Az első listánk után kiderült, hogy a teljesség igénye nélkül lehet csak hatalmas filmes alakításokról beszélni, ezért készítünk egy második részt is, tekintettel a filmtörténet nagy klasszikus alakjaira is. Íme:

Patricia Arquette: Sráckor

Patricia Arquette minden mozirajongó szerencséjére az utóbbi években reneszánszát éli, és mivel szépen öregszik, vállalja idővel változó külsejét, nem nem mellesleg mindig megtalálja az adott karakter igazságát, így Arquette-et is rendre megtalálják a hozzá illő szerepek. Ilyen volt a Sráckor, ami egy óriási projekt volt, egy hatalmas, katartikus végeredményű mozi: Richard Linklater rendező egy család életét követte színészekkel a főszerepben, voltaképp félig dokumentarista megközelítéssel, 12 éven át. Az eredmény: maga az élet, filozofikus munka az idő múlásáról és a gyermekkor végéről.

Brie Larson: A szoba

Larson, akárcsak Arquette, Oscar-díjat érdemelt ezért a 2015-ös filmért, amely egy csodás regényadaptáció. A sztori középpontjában egy anya és fia áll (a film másik nagy felfedezése Jacob Tramblay volt), akik fogságban, egy ház pincéjében töltik a gyötrődő napjaikat, majd egy napon az anya úgy dönt, lehetőségük adódik a szökésre, és meg is kell próbálniuk. Érzékeny, könnyfakasztó az alakítása Larsonnak, akárcsak a történet, ami fogva tart az utolsó pillanatig.

Jodie Foster: Vádlottak

Hosszasan gondolkodhatnánk, hogy Foster vajon a Vádlottakban (1988), vagy A bárányok hallgatnakban alakított nagyobbat, de egyrészt összehasonlíthatatlan a feladat, másrészt a filmek maguk is azok. A Vádlottak véresen komoly dráma, egy olyan hatszoros nemi erőszak jelenettel, amit csak a legerősebb idegzetű nézőknek ajánlunk. Viszont az utána következő tárgyalótermi drámában fejlődik hatalmasat Foster figurája, és a megsebzett, megalázott, egyszerű nőt hibátlanul, megindítóan alakítja.

Giulietta Masina - Országúton

Fellini klasszikusa igazi kortalan remekmű, amilyen időtlen benne a két színész, Masina és Anthony Quinn játéka. A vándorcirkuszos, akinek látszólag kőből van a szíve, és a szeretetvágytól fűtött bohóclány történetén nincs, aki ma sem könnyezné el magát. Masina játéka sokdimenziós: az érzelmi intelligencia és a félbolondság, az örök, állhatatos szeretet keveréke és szimbóluma.

Ingrid Bergman - Casablanca

A legnagyobb női alakítások egyik legkiemelkedőbbike egy visszafogott, szerelmes nő. Humphrey Bogarttal az oldalán Bergman egy jövő nélküli, de csodás múlttal bíró, örök szerelem történetét meséli el. A filmvégi csillogó szempárt, akárcsak elgyengült pillanatait, nem felejti, aki látta.

Ez a netflixes dokumentumfilm-sorozat talán abban a legkiemelkedőbb, hogy soha nem láttunk még ennyire szomorú true crime doksit, hiszen annál nincs kegyetlenebb és elviselhetetlenebb nézőként is, amikor egy gyermeket a saját szülei kínoznak halálra. Pedig a kis Gabriellel ez történt Los Angelesben.

A halálakor nyolc éves kisfiút vér szerinti anyja hónapokkal korábban fogadta ismét magához, miután születése után lemondott róla, majd az alatt a pár hónap alatt, ami 2013 május 24-ig történt, a kisfiú a poklok poklát érte át. A végzetes éjszakán, miután orvosok hosszú órákon át küzdöttek az életéért, a szervezete feladta a harcot. Konkrétan halálra kínozták. Hogy milyen motivációból - kell erre egyáltalán motiváció???! - , pontosan kinek a tervéből és hogyan, erre derül fény a tárgyalás során, és ezt a szívszorító történetet bontja ki a szemünk előtt, gyakorlatilag élőben a sorozat.

A sorozat nem amiatt erős, mert filmművészetileg vagy dramaturgiailag annyira különlegeset alkotott volna a rendezője, hanem maga az ügy olyan, ami önmagáért beszél. Ordít. A rendező a legjobb eszközt választotta, amikor úgy döntött, hogy ezt a történetet csak a legnagyobb egyszerűséggel kell elmesélni, nem kell hozzátenni semmi extrát. Mert amikor megtudjuk, hogy ez a kisfiú olyan kínzásokat élt át, mindezt nyolc hónapon át, amilyent még az ellenségünknek sem kívánunk, akkor minden célját eléri az alkotó.

Feltesszük a kérdést: hogyan történhetett ez meg? A néző azt kívánja, hogy mindenki nyerje el a büntetését, aki erről tehet. A sorozat azért fontos, hogy elkészült, mert felhívja a figyelmet az amerikai gyerekvédelem hiányosságaira, mint ahogy az ügy is azért szólt akkorát Amerikában, mert a két szülőn kívül vádat emeltek négy szociális munkás ellen is.

Egy egész pici szekrénybe, és itt most egy kurva nagyot tudnék csak káromkodni tehetetlenségemben, hogy ilyesmi még mennyi gyerekkel megtörténhet ebben a pillanatban.

Ami a pozitív következmény a film mögött, hogy úgy hírlik, az ügy megmozgatott bizonyos dolgokat Amerikában és elindult valamiféle változás a gyermekvédelem területén. A doksi nagy hangsúlyt helyez arra, hogy bemutassa, ez a terület mennyire átláthatatlan és káoszszerűen létezik, s ezzel remélhetőleg hozzásegíti a gyermekvédelem szervezettségének kikényszerítését, mint ahogy az utóbbi években többször is forradalmian nyúltak bele a dokumentumfilmesek a valóságba.

A film felépítése klasszikus, lassú építkezéssel, alaposan bemutatja az ügy minden részletét, de a hat epizód arra is enged időt, hogy bizonyos témákon jobban elidőzzön. Így jut idő arra is, hogy a szimpatikus jogász háttérsztoriját és elhivatottságának okát is megismerjük: megtudjuk, hogy ő is bántalmazott gyermek volt és ezért fontos neki a gyermekabúzus elleni küzdelem. Ezek a pillanatok még erősebbé teszik a filmet érzelmileg.

Nem tudok döbbenetesebb képet felidézni valaha készült dokumentumfilmekből, mint amikor megmutatják a Gabriel testéről készült fotókat. Egyszerűen felfoghatatlan, hogyan képes valaki egy gyermekkel ezt tenni. Nem öncélú az illusztráció: a rengeteg sérülésnyom beég az ember agyába és garantálom, hogy a néző örökké emlékezni fog erre a képre.

Gabrielt szünet nélkül kínozta az anyja és annak élettársa, légpuskával lövöldöztek rá, fojtogatták, verték, égési nyomokat okoztak neki, miközben az éjszakát megkötözve egy szekrényben kellett töltenie. Ép ésszel felfoghatatlan. Fontos ez a film mindenütt a világon, a borzalmak tanmeséje arról, hogy figyeljünk jobban oda a gyermekekre, és ha bármi furcsát látunk, ami egy kiskorút veszélyeztethet, nyissuk ki a szánkat és jelezzük, mert egyetlen kiszolgáltatott gyermek sem érdemli meg, hogy becsukjuk a szemünket. Régen szobrot állítottak emlékül a vértanúknak, most dokumentumfilmek készülnek ilyen céllal róluk, ezért fontos a Gabriel Fernandez-akta.

Korábban mi is megírtuk, hogy a nemi szerepek ábrázolása miatt levenne a kötelezők listájáról egy Jókai- és egy Szabó Magda-regényt Tóth Krisztina.

Tóth Krisztina véleménye heves indulatokat váltott ki a Facebookon. Emiatt nemrég egy 8 pontból álló nyilatkozatot tett közzé az oldalán. Ezt a következőkben szó szerint, változtatás nélkül közöljük:

1. Minden, amit a kötelező olvasmányok témájában gondolok, olvasható az eredeti interjúban. Az érveim és a javaslataim is.

2. Betiltásról senki nem beszélt, a véleményemet kérdezték. Szabad elmondanom, ugye? Vagy maga a vélemény van betiltva?

3. Egy írót nem illik ismeretlenül letegezni, lekurvázni. Csak azért, mert valamiről mást gondol, főképpen nem. Bájtalan gesztus.

4. Azok számára, aki szerint semmit sem tettem le az asztalra, rossz hírem van. 1989 óta rendszeresen dolgozom. Harminc könyvem jelent meg, el lehet olvasni őket. Nem muszáj persze, de a lehetőség adott. A külföldi kiadások listája a honlapon található.

A Fontos vagy nekem egyszerre érdekes kísérlet, egyedi műfaji darab és egy groteszk, de szórakoztató film. Igazi könnyed móka azoknak, akik szeretik az izgalmas, csavaros történeteket és nem riadnak vissza a bizarrul negatív karakterektől. Utóbbi a központi kérdés a Fontos vagy nekemben, több szempontból is.

Ismerjük Rosamund Pike-ot, akinek csak rémlik az arca, felidézem: ő volt a Holtodiglan című David Fincher-filmben a rafinált pszichopata feleség, aki a végletekig és még tovább is képes volt elmenni, hogy kikészítse a férjét, akit Ben Affleck alakított, miután eljátszotta a saját eltűnését.

Most Pike ismét egy szociopata szerepben tűnik fel, és nem kispályázik. Ahogy karaktere a film elején mondja: "Nincs olyan, hogy jó ember. A tisztességes játék egy vicc. A gazdagok találták ki, hogy a többiek szegények maradjanak. Kétféle ember él a világon. Akik kihasználnak és a kihasználtak." Nem kérdés, hogy hős(?)nőnk (Pike), azaz Marla melyik típusba sorolja magát a túlélése érdekében. Ezzel a kifacsart "értékrenddel" működik, és akit érdekel a pszichopaták, ráadásul a nárcisztikus pszichopaták működése, annak első tanulmányként tökéletes ez a film, mert tüneteiben tökéletesen leírja és ábrázolja ezt a személyiségzavart.

Marla (Pike) ugyanis idősekre vadászik. Hatósági gyámjuk lesz, idősek otthonába juttatja őket, akkor is, ha el tudnák látni magukat. Cserébe mindenkinek tejel, aki érintett, orvosnak, intézményvezetőnek, és maga is zsebre teszi a magáét. Undorító ember, de közben sikeres nő, aki kifelé tökéletesen eljátssza a kedves, odafigyelő, profi gyámot. Pike lubickol a szerepben, és néhol direkt, ahogy maga a film is, de az ironikus hangvételbe tökéletesen belefér, amit csinál:

A film címe is erre az iróniára utal: fontos vagy nekem - azaz dehogy vagy, MAGAMNAK ÉN vagyok fontos. Nem véletlenül írja híres, a pszichopatákat elemző könyvében Robert D. Hare is, hogy egyre nő társadalmunkban a pszichopaták száma, és sokan a felsővezetők közül kerülnek ki. Így képes sikereket aratni Marla is, aki a történet elején igazi kincsre lel: egy idős hölgyre, aki remek ingatlannal rendelkezik, jómódú - és nincs rokona sem.

Pokolra kell annak menni, aki az oknyomozó újságíró hivatást választja.

Fikciós krimikből, de sajnos a hírekből is jól ismerjük a történeteket Oroszországtól Mexikóig, Kínától Üzbegisztánig, hogy aki beletenyerel valami piszkos ügybe, legyen az politika, nagyszabású gazdasági vagy környezeti visszaélés, szervezett bűnözés (nem ritkán ezek összefonódásai), és a végére akar járni, annak egy fabatkát sem ér az élete.

Emlékszem, még a viszonylag békés magyarországi 90-es évekből, hogy volt olyan bulldog-szívósságú kollégám, akit, amikor késő este ment haza a szerkesztőségből, többször is megtámadtak, leütöttek, de arra is, hogy hiába voltak időnként remek „füleseink”, melegen ajánlották, hogy „jól felfogott érdekünkben”, ne bolygassuk azokat a dolgokat. És mégis voltak, vannak és lesznek olyan vakmerő férfiak és nők, akik számára az igazság többet ér, mint saját személyes biztonságuk.

Közéjük tartozik a portugáliai születésű, már 20 éve az Egyesült Államokban élő Mariana van Zeller, akinek A bűn kereskedői (Trafficked) című filmsorozatát február 26-tól vetíti a National Geographic csatorna.

A nyolcrészes sorozat nyomán egyrészt rádöbbenhetünk arra, hogy ezek a sokszor láthatatlan hálózatok mennyire jelen vannak a mindennapi életben, másrészt pedig nem a délutáni jól fésült krimikből ismert „bűnöző típusokat” látjuk, hanem olyanokat is, akiket akár szomszédunknak is szívesen elfogadnánk. Néha egyenesen ránk hasonlítanak, mintegy üzenve: lehet olyan pillanat az életedben, amikor te is erre az útra kerülsz…

Mariana van Zeller éppen az ilyen történetekre kíváncsi. Nem akar igazságot osztani, nem akarja erkölcsi magaslatokról vagy büntetőjogi szempontból elítélni szereplőit, akik láthatóan megbíznak benne, amikor életükről, „munkájukról” mesélnek, még ha saját érdekükben arcukat, hangjukat el is változtatják a filmesek „A bűnt gyűlöld, ne a bűnöst” – vallja Mariana. A megszólaltatottak egy részének van bűntudata, a másiknak nem. „Az utcán vagy ragadozó leszel vagy préda” – hangzik el az egyik részben ez a nyers igazság.

A nyolc epizód a sokmilliárdos globális fekete gazdaság egy-egy ágazatát mutatja be, legtöbbször „alulnézetből” indulva, de a névtelen „fogaskerekektől” időnként eljutunk már középszintű agytrösztökig is. Az mindenki előtt jól ismert, hogy a fegyver- és a kábítószerkereskedelem régóta a világ legjövedelmezőbb bizniszei közé tartoznak és eddig még minden letörésükre irányuló kísérlet kudarcot vallott.

A kokainban utazó drogklánok közti háborúkról Kolumbiától Mexikóig sokat hallottunk, de a filmben nem a Pabló Escobarok, a Chapo Guzmánok, hanem a legtöbbet kockáztató gyártók, futárok, dílerek világába tekinthetünk be. Az már kevésbé ismert, hogy az utóbbi időben egy új, minden eddiginél brutálisabb drog vált népszerűvé, az eredetileg fájdalomcsillapítóként alkalmazott fentanyl, de ennek „üzleti szabályai” ugyanolyan félelmetesek, mint a kokainé.

Nem is hinnénk, hogy az anabolikus szteroidoknak milyen óriási keletje van a mindenre elszánt testépítők körében. Holott a felhasználóinak jogosulatlan előnyt biztosító és nem utolsósorban emberi szervezetet hosszú távon súlyosan károsító hatásuk miatt a hivatalos sportvilágból évtizedekkel ezelőtt kitiltották. Ma is ott állnak minden doppinglista élén. A mesterséges izomnövelőknek, és az őket szerrel ellátóknak azonban semmi sem drága. És ki hinné, hogy ma, amikor a pénzvilág is egyre inkább digitalizálódik, a harmadik világban még mindig jól jövedelmez a készpénz-hamisítás?

De ismerős lehet sokunknak az a módszer, amikor szívhez szóló e-mailekben hatalmas vagyonokkal vagy a gyors meggazdagodás reményével kecsegtetnek hiszékeny embereket. A prostitúcióról szóló epizódban valójában a futtatók a főszereplők, a vadállat-kereskedelem képsorai pedig a természettel szembeni emberi tiszteletlenséget juttatják eszünkbe.

A bűn kereskedői 8 filmjét késő este, 21 órás kezdettel láthatják a nézők. Minden rész előtt felirat figyelmeztet arra, hogy egyes jelenetek felkavaró hatással lehetnek a nézőre. Ez elsősorban nem vizuális sokkélményeket jelent, sokkal inkább egyfajta szembesülést egy farkastörvényű világgal, amely akkor is körülvesz bennünket, hogy elhitetjük magunkkal: mi bűntelenek vagyunk.