KULT
A Rovatból

Mardoll a rap Oszvald Marikája – X-Faktor, 2. élő show

Eddig tudtam nevetni a mentorokon, de most már legtöbbször csak irritálnak. Kritika.

Link másolása

Igen, eljutottam arra a pontra, hogy egyszerűen idegesít, ahogy a mentorok egymás szavába vágva próbálják letolni a torkunkon magukat és a versenyzőiket. Néha tényleg úgy érzem magam, mint a piacon, ahol kofák veszekednek a vevőért. Ami sokszor akkor is elriaszthatja a "vevőt", ha amúgy az áru esetleg tetszik.

Csak akkor támogatom, hogy Miller Dávid minden adás elején énekeljen, ha utána a mentorok értékelik. A mostani produkciója szerintem nem ért széket. Szerencsére nem hagyták kibontakozni, de szerintem 20 másodpercig bőven elég azt hallgatni, hogy „süt a nap”.

Azért ide teszem nektek a klipjét, mert gonosz vagyok.

Miután az első élő show végén harmadolták a mezőnyt, mostanra a székek száma is csökkent, így immár csak három versenyzőt juttathattak tovább a mentorok, a maradék ötöt odadobták a mókusok elé.

Miller Dávid ezután alaposan rám ijesztett. Megtudhattuk, hogy anyukája ott van a stúdióban. Ha esetleg valaki nincs otthon annyira a celeb családfákban, Ullmann Mónikáról van szó, és hát egy ilyen bejelentés után az ember érthetően aggódni kezd, hogy netán anyuci is dalra fakad.

Szerencsére nem tette, bár már láttam lelki szemeim előtt, ahogy elénekli, hogy „Írtam a fiamnak egy dalt”.

Ehhez képest az RTL-nek még egy vágóképet sem ért meg, hogy „itt a műsorvezetőnk celeb anyukája”.

A mentorok egész visszafogottan öltöztek. (Az, hogy Alex haja sötétpiros, és egy kettétört, piros szívecskét rajzoltak a halántékára, nála teljesen normális és visszafogott.)

A múltkor Adél, Alex és Peti extravagáns volt, Laci visszafogott. Nyilvánvaló, hogy akkor ma Lacinak kellett vicces ruhát felvenni: kanárisárga zakót húzott. Alex el is nevezte kollégáját Dáridó Lacinak, és én el is képzeltem Csocseszt Laci gúnyájában. Jól állt neki.

Újítás: megmutatták a múlt hétről a mezőny hátsó traktusában hogyan alakultak a szavazatok százalékban. A 4 továbbjutóról ugyan nem árulták el, melyik fantomkép kit rejt, de az kiderült, és Dávid ki is hangsúlyozta, hogy Tóth Roland csupán fél százalékkal kevesebb szavazatot kapott, mint az utolsó bennmaradó versenyző.

A meszidzs az, hogy mindenki szavazzon, mert hát ugye fél százalék milyen kevés. Lehet, ha én is szavaztam volna (amit sosem tettem), akkor talán Roland nem esik ki.

Persze ez így, ebben a formában nem több parasztvakításnál. Akkor lehetne kezdeni valamit ezzel az információval, ha a szavazatszámokat látnánk. A fél százalék az lehet 5 szavazat és 5000 is, ami nem mindegy. Ne feledjük, az ember és a csimpánz DNS készlete csupán 2%-ban különbözik.

Sőt, épp tegnap olvastam egy cikket arról, hogy voltaképp 50%-ban banánok vagyunk.

Nagy Regina Martina kezdte a műsort, és nem aprózta el, a New York, New Yorkot énekelte, amit előtte ugyebár olyan „jelentéktelen” művészektől hallhattunk, mint Liza Minelli, Frank Sinatra vagy épp Cserháti Zsuzsa.

Az elején kicsit bizonytalannak tűnt, de aztán belejött, megjöttek az energiák, amik ehhez a dalhoz kellenek (legalábbis, amennyire egy 14 éves lánytól elvárható).

Még emlékezhettek, a Mentorháznál nem voltam Regina híve, de az utolsó két előadásával engem is levett a lábamról.

Mivel Regina produkciójáról sajnos nem elérhető hivatalos videó, hallgassátok Cserháti Zsuzsa verzióját.

Viszont bevallom, kicsit értetlenül hallgattam a mentorok értékelését. Adél arról beszélt, tetszik neki, hogy nem léptek ki abból a stílusból, amit Reginától megszoktunk. Peti és Alex is egyetértett vele, egyedül Laci mondta ki azt, ami szerintem is teljesen nyilvánvaló, hogy nagyon is kiléptek.

Nem is értem, hogy lehet azt mondani, hogy Szécsi Pál és Késmárky Marika ugyanaz a stílus, mint a New York, New York. A „Nem vagy te Néró”, amit az első élő show-ban énekelt Regina, tipikus szocpop. Balaton, Bambi és Antal Imre műsorvezetésével készült zenés műsorok jutnak az ember eszébe róla. A New York, New York ennek a világnak pontosan az ellentéte: New York, Broadway, csillogás, a nyugat ópiuma, és nem utolsó sorban Martin Scorsese.

Csak arra tudok gondolni, a mentorok annyival fiatalabbak nálam, hogy onnan nézve minden, ami 1990 előtt volt, az egy stílus.

(Aztán csodálkozunk, ha a Retro rádió Soho Partyt játszik.)

Regina előadásának pont az adja az értékét, hogy ezt az egészen más fílinget is hozni tudta. Mint kiderült, ez a kedvenc dala neki és a családjának is. Örülök, hogy elénekelte, hiszen – SPOILER – a következő adásban már nem lesz rá lehetősége.

Abban igaza lehet Lacinak, hogy Reginának még kell érnie, mert ha hiányzott talán mégis valami, az a fajta finom piszkosság, ami azoknak a sajátja, akiket párszor már megtaposott az élet.

Laci végül nem adott széket a kislánynak, így csak három igennel ülhetett le.

Mehringer Marci következett. Hozzá épp ellentétesen viszonyulok, mint Reginához. Az elején nagy rajongója voltam. Most is elismerem és nagy tehetségnek tartom, de ez a produkciója számomra kissé unalmasra sikeredett, olyannyira, hogy ha választhattam volna, inkább őt engedtem volna haza Regina helyett.

A mentorok is hasonlóan érezték, nem épült a produkció, Adél szerint Marci most nem csinált pillanatot. Így csak saját mentorától kapott igent, tehát a veszélyzónába került.

Bevallom nagy csodálója vagyok a természetnek, és mindig is lenyűgöztek a megmagyarázhatatlan természeti jelenségek. Hogy keletkezik a gömbvillám? Miként képesek a fák a gombafonalakon keresztül kommunikálni egymással?

Miért akar valaki Burai Krisztián dalt énekelni, ha senki nem kényszeríti erre?

Feltétlenül megkérdezem Tabatabai Nejad Flórát, ha találkozunk. Ő már az első élő show-ban is Burai dalt énekelt, és nagyon megörült, amikor a slágergyáros megkereste Puskás Petit, hogy szeretne Flórával dolgozni.

Készült is egy közös dal, amihez videoklip is van, ezért ezt meg tudom mutatni.

A mentorok nem repdestek a boldogságtól, Adél szerint még korai volt saját dalt énekelni. Alex szerint nem volt önazonos.

Szerintem pedig egészen egyszerűem ez egy rossz dal.

Csontig lerágott téma (a mocskos pénz mindent elront, pedig a gazdagságot nem vihetjük a sírba magunkkal, és egyébként is mennyivel jobb lenne boldognak lenni. Köszönjük Emese.)

Következett Paulina, és kiderült, hogy Laci miért öltözött sárgába. Versenyzője Kovács Kati Most kéne abbahagyni című slágerét énekelte – ami egy tehetségkutatóban akkora magaslabda, hogy méltóságon alulinak érzem lecsapni –, Laci pedig ehhez valamiért a Kill Billből merített ihletet, és Uma Thurmanre hajazó sárga ruhát tervezett a lánynak. (Igen, Laci tervezte a ruhát.)

Petinek nem tetszett, jól kezdődött, de hiányzott a vér, a dög. Alex szerint jó ötlet volt a fúzió. Végül a vegyes fogadtatás ellenére Paulina kapott széket, így zsinórban másodszor jutott tovább egyenes ágon.

Rögtön a reklám után megint Laci csapata következett, Mardoll – akit az SZMO Facebook oldalán a kommentelők valamiért Marvellnek hívnak.

Laci ezúttal arra kérte a versenyzőjét, hogy legyen visszafogott, úrinő. Megijedtem, mert ha Mardollban van valami, amit szeretni lehet, az az őrültsége. Mellesleg erről is szólt a dala: I’m Crazy. Ezúttal énekelt is, amit a mentorok szerint nem kellett volna.

Szerintem nem volt hallgathatatlanul szörnyű az énekes rész sem, ebben a produkcióban elment. Összeségében most volt először, hogy Mardoll teljesen magával tudott vinni, nagyon sok jó ötlet volt a produkcióban – állítólag mindent Laci talált ki.

Majd ha felkerülnek a videók az RTL felületeire, feltétlenül nézzétek vissza. Addig be kell érni egy lyric videoval:

Sokat gondolkoztam rajta, ki jut eszembe Mardollról, és ma rájöttem: Oszvald Marika. Tudom, ég és föld a két hölgy világa, de mégis, Mardollan valahogy ugyanaz a huncut energia dolgozik, mint mindenki kedvenc szubrettjében.

A The Harmonies ismét jött, látott és győzött. Kicsit csodálkozom is, hogyhogy ez a három lány nem jutott tovább saját jogon, miközben ők azok, akik folyamatosan hibátlanul teljesítenek.

Ők számomra azok a mezőnyben, akik eddig bármit énekelhettek, nagyon bejött. Pedig higgyék el, T. Danny munkássága legalább annyira távol áll tőlem, mint Burai Krisztiáné, és az Utoljára sírtam érted pontosan az a dal, amire alapból azt mondanám, kár volt megírni. De lám, mégsem, mert a The Harmonies valahogy értelmet adott a dal létezésének.

A lányoktól hitelesebben hangzott, talán azért, mert az ő hangjuk nem igényel autotune-t.

Peti szerint a The Harmonies tagjai voltak ma este a legjobb énekesek, és nehéz vitatkozni vele. Jelen pillanatban a múlt heti produkciójukat tudom megmutatni.

Aleeról megtudtuk, hogy tüszős mandulagyulladása volt ezért nem nagyon tudott készülni. A produkcióján nem látszott meg, hozta a kötelezőt. A fiatal rapper produkciójában nem találtam kivetnivalót, annál értetlenebbül szemléltem a körítést, amit kapott. Valamiféle pankrátor mérkőzésbe csöppnetünk, ami nem teljesen rétem, hogy jött a dalhoz, ráadásul zavaróan elvonta a figyelmet Aleeról.

Ferenci Kamilla zárta a műsort fantasztikusan, pedig az Egyedül ballagokat énekelte a Váradi Roma Cafétól. De Kamillára is igaz ami a The Harmoniesra: az egyéniségével a gyengébb, közhelyesebb dalokat is hitelesebbé tudja tenni.

Szeretném felhívni a figyelmet arra, milyen sok múlik a műsor szerkesztésén. Azzal, hogy Kamilla lett az utolsó fellépő, gyakorlatilag eldőlt a továbbjutása. Hiszen tudni lehetett, nagyon-nagyon csapnivalóan kellene teljesítenie ahhoz, hogy ne kapjon széket, és utolsóként nem fordulhatott elő ami múltkor, hogy a közönség felállítja.

Ha például Nagy Regina lett volna az utolsó, akkor ő örülhetett volna a tálcán kínált továbbjutásnak, és lehet, hogy Kamilla esik ki. A műsorkészítők nyilván azt is látják, ki kap hétről-hétre rengeteg szavazatot, tehát a favoritjaik közül ki az, akit nyugodt szívvel felállíthatnak, ha úgy jön ki, mert akkor is továbbjutnak.

De hát ilyen ez a popszakma. Alee, Paulina és Kamilla jutott tovább székből, a veszélyzónából pedig a The Harmonies, Mardoll és Mehringer Marci menekült meg. Távozott Regina és Flóra.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zack Snyder tovább kínoz minket: itt a Rebel Moon második része, A sebejtő azonban ezer sebből vérzik
Bizony, ez lett a „scargiver” magyar megfelelője: sebejtő. Persze ez a legkisebb gond a filmmel, amely láttán tengernyi fékevesztett ökörség miatt foghatjuk a fejünket, a tavalyi első résznél mégis jobb lett. Mutatjuk, miben.

Link másolása

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

A csalódások sorozata pedig így olyan hosszú lett, hogy már egy olyan darab kapcsán sem tápláltunk vérmes reményeket az újjáéledésre, mint a Star Wars nyomdokain járó Rebel Moon című űropera.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

Ritkán fordulnak elő csodák, és talán senki sem hökken nagyot, ha azt mondjuk, A sebejtő (ez a magyar cím de fincsi) sem lőtte ki a Rebel Moont sci-fi műfaj halhatatlanjait rangsoroló képzeletbeli listák élére. De nem lett rosszabb, és ez is valami…

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Viszont, vagy tán épp ezért, annyi hülyeségre ez a terep nem adott alkalmat, mint A tűz gyermekében, ahol a harcosgyűjtés közepette ide-oda csapódtunk, és csak néha csücsültünk le egy kis dombra egy szusszanás erejéig.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Na de körülbelül ennyi az a pozitívum, amivel A sebejtő szolgálhat, mivel a karakterek szintjén ezúttal is falakba ütközünk.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…

Link másolása
KÖVESS MINKET: