Az első listánk után kiderült, hogy a teljesség igénye nélkül lehet csak hatalmas filmes alakításokról beszélni, ezért készítünk egy második részt is, tekintettel a filmtörténet nagy klasszikus alakjaira is. Íme:

Patricia Arquette: Sráckor

Patricia Arquette minden mozirajongó szerencséjére az utóbbi években reneszánszát éli, és mivel szépen öregszik, vállalja idővel változó külsejét, nem nem mellesleg mindig megtalálja az adott karakter igazságát, így Arquette-et is rendre megtalálják a hozzá illő szerepek. Ilyen volt a Sráckor, ami egy óriási projekt volt, egy hatalmas, katartikus végeredményű mozi: Richard Linklater rendező egy család életét követte színészekkel a főszerepben, voltaképp félig dokumentarista megközelítéssel, 12 éven át. Az eredmény: maga az élet, filozofikus munka az idő múlásáról és a gyermekkor végéről.

Brie Larson: A szoba

Larson, akárcsak Arquette, Oscar-díjat érdemelt ezért a 2015-ös filmért, amely egy csodás regényadaptáció. A sztori középpontjában egy anya és fia áll (a film másik nagy felfedezése Jacob Tramblay volt), akik fogságban, egy ház pincéjében töltik a gyötrődő napjaikat, majd egy napon az anya úgy dönt, lehetőségük adódik a szökésre, és meg is kell próbálniuk. Érzékeny, könnyfakasztó az alakítása Larsonnak, akárcsak a történet, ami fogva tart az utolsó pillanatig.

Jodie Foster: Vádlottak

Hosszasan gondolkodhatnánk, hogy Foster vajon a Vádlottakban (1988), vagy A bárányok hallgatnakban alakított nagyobbat, de egyrészt összehasonlíthatatlan a feladat, másrészt a filmek maguk is azok. A Vádlottak véresen komoly dráma, egy olyan hatszoros nemi erőszak jelenettel, amit csak a legerősebb idegzetű nézőknek ajánlunk. Viszont az utána következő tárgyalótermi drámában fejlődik hatalmasat Foster figurája, és a megsebzett, megalázott, egyszerű nőt hibátlanul, megindítóan alakítja.

Giulietta Masina - Országúton

Fellini klasszikusa igazi kortalan remekmű, amilyen időtlen benne a két színész, Masina és Anthony Quinn játéka. A vándorcirkuszos, akinek látszólag kőből van a szíve, és a szeretetvágytól fűtött bohóclány történetén nincs, aki ma sem könnyezné el magát. Masina játéka sokdimenziós: az érzelmi intelligencia és a félbolondság, az örök, állhatatos szeretet keveréke és szimbóluma.

Ingrid Bergman - Casablanca

A legnagyobb női alakítások egyik legkiemelkedőbbike egy visszafogott, szerelmes nő. Humphrey Bogarttal az oldalán Bergman egy jövő nélküli, de csodás múlttal bíró, örök szerelem történetét meséli el. A filmvégi csillogó szempárt, akárcsak elgyengült pillanatait, nem felejti, aki látta.

Audrey Hepburn - Római vakáció

Ebben az 1953-es mesei történetben nyújtott alakításáért Hepburnt aranyszoborral jutalmazta az Amerikai Filmakadémia. Amilyen egyszerűnek tűnik a szerep, olyan komplikált volt eljátszani a Rómában a lakosztályáról feladatai elől megszökött hercegnőt, aki találkozik egy újságíróval (Gregory Peck) és egyetlen éjszaka, illetve nap alatt szerelem szövődik köztük. Ha valaki eddig nem szeretett bele Hepburnbe, most egészen biztosan megtörtént a szikra.

Diane Keaton - Annie Hall

Woody Allen klasszikusának címszereplője első körben forgatókönyvileg volt zseniálisan megírva (ahogy a macska is fel volt mászva a fára ugye), mert olyan sokdimenziós, árnyalt, feszült és finom volt egyszerre Annie Hall, a filmbeli férfi főszereplő múzsája, szerelme, megszállottságának tárgya, amilyen női karaktert ritkán látunk vásznon. Keaton aztán ezt lazán hozta, stílusos volt, zavart, néha letisztult, depressziós és életörömmel teli - mint egy élő, hús-vér nő.

Vivien Leigh - A vágy villamosa

Ennek a filmnek a férfi főszereplőjét már a pasis színészlistánkban megemlítettük (Marlon Brando személyében), de Leigh játéka legalább vele egyenértékűen színvonalas. A színésznő ekkor már nem a huszonéves, reményteli hollywoodi csillag volt, aki az Elfújta a szélben Scarlett O'Haraként pukedlizgetett és sóhajtozott - mondjuk szerintem abba is szuper volt -, hanem egy érettebb nő, aki tökéletesnek bizonyult az instabil Blanche szerepére.

Törőcsik Mari - Körhinta

Fábri Zoltán legismertebb filmjében a nemzet egyik legnagyobb színésznője fiatal ártatlan lányka volt még, és fiatal, ártatlan lánykát alakított, a rideg vidéki Magyarország egyik áldozatát az akkori sok közül, akinek apja ezen a véleményen volt: a föld földdel házasodik, és megvolt, hogy kihez adja hozzá. De ekkor közbelépett egy szép szál, szerelmes fiatal legény, és a többi már filmtörténelem.

Az AZVLM (“azvalami”) 2018 végén alakult, a kollektíva a 2019-es évben a kísérletező, határfeszegető és emellett változatos művészeti projekteket bevonó bulijairól lett ismert (ennek kapcsán már készítettünk egy interjút velük).

Különlegességük, hogy a programjaikat koncepciókba ágyazzák, ami lehetőséget teremt különböző projektek közös bemutatására, együttműködésekre és aktuális témák körüljárására.

A saját eseményeken kívül művészeket és programokat közvetítenek fesztiválokra, illetve Miaza? címen rádióműsort szerkesztenek a Lahmacun rádióban.

Ennek keretében kezdtek foglalkozásokat tartani a dányi romatelep tinilányainak, aminek eredménye egy hamarosan megjelenő EP lesz. Az első beharangozó dal ebben a cikkben debütál, a csapat tagjai (Jezerszky Viki, Gyarmati Zea, Makay Anna, Mohácsi Luca) pedig a kezdeményezés hátteréről is meséltek.

– Meséljetek kicsit az alapötletről: kiben merült fel először és hogyan kezdtetek neki a megvalósításnak?

– Sajnos tavaly tavasszal a koronavírus első hulláma miatt elmaradt a harmadik nagy AZVLM esemény. Egy picit mind összetörtünk, hiszen rengeteg munkánk ment a kukába. Egy pár hónap semmittevés után úgy éreztük, hogy ideje a kulturális iparba fektetett energiáink egy részét szociális irányba terelni.

Nyár elején Makay Anna (MA’AM) állt elő az ötlettel, hogy szeretne elektronikus zenei workshopokat tartani hátrányos helyzetű gyerekeknek. A projektterv kidolgozása során került képbe a BAGÁZS Egyesület, aminek régóta figyelemmel kísértük a munkásságát.

Ehhez jött a tavaly tavaszra tervezett AZVLM egyik legizgalmasabb projektje, a XORXOR kreatív kódoló csapattal való kollaboráció, a Digitális Táncház Szoftver elkészítése. Mivel a szoftver is a digitális művészetekkel foglalkozik és kifejezetten alkalmas a tanulásra, elég gyorsan jött az ötlet, hogy a két projektet összeboronáljuk, és így született meg a Digitális Művészetek az Oktatásban. Célja a digitális úton történő zene- és táncalkotás népszerűsítése. A projekt megvalósítására elindítottunk egy közösségi finanszírozást, hogy a közösségünk tudja támogatni a munkánkat.

– A gyerekek nyitottak voltak a foglalkozásokra? Mennyire könnyen tudtátok lekötni a figyelmüket?

– Alapvetően nagyon nyitottak a gyerekek, óriási igényük van arra, hogy kiadhassák magukból a kreatív energiákat. A BAGÁZS korosztály szerint tartja a délutáni foglalkozásokat a gyerekeknek, mi a tinédzser lányokkal foglalkozunk.

A lemez ötlete nagyon tetszett nekik, a zene és az éneklés a közös nyelvünk, ami mindenkinek otthonos terep. Az albumírás pedig teljesen újféle, teljesen más jellegű, mint az eddigi BAGÁZSos foglalkozások, amiken részt vehettek.

– Hogy zajlottak a foglalkozások, mi volt a menete egy-egy alkalomnak?

– Minden héten más, változatos feladatokkal készülünk, amik hétről-hétre egymásra épülnek, a munka előrehaladtával pedig folyamatos sikerélményt váltanak ki. Legtöbbször egy órás a foglalkozás, amit több részre osztunk, hogy fent tudjuk tartani a lányok érdeklődését. Az informális tanítási programunkba sok minden belefér, például szövegíró- és ritmusjátékok, launchpad-használat és ismerkedés az Ableton Live-val, szintén játékos módon. Közösen választottuk meg a zenekar nevét is: mi vagyunk a Pacekos Banda.

– Mennyiben változtatta meg a terveket a járvány?

– Lassította a folyamatokat minden szempontból. A járvány miatt nem lehet lejárni a gyerekekhez, a foglalkozások nélkül alig tudunk haladni az albummal, hiszen nem tudjuk felvenni az énekeket, illetve a félkész dalokat sem tudjuk tovább írni. Megpróbáltuk az online térbe átmenteni, ami jóval nehezebb, mert a legtöbb dányi családban egy okostelefon van, amit legtöbbször az apuka használ munkához, így nehéz összeegyeztetni, hogy mindenkit egy adott időben elérjünk, ráadásul telefonon kreatív csoportfoglalkozást tartani elég hálátlan feladat. De nagyon jó érzés, amikor láthatjuk őket, és ők is sokszor mondják, hogy mennyire hiányolják a közös alkotást.

– Milyen lesz a lemez, amit a most megjelenő dal beharangoz? Mit árulhattok el róla?

– A lemezen (vagyis valójában EP-n) 4 dal fog szerepelni, ami stílusában elég eklektikus. Megmutatjuk, milyen jól mutat egymás mellett a népdal és a rap, mindenki meg fogja találni a kedvencét.

Íme a Pacekos Banda első dala:

– A most megjelenő dalnak mi a története, és miért pont ezt választottátok teasernek?

– Ez a dal a legelső foglalkozáson született. Megkértük a lányokat, hogy írjanak szavakat a szöveghez és a banda elnevezéséhez is. Azt vettük észre, hogy utánozzák egymást, kihallgatják, hogy ki mit ír. Így nagyon sokan írták le a “Laura és a majmai” kifejezést.

A ritmikájához roma költők versei és roma dalok adták az inspirációt. Tartozik hozzá egy közös koreográfia is, aminek az eltáncolásával és éneklésével kezdjük és zárjuk a foglalkozásokat. A dalban Lee Olivér gitározik, Fehér Gábor basszusgitározik, Palágyi Máté hegedül, Farkas Kriszti, Antonia Vai, Makay Anna és természetesen a dányi lányok énekelnek.

– Milyen terveitek vannak még a telep lakóival?

– Remélhetőleg mihamarabb visszatérhetünk a lányokhoz befejezni az albumot és készíthetünk egy közös klipet is. Az elkészült album megvásárolható lesz, a bevételek pedig a Bagázs számlájára kerülnek majd. Szeretnénk visszatérni a Bagázs nyári táborba is, hogy a többi gyerekkel is kipróbálhassuk a workshopot. Valamint minden évben van egy jutalomkirándulás a gyerekekkel, és az a tervünk, hogy a Pacekos Bandával is kipróbáljuk a táncház szoftvert, aminek már elkészült a demo verziója, a végleges fejlesztésekhez pedig további adományokat várunk a FundRazr-es oldalunkon.

Ahogy a képen is látjuk, már rendőrök állnak – a két éve ellopott és nemrégiben előkerült – Leonardo da Vinci olasz művész Salvator Mundi (A világ megváltója) című festményének mása mellett a Nápolyban tartott sajtótájékoztatón.

Az eredeti festményt egy szaúdi herceg vette meg a Christie's 2017-es New York-i aukcióján 450,3 millió dollárért (mintegy 129 milliárd forintért). A festménynek azonban ismert egy másolata is, amit a szakértők szerint Leonardo egyik tanítványa, Girolamo Alibrandi készített.

A másolatot két éve lopták el a nápolyi San Domenico Maggiore múzeumból. A lopással kapcsolatban a hatóságok őrizetbe vettek egy 36 éves férfit. Mi két éve írtunk arról, még az is előfordulhat, hogy az eredeti is hamisítvány.

Később arról szóltak a hírek, hogy az eredetinek hitt kép valahol eltűnt, kézen-közön... A New York Times írt akkor oknyomozó cikket a festményről, amelyről kiderült... hogy nincs meg. Ugyanis tavaly szeptemberben lett volna az ünnepélyes leleplezése az Abu Dhabiban lévő Louvre-ban, ami elmaradt, a kulturális tárca pedig minden, a képpel kapcsolatos kérdéstől elzárkózik.

Tiger címmel mutatta be az HBO a Tiger Woods legendás golfjátékosról szóló kétrészes dokumentumfilmjét. Elsőre elgondolkodtam, vajon mi lehet annyira  érdekes ebben az emberben, hogy még két epizódnyi anyagot is készítettek róla. Mindenki hallott már Tiger Woodsról, de az alapján mondjuk egy filmnyi adásidőt képzeltem neki, hiszen ha másfél óra elég volt Robin Williamsnek - szintén az HBO GO-n megtekinthető, nagyszerű dokumentumfilm az életéről - , akkor Tigernek is elég kellene lennie. Majd az első fél óra után már értettem a dolgot. Tiger Woods élete sokkal több titkot rejt magában, a titkok felfedése pedig hihetetlenül érdekes. 

A Tiger trailere:

A két rész két külön fejezetet tár fel Tiger életéből: az első a gyermekkorára és apjával való nem teljesen egészséges kapcsolatára fókuszál, gyerekkori titkokat mutat be egészen apja haláláig, a második pedig a felnőtt Tiger Woodsra helyezi a hangsúlyt, akinek már az apja nélkül kell boldogulnia - és megmutatkoznak a makulátlannak megismert sportoló mocskos titkai és szétesésének fázisai. Tiger Woods máig  minden idők második legsikeresebb golfjátékosa a világon, éveken át a legjobban kereső sportoló volt évi százmillió dolláros bevételeivel, és ő a legelső színes bőrű golflegenda, hiszen előtte leginkább a fehérek sportja volt a játék.

A Tiger méltó helyét foglalja el az HBO kiváló dokumentumfilmjei sorában, ez is egy kiemelkedőbb darabnak számít, ugyan nem üt akkorát, mint a Michael Jackson pedofil drámáját bemutató Leaving Neverland, mégis lebilincselő darab. Talán még lehetett volna egy kicsit feszesebbre vágni, vagy egy kicsit direktebb dramaturgia mentén összerakni a második részt, hogy ugyanannyira szuggesztív legyen, mint az első  - mégis, a világ egyik leghíresebb sportolójának életébe, legintimebb pillanataiba nyerünk betekintést, és izgalmas következtetésekre juthatunk.

A dokumentumfilm erejét az adja, hogy rávilágít a mélyben feszülő összefüggésekre, bemutatja a gyerekkorából eredő belső feszültségeket, melyeket a főhős folyamatosan megpróbált minél mélyebbre ásni magában. Csakhogy ezek a feszültségek - mert ilyen a feszültségek természete ugye -  valamilyen formában mindig utat törnek maguknak, és az gyakran romboló hatású tud lenni.

Talán épp azért is az első részt érezhetjük kiforrottabbnak, mert igazán alapos betekintést kapunk az apjával való viszonyába, ahol a barátság és a katonai szintű szigorú ambivalens nevelés keveredik egymással. Megdöbbentő, ahogy a kisgyereket az apja militarista szigorral edzi a rá váró sikerekre és az általa hitt messiási (?!) szerepre, miközben távol is tartja tőle a valódi életet, ami a golfpályán kívül várna rá. Döbbenetesek azok a pillanatok például, amikor elszakítják a szülei a fiút első szerelmétől. De lenyűgöző egy tehetség kibomlását is figyelni és vitathatatlanok az apa bizonyos tehetséggondozó érdemei is, hiszen nem minden nyolc hónapos (!) baba kezd el golfozni, majd 2 évesen már a televízióban profin ütni.

Az alkotás attól a legérdekesebb, hogy a Tigert - már eleve ilyen nevet is adtak egy gyereknek, ez is jelzésértékű - nagyon jól ismerő emberek mesélik el a saját szemszögükből az eseményeket a lehető legnagyobb őszinteséggel, így pedig egész közel tudunk kerülni a főszereplőhöz (aki maga nem is szerepel a filmben, vagyis nem vállalt külön felvételeket az alkotás elkészítéséhez).

A Tiger erőssége az is, hogy empátiával közelíti meg a szereplőjét és megpróbál válaszokat adni a kérdésekre, megpróbálja a nézővel megértetni, hogy mekkora súlyt helyez a sztárság és a hírnév és az odafelé vezető út egy emberre. Megkapjuk a tökéletes választ arra a kérdésre, hogy mi történik egy személyiséggel, ha óriási tehetség, de maximalista elvárások közt nevelődik, ami - ez egy pszichológiai terápiás módszer kifejezése - az önmagával szembeni könyörtelen mércévé torzul. Ezzel az áldással és ezzel a teherrel kénytelen együtt élni Tiger, és ezért könnyezzük el magunkat többször, amikor együttérzünk vele. A nagy kérdés, amire a film is keresi a választ: fel lehet-e innen állni? Ennek drukkolunk nézőként.

A Tiger megtekinthető az HBO GO-n.

A szerző írásai itt olvashatók:

Kiss Llászló az URH, majd az Európa Kiadó basszusgitárosaként évtizedekig a magyar underground egyik alapembere volt, 2012 után azonban eltűnt a színpadokról, sokáig haza se látogatott Ausztráliából, ahová még a ‘90-es évek közepén költözött.

A fordulat 2016 elején jött el, innentől kezdve többször fellépett egy barátaiból álló alkalmi formációval (utoljára a Király utcai Gödör Klub záróbuliján), illetve a Müller Péter Sziámi AndFriends vendégeként is rendszeresen láthatta őt a közönség.

Arra viszont két évvel ezelőttig kellett várni, hogy a nosztalgiázáson túllépve szerzői énje is feléledjen. Szerzőtársa egy régi barátja, Barabás Béla lett, akivel több közös koncert után annak is nekiláttak, hogy újonnan született ötleteit kidolgozzák.

Így kezdődött a közös munka, aminek eredménye a hamarosan megjelenő szólólemez. Ezzel párhuzamosan pedig Llaci első saját zenekara is összeállt.

„Amikor augusztusban hazajöttem Magyarországra, még úgy terveztem, hogy duókoncerteket fogunk adni Bécivel, miközben megkeressük a leendő zenésztársakat. Végül azonban szinte keresni se kellett, olyan hamar megtaláltuk Libertényi Péter dobost és Kerek Norbert zongoristát” – meséli a frontember.

Basszusgitárosuk egyelőre nincs, a felvételeken ugyan Kiss játszik, de elmondása szerint nem tud egyszerre basszusgitározni és énekelni, így az eddigi koncerteken szintetizátorral oldották meg a basszusszólamokat. De a leendő alkalmakra, ha lesznek, már lesz basszusos is.

Így alakult, hogy az eredetileg duóként lekötött koncerteket végül már az új felállásban hirdették meg, ezzel párhuzamosan pedig nekiláttak a műsor begyakorlásának négyesben. Ősz elejére össze is állt, az újak mellett jó néhány régebbi dalt is megtanultak, jórészt az Európa Kiadó repertoárjából (pl. Elmentek a fiúk, Csak egy éjjel, Lehet, A szem és a száj).

A járvány viszont közbeszólt: legalább 8-10 dátum le volt már kötve, de a helyzet súlyosbodását látva sorban lemondták őket. Végül mindössze két alkalommal álltak színpadra szeptember végén, először Nagymaroson, majd a Szentendre melletti Dömörkapun.

„Bár akkor még nem volt hivatalos tiltás, egyhangúan úgy döntöttünk, hogy felelőtlenség lenne akár magunkat, akár a közönséget fertőzésveszélynek kitenni. Annyit nem ér az egész” – magyarázza Kiss.

Koncertezés helyett elkezdtek inkább a lemezre koncentrálni. Hetekig próbálták a dalokat, demókat rögzítettek, decemberben pedig hozzáláttak élesben is a felvételekhez, Müller Péter Sziámi stúdiójában.

– meséli Müller, akit több mint 40 éves barátság fűz Kisshez (játszottak együtt az URH-ban és a Sziámiban is), valamint Barabást is régóta ismeri.

A munkában produceri minőségben is részt vesz: minden fázisban vele együtt hallgatják meg a felvételeket, majd megbeszélik, min kellene változtatni, hogy a végeredmény még jobb legyen.

Az összes dalból új, profi felvétel készül, tehát azokból is, amelyeknek a tavalyi év folyamán már közzétették egy verzióját. Azóta ugyanis jóval kidolgozottabbak lettek a szólamok, és a hangzás is sokat változott a teljes zenekaros felállásnak köszönhetően.

Vendégzenészeket is hívtak: a Budapest Bárból Farkas Róbert hegedül két számban, ütőhangszereken pedig a Lovasi Andrással és Kiss Tibivel is rendszeresen együtt játszó Gábor Andor működik közre.

Tíz dalt vettek fel, ebből 7 magyar és 3 angol nyelvű. Eredetileg fele-fele lett volna az arány, de Kiss elmondása szerint a magyar szövegek annyival erősebbek lettek, hogy egyiket sem szívesen hagyta volna ki. A koncerteken viszont a lemezre fel nem került számokat is játszani fogják.

Bár eddig szinte egyáltalán nem promótálta a dalokat, a fogadtatás mégis több, mint pozitív volt: a tavaly közzétett demók közül a Kép például már közel 15 ezres megtekintésnél jár, és csupa dicsérő hozzászólás olvasható alatta.

A Kép demófelvétele:

„Nem akarok mesterségesen érdeklődést gerjeszteni, történjen minden spontán, organikusan, így legalább biztosan tudom, hogyan állunk, és kik azok, akiket valóban érdekelnek a dalaim” – indokolja, hozzátéve: egyáltalán nem vágyik sokra, azzal is teljesen meg lenne elégedve, ha akár csak néhány százan ismernék és szeretnék a munkásságát.

Meg kellett barátkoznia azzal is, hogy frontemberként életében először végig ő van a középpontban, de elmondása szerint nem volt nehéz.

A fentiekből is adódott, hogy a lemezre többnyire lassú, lírai dalok kerültek. Ez persze a koncertek légkörét is meghatározza: bulihangulat helyett inkább az odafigyelés és az elmélyedés a cél.

A néhány kivételt (mint amilyen a punkos lendületű I’m Out) elsősorban nem is magának írta: “Ezek a számok olyan fiatal, húzós zenét játszó zenekaroknak állnának igazán jól, akiknek az is fontos, hogy a szövegek valamiféle elkötelezettséget, tudatosságot hordozzanak. Boldoggá tenne, ha ez történne ezekkel a dalokkal, mert ha ma fiatal lennék, biztos ilyen számokat játszanék”.

Az I’m Out demófelvétele:

Ami a jövőjét illeti, továbbra is kétlaki életet tervez Ausztrália és Magyarország között, bár ez azon is múlik, hogy alakulnak az utazási korlátozások. Ideális esetben tavasztól őszig szeretne itt lenni és minél többet koncertezni az új anyaggal.

A lemez a tervek szerint tavasz elején jelenik meg, és ha a járványhelyzet megengedi, májusban kezdenének koncertezni vele. A fejleményekért a Llaszlo Kiss szerzői Facebook-oldalt érdemes követni.