Ott voltunk, amikor leleplezték az eddig ismeretlen Munkácsy-festményt – ugye, milyen elbűvölő?

Rögtön az elején coming outolok: nekem tulajdonképpen tetszik a Pokoli rokonok. Amikor a főszerkesztőm kiadta a feladatot, úgy képzeltem, gyorsan visszanézem az első részt, aztán írok valamit, letudom. Aztán azon kaptam magam, hogy már a harmadik epizódot nézem. Kicsit nehéz eldönteni, hogy mi akar lenni, mert vígjátéknak annyira nem humoros, viszont nem is olyan irritálóan nyálas, mint egy török szappanopera.

Persze láttam a sok fanyalgó kritikát és kommentet. És tulajdonképpen a maguk szempontjából igazuk is van. De akik ezeket írták, mégis mit vártak egy RTL-es teleregénytől? Jancsói mélységet? Monty Python szintű abszurdhumort?

Az RTL új sorozata is Hámori Barbara műhelyéből került elő. A producer hölgynek olyan változó színvonalú és sikerű sorozatokat köszönhetünk az elmúlt évekből, mint A mi kis falunk, a Keresztanyu, a Hotel Margaret vagy a Séf meg a többiek.

A horvát Kumovi (Keresztapák) sorozaton alapuló alapsztoriban nincs sok új. A gazdag budapesti Guba család elveszti mindenét. A fiú, Olivér (Adányi Alex) egy ostoba befektetéssel csődbe vitte a család bankját, ezért Gubáék kénytelenek visszaköltözni a családfő, Guba Tóni (Árpa Attila) szülőfalujába, Pantallósra.

Mindehhez hozzájön még néhány kötelező szappanopera elem eltitkolt zabigyerekről, korrupt politikusokról, titkos zsebbizniszekről, és persze tiltott szerelemről.

Ahogy az alapvetésből várható, a sorozat ezután kiaknáz minden unalomig ismert közhelyet a főváros-vidék, gazdag-szegény, urbánus-népi ellentét témakörből. A szereplők meglehetősen egydimenziósak, a poénok sokszor kiszámíthatóak, néha kimondottan fájnak – például amikor a vidéki rokon a DNS-tesztet következetesen Dénes-tesztnek mondja.

A Pokoli rokonok könnyed, közhelyes, felszínes, de alkalmas rá, hogy az ember egy órára kikapcsolódjon, már ha szeret tévét nézni. Olyan ez, mint a sajtburger vagy a csipsz.

Egy ilyen típusú műsor ennyit tud, jó esetben. Ugyan a Pokoli rokonok sem hibátlan még a maga műfaján belül sem, de az elmúlt évek hasonló próbálkozásai közül talán a legjobban sikerült, és úgy tűnik, ez az a műfaj, ami megy nekünk. A 2000-es években voltak ugyan kísérletek a Jóbarátok típusú intellektuális sitcomok magyarosítására, de ezek mind csúfos kudarcot vallottak.

Pedig írói talentumban nem lenne hiány, hiszen a produkció vezető írója a stáblista szerint Fehér Boldizsár, akivel évekig dolgoztam együtt, az egyik legjobb tollú magyar humorista amellett, hogy Margó-díjas szépíró. Kétlem, hogy ne tudna ennél sokkal elvontabb, intellektuális humort szállítani, de ez a műfaj nem erről szól.

A színészek többnyire hozzák, amit kell. Amit külön értékelek, hogy ezúttal minimálisra szorították a vicceskedő ripacskodást, ami a hazai sorozatok egyik rákfenéje. Sokszor úgy játszanak tévében, mintha színpadon lennének, ami azért kellemetlen, mert a tévé mindent ezerszeresére nagyít. Ezt ennél a sorozatnál (többnyire) nem érzem, és ez mindenképpen jót tesz a nézői élménynek.

Ha van gond a szereplőkkel, az a karakterek átgondolatlansága, hiteltelensége. Olivér például az egyik pillanatban mint ellenállhatatlan nőcsábász kerül elénk, aki szórja magából a szellemes bókokat és replikákat, aztán két jelenettel később kiderül, hogy segghülye – már bocsánat –, aki egy tök idegen ember telefonhívásának hatására a bank összes pénzét kriptovalutába fektette (ezért mentek csődbe.)

Guba Lara (Pásztor Virág) alapjában véve a buta, újgazdag, elkényeztetett úri csajszi, aki flat white lattét kér a vidéki rokonoknál (ahol persze csak kotyogós kávéfőző van), és akinek abban manifesztálódik a csőd ténye, hogy nem veheti meg a szandált, amit kinézett magának. Ismerjük ezt az archetípust. A következő pillanatban mégis ő az, aki addig nyomokban sem észlelt empátiával látványosan megsajnálja az apját.

Az anyát, Enikőt alakító Dobó Katának sincs könnyű dolga, az alkohol és altató függő, sekélyes gazdag asszony az epizód első felében még jóformán semmit nem képes felfogni abból, ami velük történik, hogy aztán botcsinálta Julija Navalnajaként, sztoikus nyugalommal álljon férje oldalára a bajban, és próbálja talpraállítani a családot.

Hogy a siker szempontjából mennyire volt jó ötlet Dobót és Árpát megtenni húzónévnek, az kérdés. Dobó Kata egyáltalán nem rossz színésznő, bizonyos szerepekben egy jó rendező sok mindent ki tud hozni belőle. De már rég nem az a csinos, szexi fiatal tehetség, aki annak idején feltűnt a Miniszter félrelépben, és akiért annyian rajongtak. Megosztóvá vált, főleg az Andy Vajnához fűződő kapcsolata és a kétes megítélésű filmrendezései miatt.

Árpa Attila nem egy új Latinovits, de megbízható színész, az Árulók és a Sztárbox miatt pedig most megint forog a neve.

Ezzel az együtt nagyrészt a színészek azok, akik szórakoztatóvá teszik a Pokoli rokonokat. Vannak ismerős arcok, mint a polgármestert alakító Bede-Fazekas Szabolcs, a Guba Tóni volt szerelmét, Dusikát játszó Ulmann Mónika, a szenilis nagypapaként visszatérő Magyar Attila, vagy az iszákos önkormányzati dolgozó bőrébe bújt Beleznay Endre. Az utóbbi időkben műsorvezetőként is bemutatkozó Varga Ádám is feltűnik, mint Dusika fia (akiről szerintem egy megfelelő ponton ki fog derülni, hogy Guba Antal fia).

Szeretném kiemelni a Fejes Lászlót alakító Juhász Istvánt, a kavarógép polgármesternét alakító Vanya Tímeát, illetve Sóvári-Fehér Annát, aki olyan hihetően alakítja Fejesék éppen csak nagykorúvá cseperedett lányát, hogy nem is ismertem fel azonnal, pedig alig egy hónapja láttam a Thália Színházban a Romantikus komédia főszerepében. A Dr. Aczél Zsófiát alakító Juhász Jázmin volt az egyik oka, hogy a meglehetősen gyengére sikerült Az almafa virága nem volt teljesen nézhetetlen. Itt is bizonyítja, hogy örökölte a színészi tehetséget neves nagypapájától, Juhász Jácinttól.

A kisebb mellékszereplők közül kiemelném Csonka Andrást, aki néhány percre jelenik meg mint kardiológus. Az ember azt gondolná, hogy megpróbálja elbohóckodni a szerepet, minél nagyobb figyelmet keltve, de nem. Pici teljesen komolyan játszotta a szerepét. Aki még nagyon belopta magát a szívembe a falu rendőrjét, Levit alakító Borbély Richárd.

Mindezek mellett a Pokoli rokonoknak van egy fontos erénye. Talán említést sem érdemlő közhely, hogy az ehhez hasonló kommersz műsorok összehasonlíthatatlanul nagyobb közönséget érnek el, mint az úgynevezett „magas művészet”. Jóllehet, a Pokoli rokonok első részének mintegy 290000 nézője csalódást okozhat a nézettségi versenyben, de akkor is sok emberről beszélünk.

A Pokoli rokonok egyik konfliktusa nem más, mint hogy a polgármester kínai befektetőknek szeretné átjátszani a falu környéki földeket egy akkumulátorgyár létesítésére.

Ez most aktuális téma, Magyarország egyik legfőbb problémája, és a sorozat a maga lehetőségein belül jól bemutatja, milyen háttéralkuk állhatnak egy ilyen beruházás mögött, miként próbálják a politikusok megvezetni a választókat. Ez pedig úgy gondolom, fontos cél. Persze jó lenne, ha árnyalnák a képet, de ez már túl nagy elvárás.

Ha másért nem, ezért jó lenne, ha minél többen megnéznék, hátha elindul valami érdemi diskurzus a közösségi médián kívül is, a nappalikban, ebédlőasztaloknál, piacokon.

Coralie Fargeat első nagyjátékfilmje, a 2017-es A bosszú egy tökéletesen felvett akciófilm volt, kellően gyomorforgató pillanatokkal megtűzdelve. A film katarzisa egy kegyetlen verekedés a két szereplő között, aminek a vége egy véres késpárbaj lett. Már akkor látszott, hogy az író-rendezőnő nagy dolgokra hivatott. Nem is kellett sokat várni, 2024 végén megjelent A szer.

Megjelenését követően szinte felrobbant az internet. Akkora sikert aratott az undorító testhorror, hogy Demi Moore-t még egy Golden Globe-díjjal is jutalmazták szerepéért. Ráadásul Moore-nak ez az első komolyabb díja karrierje során.

Miről is szól A szer? Elizabeth Sparkle (Demi Moore) egy kiöregedett színésznő, aki nem tud tisztességgel megöregedni. Ismerős? Egy nap a főnöke, a gennyláda producer Harvey (érdekes név választás… mintha utalnának egy híres producerre, Dennis Quaid által megformál karakter) elkotyogja, hogy lecserélnék egy „frissebb húsra” a saját fitneszműsorában. Elizabeth erre természetesen összetörik, nem csak lelkileg, hanem a szó szoros értelmében is, kórházba is kerül egy autóbaleset miatt. Ekkor találkozik egy tökéletes arcszerkezetű fiatal ápolóval, aki felajánl neki egy különleges lehetőséget.

A drog, amit kap, megosztja a DNS-ét, és leválaszt róla egy fiatalabb, gyönyörű, tökéletes verziót, ő lesz Sue (Margaret Qualley). Amikor az egyik ébren van, a másik csak egy üres porhüvely. Innentől fogva egy hetet mint Sue, egy hetet mint Elizabeth fog élni. Sue jelentkezik a megüresedett fitnesz-műsorvezetői pozícióra, amit természetesen meg is kap. A probléma akkor kezdődik, amikor a két „én” elkezd harcolni egymás ellen, mert Sue-nak nem lesz elég egy hét, Elizabeth pedig nem igazán lát jót a dologból sokat. A személyes háborúnak pedig zavarba ejtően kegyetlen kinézeti következményei lesznek.

Nehéz leírni, mennyire undorító a film, miközben igazából gyönyörű és tökéletes a látványvilág. Ezt látni kell! Például Dennis Quaid karaktere annyira bicskanyitogató és kellemetlen alak, az első jelenetéből már mindent megtudunk a mocskos figuráról. Ahogy Coralie Fargeat játszik a kamerával, az hihetetlenül hatásos.

Ezek a túlzott jelenetek már előre jelezték, mit fogunk kapni. A testhorror hibátlan: ahogy Sue megszületik Elizabeth felszakadt gerincéből, majd megcsinálja a kötelező lépéseket, hogy az öregebb énje életbe maradjon. Ámulatba ejtően ügyesek a kamerabeállítások és az effektek. Sokszor még az én sokat látott gyomrom is meg-megfordult. Nem hiszem, hogy A szer nézése közben valaha is tudok majd enni.

A testhorror-rajongók álma lesz ez a film. David Cronenberg A légy című filmje hozta be ezt a zsánert a köztudatba, majd a kanadai rendező egész életművét hasonló filmeknek szentelte. Nem lennék meglepve, ha a legjobb testhorrorok toplistáiba is hamar felkerülne A szer, méghozzá igen előkelő pozícióba. A rendezőnő egy elképesztően hatásos filmet tett le az asztalra, ráadásul a forgatókönyve se kutya. cannes-ban legjobb forgatókönyv díját is hazavitte a hölgy.

Majd konfliktusba kerül önmagával. Nem nevezhető egy visszafogott filmnek A szer. Minden túlszaturált, nem csak a melleket, fenekeket és beleket tolják a néző arcába, hanem az üzenetet is. Semmit sem bíznak saját értelmezésre, és teljesen elrugaszkodott a valóságtól, szinte fantasy hatása van. Ennek ellenére nálam működött. A világítás is minden esetben tökéletes. Van egy folyosó a filmben, ahol Elizabeth és Sue is gyakran végigsétálnak/meg-meg állnak. Olyan fényárban úszik az egész helyiség, mintha egy tökéletesen bevilágított színdarabban lennénk. Nincs igazán nyílt tér a filmben, amikor van, akkor is eltörpülnek a színészek a brutalista épületek mellett. A belső terek esetében pedig össz-vissz egy ablakot látunk Elizabeth lakásában az egész film során. Egy panorámaablak hollywoodi látképpel, ami teljesen műnek hat, szinte tökéletes tévészerű látványvilággal. Tényleg, mintha egy álomban lennénk.

A túlzásba vitt képi tökéletességet, túlkevert hangzásvilággal és effektekkel tetézik az alkotók, aminek az eredménye bizonyos jeleneteknél még hatásosabb lesz a groteszk undorkeltés. Minden elismerésem.

Demi Moore tejesen megérdemelte a Golden Globe-ot, szinte biztos vagyok benne, hogy ez karrierje legjobb alakítása. Az önbizalomhiányos sztár, aki nem tud a korával mit kezdeni, igazán testhezálló feladat volt Moore-nak. Ezenfelül sokat meg is követelt tőle a szerep, nem csak a maszkokra és praktikai effektekre, vagy a meztelenségre gondolok, de a helyzetek, amikbe az írónő hozza a karaktert, kivételesen megterhelőek lehettek. Margaret Qualley is, aki egyébként Andie MacDowell lánya, elképesztően jó.

A rendezőnő néha szinte elidegenít a szexualitástól. Az egész megjelenése mű. Túl tökéletes, ezt pedig remek maszkokkal és segédeszközökkel érik el, például, a testalkatuk nem igazán khm… hasonló Moore-ral, a meztelen jelenetekhez műmellkast kellett hordania. Ez a tökéletesség pedig az erotikát teljesen kiveszi az egészből és zavarba ejtő érzést hagy a helyén. Bár, amikor a fitnesz-show felvételei vannak, direkt a néző arcába tolják Sue mindenét is.

Kinek ajánlható A szer? Jószívvel nem sok embernek. Akik szeretik a testhorrort, azoknak egyértelműen instant klasszikus lesz. Akik egy jó kis ijesztgetésre számítanak, azok lehet, hogy csalódni fognak. Illetve, lehet, hogy néhányaknak sok lesz a film.

Kevés helyen lehetett eddig meztelenséggel megbotránkoztatni engem, főleg ha akiket látunk a vásznon, az két igencsak csinos hölgy. A testhorrort itt komolyan kell venni, nem lesz jó eredménye, ha valaki túltolja A szert. Minden alkotó, sminkestől a rendezőn át a főszereplőkig 100%-os teljesítményt tett le az asztalra. Figyelni kell majd A szerre az Oscar-díjszezon környékén. Nálam a 2024-es év egyik legjobb filmje volt.

Ben Macintyre nevével egész sok helyen találkozhattunk az utóbbi időben. Több könyvét is megfilmesítették már, 2021-ben John Madden vitte vászonra Colin Firth és Mattew Macfadyen főszereplésével A Vagdalthús hadműveletet, de 2022-ben két adaptáció is született. Az egyik itthon szintén a Maxon látható Kém a csapatban, ami egy hidegháborús kémjátszma volt Guy Pearce és Damian Lewis között.

Steven Knight neve se lehet idegen sokaknak, rengeteg remek sorozatot és filmet köszönhetünk a brit forgatókönyvíró-showrunnernek. Ő készítette a Jason Momoa-s See-t az AppleTV+-nak, vagy a Cilian Murphy nevével fémjelzett Birmingham bandáját a BBC-nek. De Tom Hardy egyik legkülönlegesebb sorozatának, a Tabunak is ő volt a showrunnere.

Tehát Macintyre regénye igazán tapasztalt kezekbe került, aminek az eredménye egy remek első évad egy csapat pszichopatáról, akiknek köszönhetően megváltozott a II. világháború afrikai hadszíntere. A sorozat érzésre olyan, mintha a Spielberg-féle Ryan közlegény megmentését Guy Ritchie rendezte volna. Pörgős, akciódús, jó beszólások, menő zene, sok humor, emellett pedig kegyetlen szörnyűségek és lelki gyötrődések egyensúlyozták ki a hangulatot. Nagyon jó volt az egész ritmusa és felépítése.

Az első szezon az SAS megalakulásáról szólt: hogyan hozta össze három elkeseredett különc katona és egy lecsúszott kém a brit hadsereg egyik legkegyetlenebb és leghatásosabb alakulatát, a Special Air Service-t. Sok szereplő eltávozott a szezon folyamán, akik ugye a valóságban is meghaltak, vagy katonai fogságba kerültek, mint az alakulat vezetője is, David Stirling ezredes (Connor Swindells).

Így a második évadra maradt nekünk Paddy Mayne alezredes (Jack O’Connell), aki a hátán viszi át a csapat pszichopatát az afrikai sivatagból az olasz frontra. A szezon innentől az európai hadszíntérre koncentrál, Mussolini kiiktatása és az olasz fasizmus megtörése a cél.

Már csak azért sem, mert a második évadban főszereplőinken mintha forgatókönyv-páncélja lenne. Az első eresztésben az volt a zseniális, hogy nem tudhattuk ki fogja túlélni és ki nem. Több olyan szereplő is idő előtt kiszállt a háború hadszínteréről, akikről nem is gondoltuk volna. Nos, eddig a folytatás nem igazán okozott meglepetést - sokan érinthetetlennek tűnnek.

Paddy Mayne úgy kezdi ahogy 2022-ben is: a börtönben, ahonnan Sterling hozza ki. Csak most David idősebb testvére, Bill Stirling (Gwilym Lee) lesz a részeges ír megmentője. Stirling ráveszi Maynet, hogy szedje gatyába önmagát és az embereit, mert az SAS Szicíliába készül. Persze a háttérben munkálkodik Eve Mansour (Sofia Boutella) francia kém és a brit titkosszolgálat nagyágyúja, Dudley Wrangel Clarke (Dominic West) is a háború megnyeréséért.

Ami persze a névtulajdonos katonáknak nem tetszik, nem csak a sorozat címében engedetlenek ezek a hősök. Ténylegesen semmibe veszik a felsővezetők utasítását. De mit várhat az ember őrültektől, akik ellenséges vonalak mögött, támogatás nélkül harcolnak sikeresen, gerilla harcmodorral ellensúlyozva a túlerőben lévő németek fölényét? Az első két rész szinte egy egészestés akció-dráma. Remek, kerek történetet ad már ez a két epizód is, de már most várom a harmadik részt!

Ha össze akarom foglalni, hogy mi az Engedetlen hősök, akkor azt mondanám, hogy egy nagyon hangulatos második világháborús akció-dráma a Birmingham bandája alkotójától.

Valószínűleg nem minden igaz, amit a képernyőn látunk, de vitathatatlanul szórakoztató és rettenetesen menő. A teljesen idegen rockszámok, amik a harcjelenetek során szólnak nagyon különlegessé teszik az atmoszférát. Sokkal szórakoztatóbb sorozat, mint mondjuk a Kém a csapatban volt.

Értelemszerűen, akiket előző szezonban elvesztettünk nem térnek vissza, de a többi színésszel mind találkozunk, sőt szerzünk új „barátokat” is. Lesznek új tagjai az SAS-nek, akikre továbbra se lehet mondani a veszett kutyánál visszafogottabb jelzőt. Sofia Butolla, Jack O'Connell és Dominic West is teszi a dolgát, legtöbbet O’Connellből kapunk és igazán nyerő az ír őrült harcos-filozófus szerepében.

A költségvetéshez képest korrekt akciójeleneteket láthatunk, egyértelműen a karakterek és a hangulat viszi a hátán az egészet. Sőt, még egy elveszettnek hitt szereplő is visszatér. Bár utána olvastam a történetének, így elmondhatom, hogy inkább csak beleerőltették a színészt a közönségkedvenc szerepébe.

J.K. Simmons kétségtelenül korunk egyik nagy színésze, ráadásul egy Oscar-díj tulajdonosa is, a mozibajárók többsége valószínűleg mégsem ismeri a nevét. Ha látják az arcát, mindenesetre biztosan sokan felismerik, hiszen kis híján 40 éves filmes pályafutása alatt már több mint 230 produkcióban lehetett őt látni-hallani. Simmons a legkülönfélébb karaktereket alakította a mozikban, a televízióban és a színpadon egyaránt. Aztán 2002-ben egy hálóvető szuperhős főnökeként egy világ zárta a szívébe, 2014-ben egy jazzdobos srác szigorú tanáraként pedig egy világ gyűlölte meg, és borult le előtte…

Sport, zene, színház

Jonathan Kimble Simmons (íme, lelepleztük a két rejtélyes betűt) 1955. január 9-én született a michigani Grosse Pointe-ban, és zenész családban nőtt fel. Édesapja, Donald William Simmons zenepedagógus volt a Parcells középiskolában, ez pedig már fiatalkorától kezdve a művészetek iránti nagyrabecsülést injektálta bele a kis Jonathanbe.

Részt vett iskolai színdarabokban, és ezzel lángra lobbant benne az előadás iránti tűz, amely a felsőoktatásban való továbbtanulás során csak erősödött.

Három gyermek közül volt ő az egyik, 1965-ben, Simmons 10 éves korában pedig a családja az ohiói Worthingtonba költözött. 1970 és 1972 között a Worthington Gimnáziumba járt, ahol főként a drámaórákon, az amerikai fociban és az iskola kórusában tudott érvényesülni. 1973-ban, amikor 18 éves volt, a montanai Missoulába költözött a család, ahol az édesapja a Montanai Egyetem zenetagozatának lett az igazgatója. 1978-ban a fiatalabb Simmons is itt diplomázott.

Az egyetem alatt tagja lett egy zeneorientált testvériségnek, a Phi Mu Alpha Sinfoniának. A színház iránti rajongása azonban végül arra késztette, hogy a főszakját zenéről drámára cserélje. Ez a váltás kulcsfontosságúnak bizonyult. A Montanai Egyetemen Simmons szilárd alapokat szerzett a klasszikus színészi technikákból. Számos produkcióban szerepelt a színpadon, illetve különböző műfajokban és stílusokban szerezhetett tapasztalatot. 1977 és 1982 között különböző darabokban szerepelt a montanai Bigforkban. Később Seattle-be költözött, és a Seattle Repertory Theatre tagja lett. 1986-ban megkapta első szerepét egy tévéfilmben (járőrt játszott a Popeye Doyle: A francia kapcsolat 3-ban), 1987-ben egy sorozatban (szintén rendőr volt az All My Childrenben), 1992-ben pedig az első szerepét a Broadwayn.

„Egy egyedülálló, ostoba srác voltam”

Miután néhány évig a seattle-i színházi pályán futott, 27 évesen egy ócska Fiat kabrióval és mindössze 400 dollárral a zsebében New Yorkba hajtott, abban a reményben, hogy kap egy színészi fellépést, és nem kell pincérkednie. Simmons története szinte minden filmsztár története (útkeresés, szűkös anyagi helyzet, próbálkozások stb.), de mégis rendhagyó. Neki nem voltak egyértelmű ambíciói, nem volt más álma, mint az alkalmi fellépések. Nem várt semmi nagyot. „Nem igazán voltak konkrét céljaim. Azon kívül, hogy egyszer beleszerettem a színházba, és csak folytatni akartam a színészkedést” – mondta.

„Nem használom a »küzdelem« szót. Azoknak az embereknek van küzdelme, akik három gyerekről gondoskodnak, és próbálnak tetővel a fejük fölött élni. Én csak egy egyedülálló, ostoba srác voltam, akinek nem volt más dolga, mint időnként szerezni magának egy szelet pizzát.”

A Broadway olyan nagy falatnak tűnt, amelynek legyűrésére Simmons nem is számíthatott. De mégis legyűrte. 1990-ben debütált a Broadwayn az A Change in the Heir című darabban. Csak 1994-ben, amikor már közeledett a negyvenhez, gondolt a filmvásznon való szereplésre, ekkoriban vette egyáltalán fontolóra, hogy meglépi ezt a váltást. Az elhatározása, hogy eljár tévés meghallgatásokra, alapvetően anyagi okokból született: ez stabilabb fizetést biztosított a különféle részesedések miatt. A pénz miatt döntött így, de nem azért, mert mocskosul gazdag akart lenni. Majd, amikor belépett a Színészek Szakszervezetébe, szüksége volt egy névre, amit a névjegykártyájára írhatott. Saját neve, a Jonathan Simmons már foglalt volt, így lett belőle J.K.

Kiabáló karakterek

Az ugrás a Broadwayről a televízióba sosem volt biztos lépés. Akkoriban, 1996-ban Simmons azon tűnődött, hogy egyáltalán meg kell-e ezt lépnie. S bár feltűnt néhány mozifilm kisebb szerepében (Egy híján túsz, Az emberkereskedő, Elvált nők klubja, Halálos terápia, A Sakál stb.), első nagy szerepét, Vern Schillingert, az Árja Testvériség vezetőjét 1997-ben kapta az Oz című börtönös sorozatban. Őt egészen 2003-ig, 50 epizódon keresztül alakította. „Fennállt a veszély, hogy ha ez lesz az első dolog, amit mindenki lát tőlem, senki sem fog felkérni másra, és minden rendőrségi sorozatban a hét náciját kell játszanom. Én lettem a legmegvetendőbb emberi lény a bolygón” – emlékezett vissza Simmons a kezdetekre. Szerencsére kábé ugyanakkor rátalált egy másik szerep is: Dr. Emil Skoda, pszichiáter a Különleges ügyosztályban. A közönség itt már egy nyugodt, szellemes, entellektüel szerepben láthatta, így szélesedni tudott a színészi skálája, és távol került a skatulyától.

Két közös gyermekük született, Olivia és Joe, akik apjukhoz hasonlóan szintén kacérkodnak a színészkedéssel. Simmons egy interjúban azt nyilatkozta, nem is próbálta visszafogni őket, vagy lebeszélni erről a szakmáról, sőt még bátorította is a csemetéit, hogy ha igazán ezt szeretnék, vágjanak bele.

Pókember és a befutás

Az viszont kétségtelen, hogy Simmonsnak megmaradtak a nagy hangú karakterek. Akik az ezredforduló környékén túl fiatalok voltak ahhoz, hogy megnézzék az Oz epizódjait, ők is folyton kiabálva emlékezhettek rá a főszerkesztő J. Jonah Jameson szerepében, a 2002-es, Sam Raimi-féle Pókemberben és annak folytatásaiban (2004: Pókember 2, 2007: Pókember 3, 2019: Pókember: Idegenben, 2021: Pókember: Nincs hazaút). Ez a szerep pedig a keresett és kedvelt karakterszínészek közé emelte Simmonst, s világszerte rengetegen megjegyezték a nevét, az arcát és a hangját.

Majd jött A tűz óceánja (2004), a Betörő az albérlőm (2004), a Köszönjük, hogy rágyújtott! (2005), A főnök című sorozat 109 epizódja (2005-2012), az Oscar-díjas Juno (2007), a Kiadatás (2007), az Égető bizonyíték és vele a zseniális zárójelenet (2008), a Spancserek (2009), az Egek ura (2009), a Pszichoszingli (2011), a Csempészek (2012) a Lopott szavak (2012) vagy a Nyárutó (2013), Simmons pedig az egyik legbiztosabb pont lett a hollywoodi mellékszereplők népes palettáján.

59 évesen a csúcson

Majd jött 2014 és a Whiplash… Simmons legemlékezetesebb karaktere máig az izmos zenetanár, Terence Fletcher, akinek alakításáért elnyerte 2015-ben a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. Fletcher nem Schillinger, de ugyanazt a tomboló dühöt lehet látni Simmons alakításában. S akárcsak Schillinger esetében, Fletcherében is elgondolkodott J.K. azon, hogy ez a szerep mennyire lesz hatással a jövőbeli munkáira: „Aggódtam, amikor a Whiplash miatt minden figyelem ránk terelődött. Azt kérdeztem magamtól, hogy akarok ezzel a bántalmazó fickóval kapcsolatban lenni, aki állandóan káromkodik?"

De lélektanilag az Oscar-díj elnyerése semmit sem változtatott rajta: „59 éves voltam már akkor. Talán jobban érdekelt volna ez az egész, ha 19 éves koromban történt volna meg velem. Bármennyire is élvezetes és nyilvánvalóan örömteli volt ez az egész folyamat – úgy értem, minden alkalommal, amikor megfordulok, valahol egy vörös szőnyegen állok, és valaki átad nekem egy trófeát, én meg beszédet mondok –, nem úgy tekintettem erre, hogy ez a karrierem csúcspontja.”

>Nem tűnt el

Szerencsére J.K. nem az a fajta színész lett, aki elcsípett egy csodás szerepet, amibe beletett apait-anyait, ám később nem jutott ilyen lehetőséghez, és szépen-lassan eltűnt a szemek elől. A Whiplash után olyan produkciókban tűnt fel, mint pl. a Terminátor: Genisys (2015), a Kaliforniai álom (2016), A könyvelő (2016), A hazafiak napja (2016), Az Igazság Ligája (2017), az Így ne legyél elnök (2018), a 21 híd (2019), a Palm Springs (2020), A holnap háborúja (2021), a Szellemirtók: Az örökség (2021) vagy épp Az élet Ricardóéknál (2021), amiért újra Oscar-díjra jelölték, és ismét a férfi mellékszereplőknél (ezúttal azonban elhozta előle a díjat Troy Kotsur a CODA-ért).

Továbbá feltűnt tavaly A szervezetben (2024), a Saturday Nightban (2024), illetve legutóbb kigyúrt Mikulásként A hullahó-akcióban (2024) és fifikás exzsaruként a Kettes számú esküdtben (2024). Legközelebb az Egyesült Államok egykori külügyminisztere, George Schultz szerepében láthatjuk a Reykjavík című filmben, illetve már leforgott A könyvelő második része is, amiben visszatér Ray Kingként.

Vagyis elmondható, hogy Simmons sosem tűnt el, mindvégig a színen tudott maradni, s elérte azt, amit kitűzött maga elé: hogy élvezettel színészkedjen. 70 évesen is.