elkezdtem még több sajátot írni, így született meg az első koncertprogram. Az intézmények ezután egymásnak ajánlottak bennünket, egész koncertkörút kerekedett a meghívásokból. Pár hónap múlva már nagyobb rendezvényeken találtuk magunkat zenésztársammal, ennek kapcsán beszéltünk róla, hogy ha ez ennyire kapós, vegyük a szervezést is komolyan. Barátunknak, Gryllus Dánielnek küldtem egy demót, aki hamar jelezte, hogy szívesen gondozná a dalokat, és kiadóként a projekt mögé állt.

Fotó: Hajnik Zoltán

– Elég nagy a merítés gyerekzenekarokból. Mivel tudtok kitűnni a tömegből?

– Visszanézve erre a történetre és látva az azóta már valóban elképesztő nagyságú merítést, a legfontosabb, hogy nem érdekek mentén, céllal született a Belvárosi Betyárok, hanem szórakozásból és szeretetből. Ezek a dolgok pedig kiderülnek és látszik rajtuk, hogy szívből jönnek: a koncerteken is süt rólunk, mennyire szeretjük csinálni. Egy rádióinterjúban a szerkesztőt is sikerült ezzel kizökkentenem, amikor a koncertjeinkről és a turnékról beszéltem. Félbeszakított és szinte számonkérően mondta, hogy „hé, de hiszen te ezt élvezed!”. Beszédes reakció volt.

A dalainkban az összes történet és szereplő valóságos, minden szöveg megtörtént eset alapján születik. Az okos humorral tanító, könnyed dalok és a komolyabbak is, amelyeknek a témájához Magyarországon nemcsak gyerekzenekar nem nyúlt eddig. Ugyanez igaz a zenénkre is: nem gyerekzenét szerzünk, nincs a gyerekekre szabott zenei akcentusunk.

Az Öt perc múlva hat perc című új lemezre is rengeteg autentikus bluegrasst írtunk, a szólók is ennek megfelelően alakulnak és nem félünk attól, hogy nem hallgatják végig őket. A blues és a bluegrass közvetítésével küldetéstudatunk van, amiből kiderül, hogy nem tudunk, nem akarunk gügyögni a hangszereken. A mottónk nem változott: dalainkkal szeretnénk erősíteni a gyerekek zenei és intellektuális immunrendszerét.

– Nyugat-Európában, Erdélyben és Észak-Amerikában is turnéztatok már. Milyen volt a fogadtatás?

– Százötven százalékos. A vállalásunk, hogy minél több határon túli magyar közösséghez juttassuk el a dalokat és azok üzenetét, elképesztően hálás feladat – rengeteg örömöt, kalandot és élményt ad, minden felmerülő nehézségével együtt. Minél távolabb kerülünk a határtól, annál „éhesebbek” a színpadról érkező magyar szóra és az igényes magyar nyelvű produkciókra.

Észak-Amerikában például ez különösen nem mindennapi, ezért is nagy öröm, hogy 2017-től a pandémia kitöréséig minden évben vissza tudtunk térni. A járvány természetesen ezen a téren is mindent újraírt, de bízunk benne, hogy a jövő tavaszra halasztott USA körutunkkal újraindul ez a része az életünknek.

Fotó: Nagy Balázs

– Szólóban mik a céljaid?

– 2022 elképesztő év lesz, a Szuperhősök című dalban már írtam is erről, van mondanivalóm róla bőven. És persze szeretném kihasználni, tovább emelni a rádiók, illetve a közönség figyelmét. Esetemben ez a pandémia hozadéka volt: a levesbe ment rengeteg turné és koncert helyett egy ideig csak az alkotás és a stúdiózás volt a szakmai életem egyetlen formája. Én megzenésítettem és megírtam, amit láttam és átéltünk – ezt teszem ezután is.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Krúbi új klipjében Bödőcs Tibor Orbánként jelenik meg, Lovasi pedig combfixes angyalok között gitározik
A most megjelent 9 perces videóban egymást váltják a groteszk képek.

Link másolása

hirdetés

Krúbi tavaly novemberben adta ki Szív című dalát, amelyhez most egy igen hosszú – több mint kilenc perces – klipet is kiadott. A felvételeken van minden, amit a kormánykritikus, szókimondó rappertől csak elvárhat az ember. A dal alapvetően a zenész szívproblémáiról szól, ami miatt 2020-ban egy időre vissza is vonult, de azért nem mellőzi a politikai utalásokat és a tőle megszokott társadalomkritikát sem.

A klipben a hazai zenei élet több figurája is megjelenik, láthatjuk például Dzsúdlót és Beton Hofit, ahogyan Krúbi koporsóját viszik, a mennyben pedig a rapper együtt zenél Lovasi Andrással, miközben combfixes angyalok táncolnak mellettük. De feltűnik a felvételeken Bödőcs Tibor is, aki ráadásul Orbán Viktort alakítja. Bödőcs és Krúbi egyébként már korábban működtek együtt, a fiatal zenész írta a humorista legutóbbi könyvének (Mulat a Manézs) ajánlóját is.

Krúbi: Szív

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
„Amikor gyerekeket gyilkolnak, végtelen lehetőségeket pusztítanak el” – megnéztük az Anne Frank, párhuzamos történeteket
Túlélők és utódok egyaránt hordozzák a holokauszt terhét, de az emlékezés nem halványulhat el

Link másolása

hirdetés

Ki gondolná, hogy olasz rock-együttesek merték először az 1960-as években dalokban felidézni a holokausztot? Az Equipe 84 Auschwitz dala egy elgázosított kisfiút „szólaltatott meg” – egy ideig nem is merték a rádiók lejátszani - a Camaleonti pedig Anne Frankról énekelt. Máig bennem az a pillanat, amikor 40 évvel ezelőtt Párizsban először lementem a Notre-Dame katedrális háta mögötti emlékhelyre, ahol valósággal elvakítottak a krematóriumokat szimbolizáló fényes folyosók. És felrémlettek az órák is, amelyeket Párommal a derűs, befogadó Amszterdamban töltöttünk el, de amikor végig jártuk az Anne Frank emlékházat, elnémultunk, és nem is kerestük a szavakat.

Ezek a régi emlékek bukkantak fel bennem, amikor megnéztük az Anne Frank, párhuzamos történetek című dokumentumfilmet, Sabina Fedeli és Anna Migotto olasz rendezőnők alkotását, amelyet csütörtökön, a holokauszt nemzetközi emléknapján mutatnak be a magyar mozik a Pannonia Entertainment forgalmazásában.

Sokan leírták már, én magam is, hogy a haláltáborok szörnyűségeit nem feltétlenül a hullahegyekről, a csontváz-szerű, de még elő emberekről készült filmfelvétek tudják a legmellbevágóbban érzékeltetni a mai kor emberével, egy halom szemüveg, cipő, vagy akár egy rabruhás emberek fotóival borított fal többet mondhat. A legtöbbet pedig azok a túlélők, akik örökre hordozzák magukban a holokauszt súlyát, még akkor is, ha életerejüknek vagy szerencséjüknek köszönhetően megérték a felszabadulást.

A filmet két szereplő fogja keretbe. Az egyik Dame Helen Mirren, aki Anne Frank naplójából olvas fel részleteket az egykori amszterdami rejtekhelyen, egyben ő a film narrátora is.

Csodálatos érzékenységgel mutatja egy intelligens, fantáziadús, a külvilág minden eseményére figyelő ugyanakkor ízig-vérig kamaszlány felnőtté, nővé válását, reményeit és rettegéseit, akinek az a legfőbb vágya, hogy olyasmit adjon az embereknek, amivel halála után is élni fog. A másik egy Katerina nevű lány, aki a Bergen-Belsen-i koncentrációs tábor emlékhelyéről, Anne és Margot Frank sírjától kiindulva egyedül bejárja a holokauszt helyszíneit Auschwitz-tól a csehországi Terezinig, ahol a nácik egyfajta „mintatábort” rendeztek be gaztetteik elrejtésére, Párizstól és a legnagyobb francia gyűjtőtábortól, Drancy-tól, a halálvonatok induló állomásától Amsterdamig. Közben az Instagramra feltett fotói mellett próbálja megfejteni Anne Frank lelkét, elképzelni utolsó napjait, azon töpreng, hogy lehettek-e volna barátnők. Kérdéseket tesz fel magának a túlélőkről, arról a traumáról, amelyet akarva-akaratlanul tovább adnak az utódoknak, az emlékezetet halványító időről.

hirdetés
A film legvégén Katerina, miközben megtanulja Anne leckéjét, hogy soha nem szabad feladni a reményt, megérkezik a „hátsó traktusba”, a színésznő ajtót nyit neki, majd észrevétlenül távozik, magára hagyva őt gondolataival, érzéseivel.

A történet igazi főszereplői azok a nők, akik Anne Frank kortársai voltak – egyikük még találkozott is vele – hasonló sorsot szántak nekik, mégis életben maradtak. A fiumei születésű, magyar származású írónő Arianna Szörényi még mindig elborzadva meséli, hogy kínozták és alázták meg a kápók a lágerben, és abból merített erőt, hogy néhányszor láthatta még a tőle elválasztott édesanyját. Lánya, aki 1961-ben, a jeruzsálemi Eichmann-per idején született már túlhordott magzatként, úgy véli, hogy anyja rettegett attól, hogy gyermeket hozzon a világra, és szerinte Arianna „még mindig nem hagyta el a tábort”. Fiú unokája pedig az alkarjára tetováltatta nagyanyja lágerszámát, a 89 219-et.

A Franciaországban élő lengyel Sarah Lichsztejn-Montard viszont azt állítja, hogy megtanulta szeretni az embereket, a náciknak azonban sosem bocsát meg, de bosszút állt rajtuk gyermekeivel, unokáival, dédunokáival. És szinte vidáman idézi fel, hogy a lágerben játék gyanánt egymás fejtetveit versenyeztették.

A prágai Helen Weisst először Terezinbe hurcolták, és ami Anne Franknak az írás volt, az neki a rajzolás. Túlélte Auschwitzot, és fennmaradt örök mementóként a rajzfüzete is. Ő is 14 évesen lett először szerelmes, mint Anne, még Terezinben, kedvese két ingét eldugta és ma is emlékként őrzi. A fiút Dachauba vitték, ott halt meg pár nappal a tábor felszabadítása után. Egy olasz testvérpár, Andra és Tatiana Bucci, annak köszönhette életben maradását, hogy ikreknek hitték őket, így potenciális kísérleti alanyai lehettek a „halál angyalának” nevezett Josef Mengelének, fiú unokatestvérük azonban óvatlanul „kilépett a sorból” és rögtön gázkamrába vitték.

Az utódokban tovább élő sebeket fogalmazza meg Francesca Dego olasz hegedűművész, akinek 40 rokona pusztult el, ezért zenéből épített falakat maga körül. Nem ért egyet Theodor Adorno híres mondásával, mely szerint Auschwitz után nem lehet verset írni, szerinte éppen az ellenkezője igaz, mert a művészet szépsége lehet az egyetlen válasz arra a borzalomra, amit történelemnek hívunk. De az is elhangzik, hogy a túlélők sokszor évtizedig hallgattak, még a gyermekeik előtt is az átéltekről. És nemcsak azért, mert nem bírtak beszélni róla, hanem azért is, mert attól féltek, hogy akik nem járták meg ezt a poklot, nem is hittek volna el nekik.

Michael Berenbaum amerikai történész sokadszor az emlékezetünkbe vési: a holokauszt azért más, mint a többi népirtás, mert egy nyugati civilizáció hajtotta végre, és a zsidók egy olyan tömeggyilkosság áldozatai lettek, amelynek minden mozzanatát előre kitervelték és pontosan dokumentálták. És azt se feledjük, hogy ebben nemcsak a németek, hanem további országok is részt vettek.

A leginkább megbocsáthatatlan bűn az, amit a gyermekek ellen követtek el: "Amikor gyermekeket gyilkolnak, végtelen lehetőségeket pusztítanak el" – mondja a történész. És iszonyú a számadat: az Auschwitz-ba deportált 230 ezer gyermek és kamasz közül csak 700-an maradtak életben.

Ronald Leopold, az Anne Frank-ház igazgatója, aki mellesleg Budapesten szerezte meg történészi mesterdiplomáját és itt ismerte meg feleségét is, az egyéni felelősségről elmélkedik, és arra a következtetésre jut, hogy az emberek többsége nem szeret dönteni, már pedig egy ilyen helyzetben ez elkerülhetetlen: valaki vagy segít az áldozatoknak, vagy kollaborál a gyilkosokkal, vagy maga is tettessé válik.

Soha többé! – hangzott el már vélhetően sok milliószor a második világháború befejezése óta. És mégis: „Oly könnyű a gyűlölet központjává válni, ha mások vagyunk. Ma is vannak emberek, akiket haszontalannak neveznek, deportálnak és meggyilkolnak, vagy kidobnak, mert nem értik őket” – mondja egy fiatalember a Bergen-Belsen-i kiállításon bolyongva. „Most már kötelességnek érzem, hogy elmeséljem a történetünket, mert túl sok ember van, akik nem fogadják el azokat, akik mások” – mondja Tatiana Bucci, és nem ő az egyetlen, aki a jobb életet kereső, a háború, az éhínség elől menekülő mai migránsokkal von párhuzamot.

Sarah Lichsztejn-Montard fia fél az erősödő rasszizmustól, antiszemitizmustól, az újraéledő neonáci mozgalmaktól, Michael Berenbaum az interneten, a közösségi médiában terjedő gyűlölethullámok veszélyére int. „

Azt mondom a fiataloknak, mi vagyunk az utolsó tanúk, és maguk az én tanúim: zárják be az ajtót a neonácik és a holokauszt-tagadók előtt” – figyelmeztet Sarah.

Amikor véget ért a film, újra azt a fojtogató némaságot éltük át, mint azon a hajdani amszterdami napon, a halál és az élet kereszttűzében. És arra gondoltunk, hogy milyen jó embernek lenni, és hogy soha, senkinek, semmiért ne kelljen szégyellnie, hogy az emberi fajhoz tartozik.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
„Jókaival szemben merénylet a nagy regényeit hetedikeseknek tanítani” - mondja Knausz Imre oktatáskutató
A szakember szerint az oktatási reform megvalósítása azért nehéz, mert „olyan csoportok kezében van a társadalom, akik nem akarják a változásokat”.

Link másolása

hirdetés

Az iskola működése egy nagy színjáték. A politika előírja, mit kell „leadni” az iskoláknak, a tanárok úgy csinálnak, mintha megtanítanák, a diákok úgy csinálnak (vagy már nem is csinálnak úgy), mintha megtanulnák.

Knausz Imre oktatáskutató a hvg.hu kérdéseire válaszolva beszélt arról, hogy valójában a közoktatás a műveletlen tömegeket ontja magából. Szerinte a felső tagozatban nem a tananyagra kellene koncentrálni, hanem a diákok érdeklődését kellene felkelteni a világ dolgai iránt.

Az iskolában töltött időről úgy vélekedik:

"Én azt gondolom, hogy rengeteg időt eltöltenek az iskolában az emberek (Vekerdy Tamás szerint ezzel elveszik a gyerekkorukat, miközben az iskola egyenesen megbetegíti őket), nem normális, hogy ennek alig van valamilyen kézzelfogható eredménye.

Nagyon alacsony százalékban tudunk bármit is abból, amit az iskolában tanultunk. Ez mégiscsak luxus!

Rendszeresen fel szoktam tenni tanártovábbképzésen azt a kérdést a résztvevőknek, hogy tudják-e, hány proton van egy hidrogénatomban". Általában a nem szaktanároknak fogalmuk sincs róla, pedig ők is tanulták - mondja. "Azt állítom, hogy ha ez így van, az rendszerszerű probléma. Tehát nem az van, hogy ügyetlenül csináljuk az iskolát, hanem lehet, hogy az az iskola funkciója, hogy a műveletlenséget újratermelje."

hirdetés

A szakember felveti, hogy "a pszichológia és a pedagógia ma már tudja, de nem vesszük komolyan, hogy akkor tanulunk sokat, ha motivál bennünket az érdeklődés". Ugyanakkor a mai oktatási rendszer azt várja el, hogy minden életkorban, minden diák ugyan azt tanulja. "De miért is kell ezt csinálnunk? Főleg, ha látjuk, mindez teljesen eredménytelen" - veti fel a problémát.

Szerinte:

"Meg kellene fordítani a dolgot, és azt mondani, hogy a felső tagozatnak az lenne a dolga, hogy érdekes dolgokat mutasson a gyerekeknek. Mutassa be, hogy amit műveltségnek nevezünk, az nem az a dögunalom, ami ma az iskolai tananyag.

Óriási hatása lehet egy-egy érdekes dologgal foglalkozni alaposan, ez sokkal fontosabb lenne, mint hogy végigmenjünk egy tudományos rendszeren."

A tananyagról az a véleménye: "Ha általános műveltségről beszélünk, akkor nem tudjuk és nem is kell megmondani, hogy a gyereknek mit kell tudni. Nincs olyan műveltségi elem, ami nélkülözhetetlen lenne".

Úgy véli, hogy a tanárra kéne bízni, hogy tág keretek között mit tanít. "És a döntő cél az lenne, hogy olyat tanítson, ami érdekes a gyerekeknek" - mondta a lapnak.

A reformhoz azonban jó pedagógusokra lenne szükség - vélekedett. "De higgyünk abban, hogy ma is vannak nagyon jó pedagógusok, másrészt hosszú távon lehet azért tenni, hogy legyenek. Egy ilyen tartervi reformhoz tartozik az, hogy vonzóvá kell tenni a pedagóguspályát."

Egy példát is elmondott:

"Szembesíteni kell a közvéleményt azzal, hogy a jelenlegi formában az iskola nem biztosít mindenkinek általános műveltséget.

Jókaival kapcsolatban pedig én már régen leírtam, hogy elsősorban magával Jókaival szemben merénylet a nagy regényeit hetedikeseknek tanítani. Mert így mit tanulnak meg? Azt, hogy Jókai egy rossz, unalmas író, akit nem érdemes olvasni. Ez a rejtett üzenet pedig nagyon erősen hat."

Knausz azt vallja, hogy "tévút a tantervek telezsúfolása". Olyat kell mutatni, oktatni, ami felkelti az érdeklődést.

Problémásnak látja a megvalósítást: "Persze van egy erős politikai ellenállás, hiszen ez pénzigényes elgondolás, drasztikus béremelés nélkül nem lesznek a pályán jó pedagógusok. Másrészt a politikai elitnek végül is nem rossz ez a helyzet, hiszen az elitek kezében van a világ, az ő életesélyeiket nem rontja le az oktatás.

Olyan csoportok kezében van a társadalom, akik nem akarják a változásokat"

- magyarázta.

Arról is beszélt, hogy vannak azért jó példák: "A fizetős magániskolák némelyikében elképesztően jó dolgok vannak. Az egy borzasztó ellentmondás, hogy ezek bebizonyítják, hogy igenis lehet jó, megfelelő légkörű, csodálatos iskolákat csinálni, de ez csak a fizetőképes rétegek kiváltsága, viszont így a működésükkel egyben fenn is tartják azt a borzasztó iskolarendszert, ami az országban van."

Összegzésként azt mondta:

"Ez az egész egy nagy színjáték. A politika előírja, mit kell „leadni” az iskoláknak. A tanárok úgy csinálnak, mintha megtanítanák, a diákok úgy csinálnak (vagy már nem is csinálnak úgy), mintha megtanulnák. De hiába jár mindenki 16 éves koráig iskolába, nem fogja hasznosítani azt a tudást, ami ott előkerült."


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés
KULT
Schilling Árpád a Petőfi-filmről: „Ebből a pénzből legalább 10 normál költségvetésű magyar film készülhetne el”
„Rákay Philip soha életében nem forgatott filmet, nem hozott létre semmiféle művészeti produktumot, most mégis annyi pénze lett hirtelen vágyai kielégítésére, amennyit még soha egyetlen magyar filmes sem kapott az elmúlt 100 évben” - írja a rendező.

Link másolása

hirdetés

Most vagy soha! címmel a márciusi ifjak sorsfordító napját bemutató film gyártását támogatja a Nemzeti Filmintézet - írja az MTI. A filmszakmai döntőbizottság

4,5 milliárd forint támogatást szavazott meg, amelyből 2 milliárd forint egyedi kormányhatározat alapján nyújtott támogatás Petőfi Sándor születésének 200. évfordulójához kapcsolódva.

A bejelentésre reagált Schilling Árpád a közösségi oldalán.

Mint írja:

"A fasiszta pártok legfőbb követelménye a hűség. Ha bármire hajlandó vagy a pártodért, akkor a párt sem felejt el téged" - kezdi hosszú bejegyzését.

A posztjában ír Rákay Philip eddigi munkásságáról a szekszárdi városi tévétől a zenecsatornáig, majd a politikai karrierjéig, rendezvények házigazdai szerepéig.

hirdetés
"Philip tehát soha életében nem forgatott filmet, sőt egyáltalán nem hozott létre semmiféle művészeti produktumot, most mégis annyi pénze lett hirtelen vágyai kielégítésére, amennyit még soha egyetlen magyar filmes sem kapott az elmúlt 100 évben. (Így van se Fábri, se Szabó, se Sára, se Jancsó.)"

Megjegyzi:

"Ebből a pénzből legalább 10 normál költségvetésű magyar film készülhetne el. Tíz magyar rendező, író, operatőr, látványtervező, vágó (alkotói csapat) sokszínű munkája helyett készül el ez az egyetlen gigafilm, amely majd pontosan ott végzi majd, ahol hasonló indíttatású elődei - a Hídember vagy a Sorstalanság - a kultúrtörténet nagy süllyesztőjében."

A Jászai Mari-díjas rendező úgy véli: "Tíz évet sem érnek meg ezek a pénznyelő monstrumok. A magyar közönség létszámát még föl lehet pumpálni valahogy pár százezerig azzal, hogy iskolások kötelező programjává teszik a vetítéseken való részvételt, de sem a pénz nem jön vissza (magyar filmnél soha, de hogy ennyire nem az azért…), és külföldön is eladhatatlanná válik a portéka".

Schilling szerint

"Aminek nyoma marad az a hatalmas, szemérmetlenül hatalmas fizetés. Épülnek új házak, birtokok, istállók és medencék. Rákay Philip és legközelebbi barátai ebből a buliból több száz milliót fognak leakasztani,

és mit sem törődnek azzal, hogy maga a film egy-két éven belül egyszerűen eltűnik, senki nem fog rá emlékezni, még azok sem, akik részt vettek a létrehozásában".

A rendező úgy véli, hogy "200 szöveges szereppel számolnak, ebből a filmből tehát legalább ennyi éhes szájat fognak teletömni. Erre az ajánlatra nem fog nemet mondani senki. Se színész, se rendező, se tervező, se technikus, se senki".

"És tudjátok mi lesz utána az általános közérzet?" - kérdezi. Válasza szerint: "Hogy jó volna még ilyet... Még… Még több huszár, még több ágyúcső, még több bájos dekoltázs és modoros főhajtás. Még több semmitmondó pénzszivattyú, fényesre sikált történelmünk mákonyos lenyomatai, ügyetlen kardsuhogások, árokparti szalonnarágcsálás, buja hempergés a szalmabálán, meg a háromcsillagos vidéki panzióban, pipadohány vagy szivar, nemzetiszín kulacsokból kicsorduló drága whisky, ne szólj senkinek komám, állj közénk, sodródj te is az árral, van itt hely bőven, soha rosszabb ne legyen, mindig csak előre, sohase hátra, dalold te is, mert figyelnek!"

- írj posztjában a rendező.

A hivatalos közlemény így ír a filmről:

A magyar történelem egyik legdicsőbb napját, 1848. március 15. történéseit bemutató film

Kis-Szabó Márk, Rákay Philip és Szente Vajk forgatókönyvéből készül. Mint írják, Fülöp Péter, Csincsi Zoltán, Kriskó László és Rákay Philip producerek, Dobos Tamás operatőr és Lóth Balázs rendező arra vállalkozik, hogy

"minden idők leglátványosabb hazai kalandfilmjét készítsék el Petőfiről és a márciusi ifjakról."

"Arról a 24 óráról, mely megváltoztatta Magyarország történetét és mindmáig meghatározza a magyar kultúráról és függetlenségről való gondolkodásunkat.

A monumentális produkció egyik izgalmas kihívása az 1848-as Pest-Buda korhű megelevenítése a legendás Pilvax kávéházzal és a Landerer-nyomdával, az 1847-ben átadott Nemzeti Múzeummal, korhű piacokkal, vásárokkal és az osztrák elnyomás egyik jelképeként a filmen végigvonuló saras, poros terekkel, mellékutcákkal. A díszletkomplexum az NFI fóti filmgyártó bázisán fog felépülni, a forgatást követően pedig a filmintézet tulajdonába kerül. A multifunkciós, könnyen alakítható új díszletegyüttest - ahogy a 1980-as évek óta szinte folyamatos használatban lévő középkori város díszletet is - további produkciók is használhatják majd Fóton - áll a közleményben.

A 106 naposra tervezett, áprilisban kezdődő forgatáson több ezer statiszta és mintegy 200 megszólaló szereplő működik közre, a főszereplőket a produkció később fogja bemutatni.

A Most vagy soha! Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója alkalmából 2023-ban lesz látható a mozikban."


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: