KULT
A Rovatból

Ízlésesen meztelenkedik Lily-Rose Depp az Eufória készítőjének új sorozatában – Megnéztük Az idol első részét

Milyen egy sérülékeny, fiatal, mentálisan labilis szupersztár élete? Megtudjuk a legújabb HBO sorozatból.

Link másolása

A cselekmény nem túl bonyolult: Jocelyn (Lily-Rose Depp) karrierje csúcsán lévő énekesnő, ám kikerül róla egy erősen kompromittáló explicit fotó az internetre. Azon felül, hogy a helyzet igencsak megalázó, még a tini célközönségét is elveszítheti emiatt. A bevezető epizód első felében erre a konfliktusra koncentrálunk, ahogy Jocelyn PR-csapata és ügynöke küzdenek a karrierjéért és persze a saját megélhetésükért.

Ám az énekesnő eléggé rezignáltan kezeli a helyzetet.

Erre senki nem számított, mert nemrég, édesanyja halálakor idegileg teljesen összeomlott. A rész második fele a múltba repít minket, ahol megismerhetjük a kép készítésének a hátterét. Kicsit olyan, mintha Britney Spearst és Miley Cyrust összegyúrták volna a figurában, és erre alapozva írtak volna egy egzisztencialista krízissel fűszerezett, thrillernek reklámozott szerelmi szálat az egész bonyodalom köré.

Az idolról egy epizód után annyi látszik, hogy egy új sorozat első részének be kellene szippantania úgy, hogy most azonnal akarjam látni az összes részt, itt azonban sajnálatos módon ez nem nagyon valósult meg. Egy identitászavaros, tét nélküli Elemi ösztönnek tűnik eddig a sorozat. Pedig ott volt a potenciál,

a széria egyik készítője az a Sam Levinson, akinek a méltán elismert Eufóriát is köszönhetjük.

De míg az Eufória központi témája és tini-közege magával ragadó, Az idol világa steril, túl letisztult, művi és taszító. Értem én, az volt a cél, hogy a gazdagok és híresek mocskos világát bemutassák olyannak, amilyen, de ez eddig nem túl érdekfeszítő.

Levinsonon kívül a sorozat másik híres közreműködője Abel Tesfaye, művésznevén The Weeknd, elismert zenész és a sorozat egyik főszereplője. Talán túl személyes története ez Tesfaye-nek, olyan a sorozat, mint a The Weeknd zenéje: dallamos, szép, eklektikus és kicsit melankolikus. Ezt a zene világában elő tudja adni a művész, ugyanakkor a színészet nem az ő terepe. Nagyon gyenge alakítás ez az amúgy nagynevű zenésztől. Ami viszont vitathatatlan, hogy

Lily-Rose Depp legalább olyan tehetséges, mint amilyen szép.

Az első jelenettől az utolsóig mindent belead, és hihetően adja a rezignált, meg nem értett énekesnőt, akinek a karrierje lejtmenetben van édesanya halála óta. Jocelyn baráti társasága, PR-csapata és menedzsmentje igazi hollywoodi és zeneipari sztárparádé. Találkozunk Hank Azariával, Dan Levy-jal, Eli Roth-tal, Da’Vine Joy Randolph-fal és az énekes Ramsey-vel is. Egy igazi mellékszereplő koszorú áll Lily-Rose körül.

Mi az, ami nem működik The Weeknd színészi kvalitásain kívül? A két főszereplő között nem izzik a levegő. Egy erotikus-thriller esetében kötelező, hogy a két érintett fél közötti kémia vitathatatlan legyen. Nem lehet komolyan venni Tedros karakterét, olyan, mintha egy Martin Scorsese által rendezett gengszterfilmből szabadult rapper lenne. Sajnos nem Lily-Rose szintjére nő föl The Weeknd, hanem épp hogy lehúzza a gyengébb színész a közös jeleneteiket.

A másik hatalmas probléma a tét nélküliség.

Nemrégen néztem végig az Utódlás című, szintén HBO Maxon lévő remek sorozatot, és ott is hasonló érzéseim voltak. De míg ott ezt feledtetni tudták más pozitívumokkal, itt nagyon szemet szúr, hogy ez egy angolul találóan csak „vanity project”-nek nevezett produktum. Akkor használják ezt a kifejezést, amikor egy alkotó teljes mértékben átveszi a produkció feletti irányítást és a saját hiúságára építve, sokszor kellemetlenül az arcunkba tolja a gondolatait. Egyébként The Weeknd nem csak az egyik készítője, főszereplője, de zeneszerzője is Az idolnak.

Nem tudom, hova fog kifutni a sorozat, de remélem, hogy minőségi javulás szemtanúi leszünk, mert egyelőre nagyon gyenge, amit láttunk. Próbál kicsit az új Eufória lenni, megbotránkoztatni, de kevés sikerrel. Ma már nem meglepő, hogy valaki bosszúpornó áldozata lesz,

nem elég provokatív ez így ahhoz, hogy kiemelkedjen az amúgy is erős jelenlegi sorozatfelhozatalból.

Különleges ismertetőjegye eddig az ízléses meztelenkedés. Fontos, hogy 18-as korhatáros sorozatról van szó, tehát nem családi kikapcsolódásra szánták. A zenét még lehet dicsérni, ha valaki szereti a The Weeknd stílusát, az első epizód alatt végig hasonló volt a hangzás.

Nem tudok mást írni róla: eddig a mondanivaló és történet gyenge, a színészek többnyire jók, a látványvilág szép, de az egész semmitmondó. Nincs igazi tét, a főszereplőért nem nagyon tudunk izgulni,

a szerelmi szál pedig inkább kellemetlen, mint explicit és megbotránkoztató, ahogy a marketinggépezet ígérte.

Nem vagyok benne biztos, hogy visszatérek a többi részre, eddig nem győzött meg. Az idol első része megtekinthető az HBO Maxon.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Az amazóniai indiánok megrázó világa a Néprajzi Múzeumban
A magyar származású Claudia Andujar fotós és aktivista képeiből nyílt kiállítás.

Link másolása

Újabb kihagyhatatlan időszaki kiállítással rukkolt elő a Néprajzi Múzeum, amely ezúttal a rendkívüli aktivista és fotográfus, Claudia Andujar életművét mutatja be.

Az Indiánok. Lelkek. Túlélők. című tárlaton a kurátorok, muzeológusok és szakértők vezettek körbe bennünket. Nézd meg velünk milyen rendkívüli fényképek születtek Claudia Andujar és a janomami indiánok különleges kapcsolatából.

Engem személy szerint mindig lenyűgöz, ha valaki egy nemes ügynek szenteli az egész életét és művészetét. Claudia Andujar Brazíliában töltötte életének nagy részét a janomami indiánok között. Hivatásának érezte, hogy fotóin keresztül bemutassa az életüket a külvilágnak. Illetve küzdjön a jogaikért, hogy egy önálló területtel rendelkezzenek az amazóniai esőerdőn belül, ahol megvédhetik és továbbörökíthetik a kultúrájukat.

A jelenleg 92 éves Claudia Andujar anyai ágon svájci, apai ágon magyar származású. Nagyváradon élt 13 éves koráig, majd a holokauszt elől menekülve Budapesten, Bécsen, Svájcon keresztül jutott el New Yorki rokonaihoz, majd onnan Brazíliába.

Brazíliában tanulmányai után privát fotósként kezdte pályáját, ám hamarosan hivatalos fotóriporterré vált. Több tucat merész, provokatív fotóriportot publikált a társadalom kevéssé elfogadott csoportjairól, amikből mi is láthattunk egy válogatást a kiállításon.

1971-ben a Realidade magazin egy nagyszabású különszámot szentelt Amazóniának. A kritikus hangvételű kiadvány célja az volt, hogy bemutassa azt az ismeretlen világot, amelyet a brazil kormány épp azokban az években kezdett el kizsákmányolni. Az újságnál Andujar kapta a feladatot, hogy bemutassa az ott élő indiánokat. Ezeken a fotóin még az "egzotikus vademberek" zárt és harmonikus világát láthattuk.

E munka olyan sorsfordító hatással volt rá, hogy Andujar felhagyott a riporterfotózással, és hosszabb időszakot töltött el a janomamik között. Fényképezőgépével sok hosszú és fizikailag is megterhelő vándorúton tartott velük. Az erdő című sorozatában megfigyelhettük, hogy itt még inkább kívülállóként követi az indiánokat.

A ház és Identitás sorozatokban már intimebb fényképeket láthattunk. A janomamik egy nagy, kívülről zárt és védett közösségi házban, a janóban laknak, ami Andujar számára is az otthon, a biztonság és a közösség fogalmával kapcsolódott össze.

A katonaság bevett módszere, hogy infravörös légifelvételeken azonosíta be az emberi objekumokat. Andujar ezzel szemben

az infravörös filmre készített fotóit arra használta, hogy a janomami közösségek lakhelyét álomszerű, mesebeli világként mutassa be.

Miután szorosabb kapcsolatba került a janomamikkal, Andujarnak lehetősége volt számos ünnepen, így halotti rítusokon is részt venni. A kiállításon megtudtuk, hogy

a rituálékon halluciongén szereket is fogyasztottak. Ezt az álomszerű élményt igyekezett visszaadni Andujar az ilyen témájú fotóin.

Az 1970-es évektől a brazil kormány egyre intenzívebben próbálta bekapcsolni az amazonasi régiót a nemzetgazdaságba. Az évek során egyre több útépítő, illegális fakitermelő és szerencsevadász hatolt be a janomamik területére. Andujar közelről látta az idegenekkel történő találkozás következményeit, ami az őslakosok kulturális életét és egészségüket is veszélyeztette. Járványok söpörtek végig a falvakon, aminek a népesség 20%-a vált áldozatává.

Andujar számára ekkor a fotózás a művészi önkifejezés helyett egyre inkább az aktivizmus eszközévé vált. Ezt a válzotást a kiállításon is nyomonkövethettük: A kapcsolat következményei fotósorozatokkal már a brazil és nemzetközi közvélemény figyelmét kívánta felkelteni.

Ismét készített infrafilmes fotókat is. Aktivista képein azonban ez már direkt utalás a hadsereg által használt technikára. Míg azonban a brazil kormány a régió természeti és nyersanyagkincseit térképezi fel, Andujar képein a területre behatoló aranyásók tutajai és az illegális leszállópályák látszanak.

A kiállításon helyet kapott Andujar híres Megjelöltek című sorozata is. Az aktivista 1980-ban egy átfogó egészségügyi programot is koordinált, aminek célja az volt, hogy ellássák és beoltsák az őslakosokat. A munkához nyilvántartólapokra is szükség volt.

A janomamik bonyolult névadási rendszere és a nevek tabusítása miatt fényképeket és számokat használtak a beazonosításhoz.

E képek művészeti sorozatokká alakításával Andujar egyértelmű kapcsolatot teremtett saját családtörténete, a holokauszt emléke, illetve új, választott családja, a janomamik veszélyeztetett helyzete között.

A tárlaton egy kialakított mozisarokban megnézhettük Mariana Lacerda Gyuri című dokumentumfilmjét, ami Andujar életébe nyújt bepillantást. Illetve vitrinekben a Neprajzi Múzeum Amerika-gyűjteményéből származó janomami indián tárgyakat, nyíltartó tegezeket, tollas díszeket és nyílhegyeket is megcsodálhattuk.

A kiállítást nem csak azoknak ajánljuk, akik érdeklődnek az etnográfia, távoli kultúrák és a kortárs fotóművészet iránt. Claudia Andujar munkássága hordoz egy megrázó üzenetet az amazóniai esőerdők sorsáról is. A kiállított fotók többsége művészi kép, illetve aktivista kép, amiken keresztül rácsodálkozhattunk, mennyi arca van az őslakosoknak, mindezt pedig egy női fotográfus érzékeny szemén keresztül.

A kiállítás a São Pauló-i Vermelho Galéria közreműködésével jött létre. Összesen 124 fotográfiát nézhetsz meg, köztük nagyméretű analóg nagyításokat és digitális nyomatokat, valamint vetített képanyag is kiegészíti a tárlatot, illetve színesítik az Andujar által gyűjtött mítoszrajzok is.

A kiállítást 2024. június 30-ig nézheted meg a Néprajzi Múzeumban. Részletek a múzeum honlapján.

Orosz Emese cikke, Fotók: Nagy Boglárka

Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Megrázó fotók a World Press Photo kiállításon, mutatjuk a díjnyertes alkotásokat
Haldokló állapotos nő, éhező gyerekek és kiszáradt földek fotói mesélnek a világ borzalmairól.

Link másolása

Már megnézheted a világ legrangosabb sajtófotóversenyének díjazottjait a Magyar Nemzeti Múzeumban. A World Press Photo 2023 díjnyertes alkotásai a klímaválságra, a háború civil áldozataira, a közösség erejére és a sajtófotózás fontosságára hívják fel a figyelmet.

Mi már láttuk a kiállítást, nézd meg velünk a legfelkavaróbb fotókat!

A Nemzeti Múzeum tárlatán letaglózó válogatást láthatsz a győztes pályaművekből. A 24 regionális győztes között természetesen a 4 globális győztes fotóit is megnézheted.

A World Press Photo pályázaton idén is külön-külön értékelték az afrikai, az ázsiai, az európai, az észak- és közép-amerikai, a dél-amerikai, a dél-kelet-ázsiai és óceániai régióból küldött pályaműveket. Összesen 127 ország 3752 fotóriportere pályázott több mint 60 000 fotóval és multimédiás tartalommal. Végül a 24 regionális győztes közül választották ki a négy globális győztest.

Az év sajtófotója Evgeniy Maloletka Légitamadás a mariupoli kórház szülészete ellen című képe lett. A fotó tökéletesen illusztrálja egyetlen képben az ukrajnai orosz invázió által okozott emberi szenvedést. A fotón látható 32 éves Iryna Kalininát egy szülészeti klinikáról menekítették ki, miután orosz légitámadás sújtotta Mariupolt.

A babája, akit Mironnak neveztek el (a 'béke' szó után), halva született, és fél órával később Iryna is meghalt.

Első helyezett sorozat kategóriában Mads Nissen által készített Az afganisztáni béke ára című képsorozata lett.

A kilenc kísérteties, de gyönyörű fotó nem hagyja feledésbe merülni az afgán embereket, akik a tálibok uralma alatt, nemzetközi segélyeket nélkülözve élnek. Afganisztánban az emberek 95 százaléka nem jut elegendő élelemhez, az ENSZ szerint több mint egymillió gyermek súlyosan alultáplált. A COVID és az aszályok csak súlyosbították a válságot.

Hosszú távú munkák kategóriában az első helyezést Anush Babajanyan érte el Veszélyeztetett vizek című munkájával.

A vízhozzáférés jelenleg Közép-Ázsia egyik legvitatottabb helyi problémája. Négy ország verseng a közösen használt vízkészletekért - a helyzetet pedig tovább rontja a klímaválság. A fotós azoknak az embereknek a kitartását dokumentálta, akik ebben a régióban élnek, és évek óta foglalkoznak a vízkezelés problémáival.

A Szabadon választott formátum első díját Mohamed Mahdy nyerte el Az ajtók itt nem ismernek engem című munkájáért. A vizuális történetmesélő együttműködik az egyiptomi alexandriai Al Max lakóival, hogy egy interaktív weboldalon keresztül megőrizze gyorsan eltűnő halászfalujuk emlékét.

A Globális díjazottakon kívül voltak persze más fényképek is a kiállításon, amik nagyon megrendítőek voltak számunkra.

A fegyveres konfliktusok árnyékában élő emberekről készült fotók idén is a legfelkavaróbb pályázatok közé tartoznak. Többek közt Mianmarból, Palesztinából, a Fülöp-szigetekről és természetesen a közeli Ukrajnából is láttunk erős fotókat.

Sokkoló volt szembesülni azzal, hogy milyen sok régióból érkeztek fotók a klímaválsággal kapcsolatban.

Legtöbb helyen az ezzel összefüggő szárazság okoz egyre embertelenebb körülményeket. A kiállított fotókon szembesültünk vele, hogy többek közt a marokkói oázislakók, az arizóniai méhészek és a perui alpakatenyésztők is szenvednek az aszályok okozta változásoktól.

Nagyon látványosak azok az infravörös légifelvételek is, amelyek az Ausztráliában pusztító hatalmas árvizeket szemléltetik. Az egyre súlyosabb áradások ebben a régióban szintén a globális klímaváltozás következményei.

A gyerekek szenvedéseit bemutató fotók mindig a legmegrázóbb témák közé tartoznak. Engem leginkább az a fotósorozat érintett meg, ami a mexikói virágipar sötét oldalát mutatja be. A fényképeken főként a virágtermelő családok beteg gyermekeit láthattuk, akik a mérgező mezőgazdasági vegyszerek hatására szenvednek veleszületett rendellenességektől, ráktól és számos más betegségtől.

A kiállított fotók nagyrészt idén is a világ borzalmairól szólnak. A pályázatok között azonban több olyannal is találkoztunk, ami az igazságtalanságok mellett rámutat a közösségek összetartó erejének fontosságára is.

Érdekes volt bepillantást nyerni a Golden Gays, azaz a Fülöp-szigeteki idős LMBTQI+ emberek közösségébe. A diszkrimináció árnyékában élő csoport tagjai évtizedek óta élnek együtt és törődnek egymással.

A hollandiai World Press Photo Foundation 1955 óta szervezi a világ legjelentősebb pályázatát, illetve az azt követő utazó kiállítását. A tárlat világszerte 120 helyszínen látogatható és mindig az előző évet mutatja be.

Természetesen a budapesti tárlat is csak egy válogatást nyújt a legjobb alkotásokból. Ha a projektek összes fényképére kíváncsi vagy, látogasd meg a World Press oldalát.

A kiállítást november 5-ig nézheted meg. Részletek a Nemzeti Múzeum honlapján.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
„A legszebb Renoir-kiállítás, amit valaha láttam” – ezekkel a remekművekkel találkozhatsz a Szépművészeti Múzeumban
Nagyszabású Renoir-kiállítás nyílt Budapesten, ahol kronologikus és tematikus elrendezésben ismerkedhetünk meg az impresszionista festő művészi fejlődésével.

Link másolása

Nagyszabású Renoir-kiállítás nyílt a Szépművészeti Múzeumban, ahol most olyan híres festményeket is megcsodálhatsz, mint A hinta, a Vidéki tánc vagy a Claude Renoir bohócjelmezben.

A tárlat francia kurátora, Cécile Girardeau úgy nyilatkozott, hogy ez a legszebb Renoir-kiállítás, amit valaha látott. Mi is megnéztük vele a lenyűgöző alkotásokat. Mutatjuk mi vár rád.

Pierre-Auguste Renoirt talán te is az egyik leghíresebb impresszionista festőként tartod számon. A kiállítás azonban rávilágít arra, hogy a hat évtizedet felölelő életmű jelentős része nem szorítható be a mozgalom keretei közé. Renoir még élete végén is kísérletező és megújulásra képes alkotó tudott maradni.

A tárlaton kronologikus és tematikus elrendezésben ismerhettük meg Renoir művészi fejlődését.

Egy kedves történet szerint első mestere, Gleyre így szólt Renoirhoz: “Maga tehetséges, nagyon, nagyon teketséges. De úgy fest, mintha mulatságból festene.” Erre a fiatal festőtanonc ezt válaszolta:

“Világos, ha nem volna mulatság nekem, bizonyosan nem festenék.”

A kiállításon megtapasztalhattuk, hogy ez a festői hitvallásnak is beillő anekdota visszaköszön Renoir valamennyi művén. A fénnyel átitatott impresszionista képei, a “gáláns jelenetek” és a klasszicizáló aktok is mind-mind Renoir életigenléséről tanúskodnak.

Renoir csak ritkán örökítette meg magát. A kiállításon azonban megnézhettük önarcképét, melyről sötét, merengő szemekkel néz vissza ránk. Ezzel áll érdekes kontrasztban a kép alját elfoglaló pirospozsgás női arc, ami Renoire művészetére oly jellemzően majd kicsattan az életörömtől.

A kiállított portrékon keresztül megismerhettük a festő barátait és támogatóit is. Első arcképeit közvetlen baráti köre inspirálta. Claude Monet is szívesen állt modellt barátjának.

Renoir többször megfestette Madame Georges Charpentiert is. Ő vezette be Renoirt a polgári körökbe, a potenciális vásárlók világába, és az ő segítségével mutatkozgatott be a 1879-es Szalonon, ami meghozta számára a hírnevet.

Renoir lelkesen érdeklődött a Párizsban és külvárosaiban divatos szabadidős tevékenységek iránt. Kiállított képein megfigyelhettük, hogyan modernizálta a művész a 18. századi fête galante, azaz a „gáláns ünnepségek” témáját.

A La Grenouillére (Békástanya) helyszíne egy Szajna parti szórakozóhely, ami a békáknak nevezett könnyűvérű nőkről kapta a nevét.

Ebben a szekcióban kapott helyet az impresszionizmus egyik emblematikus képe, A hinta címen ismert remekmű. Első ránézésre csak egy elkapott nyári pillanatnak tűnik, amelynek főszereplője a hintán álló, flörtölő lány. A festmény valódi témája azonban a fény, az életrekeltett kék, sárga, fehét, zöld foltok üde ritmusa.

A monumentális Vidéki tánc szintén Renoir egyik ikonikus alkotása. Nem véletlen, hogy többnyire ezzel reklámozzák a budapesti kiállítást.

Az én kedvencem azonban az Ebéd után című festmény volt. A kontrasztos megjelenésű fiatal nők és a művész bátyja, aki félig kifelé fordul a képből, szinte invitálnak bennünket az asztalukhoz.

1880-as években Renoir festészetében és magánéletében is komoly fordulat következett be. Itáliai útja hatására az impresszionizmus helyett Raffaello és Ingres művészete felé fordult. 1885 tavaszán pedig megszületett első fia, Pierre.

A fiát és élettársát megörökítő Anyaság című festményén is láthattuk, hogy színkezelése és festétmódja is nyugodtabbá, rajzosabbá vált.

A Családi kör szekcióban kedves anekdotát ismertünk meg a művész harmadik fiáról, Claude-ról, akit bohócjelmezben örökített meg a festő. Renoire csak ritkán öltöztette jelmezbe gyermekeit a portrékhoz, ám ilyenkor mindig alkudozásra került sor.

Claude-nak olajfestéket, villanyvasutat is ígért, de fenyegette bentlakásos kollégiummal is, hogy viselje el a kényelmetlen harisnyát.

A kiállítás egyik legpikánsabb szekciója Renoir aktjaira fókuszál. A második impresszionista kiállításon mutatta be Tanulmány, torzó, napfényhatás című festményét. A közönség meghökkenve állt a festmény előtt, egyik kritikusa pedig így bírálta a szokatlan színhasználatot:

“Próbálják csak megmagyarázni Renoir úrnak, hogy egy nő felsőteste nem bomló hústömeg, zöld és lilás árnyalatokkal!”

A tárlaton egymás mellett nézhettük meg azt a három fekvő aktot is, amelyek közül a legszebbet pár éve vásárolta meg a Szépművészeti Múzeum.

Kettőnek Gabrielle a modellje, a festő feleségének rokona, aki tizenöt évesen került a családhoz, hogy a házaspár második gyermekének dajkája legyen. Később a festő állandó modellje lett.

A tárlaton külön szekcióban találkozhattunk a francia mester utolsó remekművével, az 1919-ben született Fürdőzők című alkotással. A rózsaszín selymesbőrű modellek az idősödő, reumától szenvedő mester számára a boldogságot, az egészséget és az életerőt testesítették meg. Az élete főművének tartott Fürdőzőkben Renoir a női test iránti rajongását és a festés örömét ünnepelte.

A kiállításon megnézhettük Renoir festődobozát és palettáját is.

Érdekes volt megfigyelni a palettára nyomott festékeken, milyen kevés színből alkotta meg a Fürdőzők színgazdag képét.

Néhány vitrin felidézi az egykor magyar magángyűjteményekben lévő Renoir-műveket, illetve azt is megtudhatjuk, hogy mely alkotásokkal találkozott a magyar közönség a 20. század elején. A kiállítást pedig egy filmrészlet zárja, ami megeleveníti az idős Renoir alakja.

A tárlaton Renoir mintegy negyven festménye mellett rajzokat, grafikákat és szobrokat is láthatsz. A kiállított 70 mű között kiemelt szerepet kap a Szépművészetiben őrzött csaknem harminc Renoir-alkotás. A múzeum saját anyaga mellé pedig olyan nagy múzeumokból érkeztek képek, mint a párizsi Musée d’Orsay, a Musée de l'Orangerie, a Musée National Picassó, vagy a bécsi Belvedere.

Renoir – A festő és modelljei című kiállítást 2024. január 7-ig nézheted meg. Részletek a Szépművészeti Múzeum honlapján.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Kizárták a Golden Globe szavazói közül Návai Anikót két másik társával együtt
Összesen három szavazati joggal rendelkező tagot zártak ki, a „magatartási kódex megsértése” miatt. Návai Anikó korábban egy kamu Scarlett Johansson-interjúval híresült el világszerte.

Link másolása

Ahogy a Deadline.com megírta, két másik társával együtt Návai Anikó, Los Angelesben élő magyar származású újságírót is kizárta a testületből. A pontos indoklás nem derül ki, de állítólag a „magatartási kódex megsértése” volt az ok mindhármuknál.

A másik két érintett Howaida Hamdy és Munawar Hosain.

Hamdy egyiptomi újságíró és kritikus azután került vizsgálat alá, hogy augusztusban a Camera riportot készített Hamdy néhány arab nyelvű kritikájában és tweetjében szereplő állítólagos antiszemita és „szélsőséges” megjegyzésekről.

Hosain és Návai esetében viszont egyelőre konkrét indoklás nem jelent meg.

Návai Anikó 2021-ben a Nők Lapjának exkluzív interjúként adott el egy Scarlett Johansson-interjút, amiről később kiderült, hogy különböző forrásokból ollózta össze az újságíró. Emiatt akkor világszerte cikkeztek a plagizálásról és a Nők Lapja megszakított minden kapcsolatot Návaival.

Návai Anikó 1973-ban kezdett dolgozni szerkesztőként a Magyar Rádióban. 1981-ben férjével, Skorka Györggyel az USA-ba költözött, először Miamiban, majd New Yorkban telepedtek le. A BBDO nevű reklámügynökséggel került itt kapcsolatba, majd onnan Tassy Jenő rádiós tudósító segítségével a Voice Of America (Amerika hangja) riportere lett, először Washingtonban, aztán Los Angelesben. 1991-ben hazatelepült Magyarországra. Később Bokor Pállal megalapította az Atlantic Press nevű hírszolgáltató és PR-céget. 1998-ban visszaköltözött az USA-ba.

2000-ben a Hollywood Foreign Press Association (HFPA) egyetlen magyar tagja lett. 2012-2016 között a Magyar Televízióban „Szeretettel Hollywoodból” címmel vezetett műsort. 2016-2017 között a TV2 műsorvezetője volt.

A HFPA-t amúgy "Hollywoodban leginkább pogácsazabáló ingyenélők csoportjának tartják, akiket az olyan nagy hatalmú producerek, mint a szexuális zaklatási botrányaiba belebukó Harvey Weinstein etetett-itatott, és engedte tagjait sztárokhoz dörgölőzni az ingyen-PR érdekében" - írta anno a 444.hu.

Link másolása
KÖVESS MINKET: