News here
hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Deák Kristóf: „Az unokázós csalóknak szerintem külön hely van fenntartva a pokolban”

Az Oscar-díjas rendezővel most bemutatott mozifilmje, Az unoka kapcsán beszélgettünk sikerről, tervekről, döntésekről, az elnyomó hatalommal szembeforduló ember hőssé emelkedéséről, bosszúról és alkotásról.

Link másolása

hirdetés

- Öt év telt el azóta, hogy Oscar-díjat nyertél a Mindenkivel. Most, hogy bemutatták itthon az első mozifilmedet, hogyan látod az öt évvel ezelőtti győzelmet?

- Egy ilyen siker csodálatos, ugyanakkor sokkszerű élmény. A pszichológusok szerint azok a folyamatok, amik lezajlanak ilyenkor az emberben, egy kicsit a traumára hasonlítanak, persze pozitív előjellel, de mégis. Akkora változást hoz egy effajta elismerés az ember életében, amit akkor fel sem lehet mérni, nem lehet előre képzelni.

Ha most elmesélném az öt évvel ezelőtti önmagamnak, hogy mi minden fog történni velem, és mi minden történik majd máshogy, mint korábban gondoltam, akkor biztosan tátva maradna a szám.

A Mindenki győzelme teljesen új irányokba vitte az életemet. Rengeteg kalandot, tanulást, tapasztalást, új ismeretségeket és szakmai kapcsolatot hozott, és ennek még nincs vége. Most, öt évvel a díj után is azt érzem, hogy épp csak elkezdődött, a hatása a mai napig tart.

- A Mindenki után egy egészestés tévéfilmet készítettél, az ötvenes években játszódó Foglyokat, az első mozifilmedben pedig az unokázós csalásokat mutatod be egy nagyon személyes történetbe ágyazva. Mikor döntötted el, hogy ezzel a témával filmként szeretnél foglalkozni?

- Az amerikai ügynökömön keresztül rengeteg forgatókönyv futott be hozzám az Oscar-díj után. Volt köztük sok jó könyv is, de ahogy olvastam őket, végig az motoszkált a fejemben, hogy mi köze van ezeknek a történeteknek hozzám. Hol vagyok én ezekben? Biztosan ezt akarom megcsinálni első filmnek? Egy ötletben mindig azt nézem, hogy elég erős-e benne az érzelmi motiváció számomra ahhoz, hogy igazán akarjam. Hogy menni tudjak vele előre legalább két évig, amennyi idő egy nagyjátékfilmes projekt elkészültéhez kell.

hirdetés
Olyan történetet kerestem, amibe őszintén bele tudok állni, amiről szenvedéllyel tudok beszélni a kollégáknak, a színészeknek és majd a közönségnek is.

És egyszer csak rájöttem, hogy akkor kapom meg ezt a kapcsolódást, ezt a kellő viszonyulást, ha abból csinálok filmet, ami engem a leginkább foglalkoztat. Így lett az első mozifilmem Az unoka.

- Ami kiindulópontját tekintve nagyon is hasonló témát jár körül, mint a Mindenki vagy a Foglyok. Mondhatjuk, hogy tudatosan keresed azokat a történeteket, amikben a főszereplő szembeszáll egy felsőbb hatalommal, legyen szó egy autokratikus kórusvezetőről, az Ávóról vagy éppen az unokázós csalásokat bonyolító bűnözőkről?

- Biztosan nem véletlen, hogy ezek a történetek fognak meg. Azt hiszem, a legnagyobb hőstett, ha az ember meg tudja találni magában azt a bátorságot, amiről korábban nem is sejtette, hogy megvan benne. Engem ezek a dolgok érdekelnek.

Szabó István mondta, és ezt a véleményt osztom én is, hogy azok a jó filmek, amik segítenek élni. És az segít élni, ha látunk embereket, akik képesek meghozni egy nehéz döntést egy olyan helyzetben, amiben nem létezik jó lehetőség, mert mindkét opció rossz, mégis választani kell. Ilyenkor válik hőssé az ember.

Nyilván az is nagyon izgalmas tud lenni, hogy Pókember hogyan menti meg Ben bácsit vagy May nénit, de számomra sokkal érdekesebb az, hogyan működik az átlagember egy ilyen kiélezett szituációban.

- Most egy olyan történetet dolgoztál fel, amit személyesen is átéltél. Mesélnél erről egy kicsit?

- Nem akarom magamnak kisajátítani, mert nem csak a saját történetünket írtam bele a filmbe, hanem rengeteg más ember tapasztalatát is. Inkább azt mondanám, hogy a saját Nagypapámmal történteken keresztül értesültem ennek a jelenségnek a létezéséről. Csak azután döbbentem rá arra, hogy nem vagyunk egyedül, miután őt kirabolták. Ahogy elkezdtem ezzel foglalkozni, akkor esett le, hogy az unokázós csalás egy nagyon is létező dolog, ami egész iparággá nőtte ki magát az utóbbi években nem csak itthon, hanem az egész világon. A sikeres csalások számát nézve csak Magyarországon tízezres nagyságrendről beszélhetünk, és a százezres nagyságrendet is eléri a próbálkozások száma. Minden egyes eset mögött ott van egy személyes tragédia és egy család. Hátborzongató volt ezzel szembesülni.

- Mondhatjuk, hogy Az unokával volt benned egyfajta késztetés a saját traumád feldolgozására vagy valamiféle vágy arra, hogy emléket állíts a nagypapádnak?

- Ha csinálunk egy filmet egy ország adófizetőinek a pénzéből, az első és legfontosabb kötelességünk, hogy egy szórakoztató, jó filmet tegyünk az emberek elé. Hogy a nézők azt érezzék, ezalatt a két óra alatt történt velük valami és akarjanak még beszélni róla utána is. Ha közben sikerült ezzel a filmmel emléket állítanom a nagypapámnak, annak nagyon örülök, de nem ezért nyúltam vissza a mi kapcsolatunkhoz, hanem azért, mert ebből az alapanyagból tudtam dolgozni. Ezt a nagyszülő-unoka kapcsolatot ismerem, a film építőanyaga volt mindaz, amit tőle kaptam, ami hozzá köt.

- Hogyan lett a személyes családi ügyből forgatókönyv, majd film?

- Lassan három éve kezdtem el ezzel a történettel filmként foglalkozni, de már jóval előtte ott bujkált bennem, hogy kezdenem kellene vele valamit. Hosszas kutatómunka előzte meg a forgatókönyv megírását. Először is megpróbáltuk megtalálni az összes létező forrást. Rengeteg hangfelvételt kutattunk fel és a rendőrségtől is segítséget kértünk, ahol addigra alakítottak egy unokázós nyomozócsoportot, kimondottan ezekre a bűncselekményekre szakosodva. Az volt a cél, hogy minél jobban megismerjük a bűneseteket és a károsultakat. Emellett pedig beszéltem egy pszichológussal is, aki kifejezetten pszichopatákkal foglalkozik, mert nagyon izgatott, hogyan működik azoknak az embereknek a pszichéje, akik képesek arra, hogy idős, beteg embereket átverjenek.

- Íróként és rendezőként mi izgatott téged leginkább ebben a történetben?

- A pitiáner kegyetlenség, ugyanúgy, ahogy a Mindenkinél. Amikor annak idején elmesélték nekem azt a történetet a kis kóristalányokról, iszonyú dühöt éreztem. Milyen ember az, aki képes megcsinálni gyerekekkel, hogy egyesével azt mondja nekik, te nem vagy elég jó, ezért ne énekelj, csak tátogj? Ugyanezt éreztem az unokázós csalásokkal kapcsolatban is.

Hogyan lehet megtenni egy idős emberrel, hogy húsz percig abban a hitben tartod, hogy meg fog halni a gyereke vagy az unokája? A párnacihában összespórolt pénz elvesztése semmi ehhez a traumához képest. Az ilyen embereknek szerintem külön hely van fenntartva a pokolban.

- Elég konkrét véleményt fogalmaz meg a filmed egyik szereplője a call-centerekkel kapcsolatban is.

- Igen, az az én hangom is a Döbrösi Laura által játszott Zsuzsin keresztül, aki egyszer csak rádöbben arra, hogy az, amit ők ott csinálnak, gyanúsan közel áll a szervezett bűnözéshez. A call-centerek tevékenységéből nagyon hiányolom a társadalmi hasznosságot. Pont akkortájt, amikor a nagyszüleimmel történt a csalás, egy országos telefonos politikai kampány futott.

Szöget ütött a fejembe, hogy ha már ilyen sok pénzt elköltöttek marhaságokra, nem lehetett volna azt is hozzátenni a szlogenhez, hogy és egyébként tessenek vigyázni az unokázós csalókkal?

- Az unoka mennyiben tekinthető klasszikus bosszúfilmnek? Tudatosan ebben a műfajban gondolkodtál?

- Ha műfaj felől nézzük, tulajdonképpen a Mindenki is bosszúfilm. Szeretem is meg nem is ezeket a címkéket. Szeretem, mert segítenek eladni a filmet, ugyanakkor Az unoka sok szempontból más vagy több, mint egy szimpla bosszúfilm. Kezdettől célunk volt, hogy bizonyos szempontból kiforgassuk a bosszúfilmes kliséket és egészen más irányba toljunk el egy-egy jelenetet és magát a történetet is, mint ahogy azt az előzetes nézői elvárások diktálnák. Azt hiszem, annál könnyebb játszani ezekkel az elemekkel, minél erősebb az érzelmi szál, ami a történet gerincét adja.

- Van valami, amit most így visszanézve máshogy csináltál volna Az unokában?

- Persze. Van ez Az unoka című film, amit most látnak a nézők, az én fejemben pedig van egy idealizált változat, ami még ennél is sokkal jobb (nevet). Legtöbbször azért inkább hálás voltam a kis véletlenekért, amikor valami máshogy alakult, mint képzeltem.

Rengeteget tanultam ebből a folyamatból, persze, hogy van, amit máshogy csinálnék. De ha egy film hat az emberekre és megmozdít bennük valamit, akkor talán nem is baj, ha nem tökéletes.

Szerencsére nagyon sok tanulnivalóm van még az életről és a filmrendezésről, úgyhogy biztosan nem fogok unatkozni a következő negyven évben sem.

- Öröm volt újra látni mozifilmben olyan színészlegendákat, mint Jordán Tamás, Pogány Judit, Papp János, Hámori Ildikó, Tordai Teri vagy Mikó István, ráadásul nagyon erős szerepekben. Milyen volt velük együtt dolgozni?

- Elsöprően pozitív élmény volt a közös munka. Megdöbbentő volt megtapasztalni, hogy mennyit tudtak hozzáadni a filmhez, olyasmiket, amikről sejtelmem sem volt előtte.

- Most, hogy Az unoka a mozikban, hogyan tovább?

- Az unokát egy szélesebb közönséget megmozgató filmnek szántuk. Az volt a legfontosabb, hogy minél előbb eljusson a magyar közönséghez, de azt hiszem, lett annyira univerzális, hogy egy külföldi fesztiválon is megállja a helyét. Még keressük, hol van az a közönség, aki értékelni fogja külföldön. Egyébként pedig sok vasat tartok a tűzben, rengeteg ötlet versenyez egymással a fejemben. Meglátjuk, hogy melyik lesz a legerősebb inspiráció, amit ezután megint évekig képes leszek vinni magam előtt. Van tervben musical, vígjáték és dráma is, és nem csak mozifilmben gondolkodom, hanem sorozatban is. Ez egy drága műfaj, sok tüzes karikán kell átugrania még egy tapasztalt rendezőnek is ahhoz, hogy megvalósulhasson valami a tervei közül.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Egy színdarab, egy koncert és egy Sorrentino-film Beck Zolitól a Városmajorban
A tavalyi siker után idén nyáron újra találkozhat Beck Zolival és a 30Y zenekarral a Városmajori Szabadtéri Színpad közönsége – többször is.

Link másolása

hirdetés

Ismét színpadra kerül a 2021-ben bemutatott Ahogy teccik – nemtragédia című Shakespeare-átirat, lesz Resti koncert, és Beck Zolinak köszönhetően kerül a Kertmozi műsorára Sorrentino világhírű filmje.

– Tavaly a Városligeti Szabadtéri Színpad saját bemutatóval állt elő: ez volt az „Ahogy teccik – nemtragédia” című Shakespeare-parafrázis, amelynek zenei vezetője és zeneszerzője is te voltál. Az előadás az akkor még friss Covid-helyzetre reflektálva az elszigetelődött fiatalokra koncentrált. Júniusban, a Szabadtéri Színházak Találkozóján ismét látható előadás idején már nem lesz az életünk főszereplője a járvány – ettől még aktuális lesz a darab?

– Kevésbé érzem úgy, hogy a Covid hívta életre az előadást, sokkal inkább azt, hogy a Covid nem hagyta, hogy intenzív, személyes együttléteken alakíthassuk ki az alkotókkal annak kereteit. A mű mondanivaló továbbra is aktuális, a járvány pedig, ami a darab születésekor még szokatlan, félelmet keltő és szürreális valóság volt, egy kicsit velünk marad általa.

Valóban szürreális volt a helyzet, amibe kerültünk, amikor Halasi Dani rendezővel, Szabó Attila dramaturggal és másokkal együtt elkezdtük fogalmazni a mű zenei terét.

Mivel sokáig nem is találkoztunk személyesen, kénytelenek voltunk ebben a „Covid-kalandban” online beszélgetni arról, hogy mit akarunk a darabtól, vagy hogy hol érezzük benne azokat a pontokat, amelyek megszólítanak és izgatnak bennünket. Az volt a mi nagy tettünk, hogy ezt megugrottuk, hogy erre képesek voltunk, és úgy gondolom, hogy ez – jó értelemben – meg is látszik a darabon. A személyes alkotói viszonyunkban minőségi élmény volt, hogy képesek voltunk a Covid-szabta korlátokat átlépve értelmezni emberi viszonyrendszereket, társadalmi problémákat, és így tudtuk „hozzányúlni” Shakespeare-hez.

hirdetés

Önmagában nagy dolog volt, zenei értelemben pedig egy csoda. Papával és Yankkal (Sárközy Zoltánnal és Herold Jánossal) hármasban összeültünk egy stúdióban, akár egy szigeten. Persze lehet, hogy csak romantizálom ezt az időszakot, csak hogy elviselhetővé tegyem... Szóval a világtól szinte elzárva kialakítottuk a zenei elképzelésből a zenét, és végül a Semmiből megszületett a Valami.

– Az invenciót, az alkotóvágyat nem törték le a körülmények?

– Talán nem is a vágyat zárta el előlünk, hanem sokkal inkább a forrásvidékét annak, ahonnan inspirálódni tudtunk. Nem nagyon lehetett nekidőlni a valóságnak, mert az éppenséggel nem volt... Ellenben volt egy Shakespeare-szöveg, egy teremtett, fikciós valóság, amit nem kellett előállítanunk, hanem „ahhoz képest” kellett megtalálni valahogy az elbeszélés módját.

Utána viszont már egy nagyon komoly és konkrét munka kezdődött, amiben a tényleges melódiák, hangok, ritmusok és hangképek szerveződnek, amiket aztán tényleges emberek énekelnek majd el a színpadon – az a két nagyszerű színészosztály, akikkel ezt az egészet színpadra vittük.

– A Pesti Magyar Színiakadémia színészhallgatóiról van szó, akik a nézők elé viszik a Shakespeare-vígjáték rendhagyó átiratát. Ez a 22 fős gárda veletek maradt ebben a szezonban is?

– Bár már néhányan nem az akadémia hallgatói, mert más színiképzőbe mentek és persze vannak újak is, de mondhatom, hogy szinte teljes létszámban együtt maradt a csapat. Az összeolvasások már egy ideje zajlanak, a próbákat május közepén kezdtük. Ezekkel a fiatalokkal időközben forgattunk egy 30Y-klipet is, megerősíthettük a közös alkotásba vetett hitet.

– A Városmajori Szabadtéri Színpad más nyári produkciójában is „érintett vagy”; te és a 30Y: ez a Resti koncert. A restiről általában a ragacsos asztalú utasellátó-kocsmák hangulata jut az ember eszébe...

– Tulajdonképpen így is kell elképzelni a Resti koncertet, adott a ragadós asztal és az átmenetiség, ami egy vasútállomás „üzemegységét” jellemzi. Az egész produkció egy viszonylag régi 30Y-hagyományra épül, mármint nem azért, mert sok időt töltöttünk restikben, hanem mert a 2000-es évek eleje óta játszik a zenekar akusztikus koncerteket. Ennek összefoglaló lemeze volt a Szentimentálé 2012-ben. Szóval miközben turnéztunk, felmerült, hogy a koncertjeinknek lehetne egy szcenírozott, valamelyest történeti síkra helyezett változata, egy koncert, amit színházi dramaturgia alakít. A színészünk Mucsi Zoltán lett, akivel nagyon jó alkotói és baráti kapcsolatban vagyunk.

Az idén júliusban látható, városmajori Resti-koncert egy másik változatával álltunk színpadra néhány évvel ezelőtt a Művészetek Palotájában, a pécsi Kodály Központban és a Miskolci Művészetek Házában is. Az előadást ezután sem akartuk elengedni, de már csak olyan helyszíneken játsszuk, amelyek számunkra valamiért motiválóak. A Városmajori Szabadtéri Színpadhoz pedig érzelmileg is erősen kötődünk, már csak a tavalyi – és persze az idei – „Ahogy teccik” miatt is.

– A Városmajor kertmozi-előadásai között a „nevedet adtad” az egyik filmhez: Paolo Sorrentino Ifjúsága azért került fel a műsorra, mert az a személyes kedvenced. Mi vonz ebben a filmben?

– Sorrentino világa vonz, különlegesnek tartom a képi nyelvet, amit használ, és nagyon szeretem azt a fajta történetmesélést, amit ő képvisel. Talán van bennem valami az Ifjúság szentimentalizmusából, nosztalgiájából, és nagyon szeretem, hogy ebben a filmben nem uralja a cinizmus az elbeszélést, kedvelem az életigenlést, ami árad belőle. Ráadásul a zenéje is nagyon közel áll a zenei gondolkodásomhoz. Olyan film, ami jól nézhető, könnyen befogadható, és persze nem idegen a kertmozik hangulatától sem. Sorrentino nagyban teljesíti a nyári szabadtéri mozi elvárásait. Ha a vetítés napján nem koncertezek éppen, mindenképpen ott leszek én is.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Dér Heni és Lotfi Begi készítették el a Fradi új szurkolói dalát – megjelent a klip
A videóklipet részben a Fradi idei bajnokavató ünnepségén forgatták, ahol először mutatták be élőben az átdolgozott számot.

Link másolása

hirdetés

Megjelent a Ferencváros labdarúgó csapatának új szurkolói dala és az ahhoz készített videóklip. A szám a GALA Freed From Desire című 1996-ban kiadott dalának átdolgozása, amelyet Dér Heni és Lotfi Begi készített el, a végére pedig a csapat drukkereinek ismert rigmusa is bekerült.

A két zenész a Fradi bajnokavató ünnepségén adta elő először a dalt, a klipet is részben ott forgatták a szurkolókkal együtt.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Megvan a nyár legjobb blockbustere – A Top Gun: Maverick kirobbant az ülésedből
36 évet kellett rá várni, de megérte: Tom Cruise újra megmutatta, hogy még mindig ő a legnagyobb ász Hollywoodban. Kritika.

Link másolása

hirdetés

Ne szépítsük: az 1986-os Top Gun felett eljárt az idő. Mai szemmel, félretéve minden nosztalgikus érzést és gyerek- vagy fiatalkori kellemes emléket, nem igazán működik benne sem a karakterdinamika, sem az akciók, sem a szerelmi szál. Vagy maximum a maguk kissé butácska szintjén. Szó se róla, továbbra is szerethető mű, megvan a bája, és az is egyértelmű, hogy az akkori közhangulatnak durván jól esett (ez meg is látszik a bevételein: az Egyesült Államokban az év legtöbb pénzt kereső filmje lett), ám összevetve a most mozikba kerülő folytatással, a Top Gun: Maverickkel, ég és föld a különbség minden, fent felsorolt összetevő esetében.

Megvan a veszélye annak, ha egy korábbi sikerfilmhez évtizedekkel később forgatnak második részt.

Egyrészt az akkori közönség már felnőtt, és lehet, hogy a mostani fiataloknak már nem sokat mond az alapanyag, puszta nosztalgiázásból pedig nehezen lehet megélni, másrészt pedig, ha valami egykor nagyon sikeres volt, könnyen önismétlésbe hajlik az egész, az eredeti fenoménjellegét csak halvány másolatként tudják a nézők elé tárni. Vannak példák az előbbire (pl. Mátrix – Feltámadások) és az utóbbira is (A függetlenség napja – Feltámadás, Bazi nagy görög lagzi 2 stb.).

A Top Gunhoz régóta terveztek folytatást, de valamin mindig megcsúszott a projekt. Az első film direktora, Tony Scott 2012-es öngyilkosságával aztán jó időre kútba esett minden próbálkozás. Végül mégis elkészülhetett a mű a Tron – Örökség, a Feledés és A bátrak rendezője, Joseph Kosinski direktori felügyelete alatt, valamint a forgatókönyvvel meggyőzött Tom Cruise hathatós közreműködésével.

Igazából azzal, hogy Cruise újra repülőbe szállt, már nyert ügye volt az alkotóknak.

Hollywood egyik utolsó sztárja apait-anyait belead minden projektjébe, komolyan veszi a sztorit és a tálalást is, és bár 50 fölött szinte teljesen átnyergelt a nagyszabású akciófilmek és sci-fik terepére, nagyon ritkán lő mellé (A múmiát felejtsük el gyorsan).

S hogy miért is működik ilyen jól a Top Gun: Maverick, miért ilyen veszettül szórakoztató? Nos, ez több komponensből áll:

hirdetés

1. Borzasztó látványos!

Ez talán nem meglepő. A hollywoodi filmgyártás technikai szinten természetesen már sokszor bizonyított, jelen esetben viszont az is sokat hozzátesz az összképhez, hogy Kosinski minél kevesebb CGI-t akart alkalmazni. Vagyis igazi vadászgépek repkednek igazi levegőben, igazi terepeken. Ha rá is toldottak itt-ott számítógépes utómunkával, az nem látszik, érezni tehát az akciók és a száguldás súlyát, a pilóták pattanásig feszült helyzetét.

Egészen elképesztő légi jeleneteket kapunk, amelyeket érdemes minél nagyobb vásznon végignézni. Ezt még egyszer hangsúlyozom: minél NAGYOBB vásznon!

Aki teheti, IMAX-ben próbálkozzon, mivel nem mindennapi élményben lesz része így. A film utolsó 20-25 perces akciójelenete pedig mindent megkoronáz: egészen elképesztő izgalmakat és vizualitást ígér.

2. Az emocionális töltet

Az akciók egy dolog. Ha azonban nincs mögötte érzelmi belehelyezkedés, fabatkát sem ér az egész. Nos, Kosinskiék ebben sem mondtak csődöt: átélhető, könnyes és vicces szituációkat és hús-vér karaktereket alkottak meg, a Top Gun: Maverick a legmeglepőbb helyeken hatja meg az embert. Természetesen az első rész eseményei okozzák a fő konfliktusokat (pl. Goose halála továbbra is rendesen kihat mindenkire, főként a fia, Rooster és Maverick kapcsolatára), de új szereplőket, új kihívásokat és egy régi-új szerelmet is kapunk Jennifer Connelly Pennyjének személyében. Ráadásul az alkotóknak még Val Kilmer Icemanjét is sikerült ízlésesen visszahozni, a valóságban is súlyos beteg színész és Cruise közös jelenete a film talán legmeghatóbb pillanata lett, amit képesek voltak egy óriási poénnal feloldani.

Komolyan, egyszerre sírsz, izgulsz és nevetsz ezen a filmen, végigzongorázik az érzelmeiden, és keményen rárúgja az ajtót az elvárásaidra.

3. A nosztalgiafaktor

Egy régebbi alkotás jóval későbbi folytatásának egyik legfőbb rákfenéje lehet ez. Amikor nagyjából abból áll az egész, hogy a régi időkön elmélkedik, és pofátlan fan service-t tol az arcunkba, nem törődve azzal, hogy saját identitást alkosson magának. A Top Gun: Maverick pedig nagyon sokat nosztalgiázik. Folyamatosan az első rész eseményeiről beszélnek, a főcím konkrétan ugyanaz, a naplementés színvilág, a zenehasználat, a pilóták kakaskodása, tényleg minden visszaköszön itt. Még a félmeztelen tengerparti sportolás sem hiányzik.

DE! Kosinskiéknak sikerült mindezt megfelelő arányérzékkel és rendkívül ízlésesen tálalni. Úgy lesz saját személyisége a Top Gun: Mavericknek, hogy semmi újjal nem kecsegtet. Nem reformálja meg a műfajt, ez továbbra is egy ízig-vérig Top Gun-film.

Ugyanakkor nem hazafiaskodik feleslegesen és túlzón, szerencsére kiveszett belőle a haditengerészettel kapcsolatos propagandajelleg is, és amit korábbról megidéz, azzal tisztelettel bánik. Tom Cruise pedig egyre alázatosabb, például immár az sem probléma, ha valaki jóval magasabb nála - felnéz a másik szemébe, és úgy mondja meg a magáét.

Ilyen egy jó folytatás, ilyen egy jó blockbuster. Hihetetlenül szórakoztató, na, felesleges ezt tovább ragozni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Mit tehet az, akinek semmi esélye nőhöz jutni? Megnéztük a Szex. Újra. El. című előadást az Örkényben
Mi történne, ha fellázadnának és világuralomra törnének azok a férfiak, akikkel nem akarnak szexelni a nők? Ezt a kérdést járja körül okosan és nagyon szórakoztatóan Schwechtje Mihály új darabja az Örkény Színház stúdiószínpadán. Kritika.

Link másolása

hirdetés

A kiindulóhelyzet első hallásra abszurdnak tűnhet. Azoknak legalábbis, akiknek soha nem jelentett gondot megélni a saját szexualitásukat. Akiknek nem okoz problémát, hogy kapcsolatba lépjenek és előbb vagy utóbb fizikai kontaktust teremtsenek valakivel, akit vonzónak találnak. De azoknak, akiknek nem megy, ami sokaknak magától értetődő és természetes, nem biztos, hogy őszinte mosolyt csal az arcukra a vázolt szituáció.

A Szex. Újra. El. című előadás főszereplői olyan férfiak, akik sokáig intimitás nélkül élték az életüket. Akik szándékukon kívül évekig, évtizedekig kénytelenek voltak nélkülözni a kölcsönösségen alapuló szexualitást.

Mielőtt kényelmesen hátradőlnénk, hogy ez csak fikció, nem árt, ha tudatosítjuk magunkban, hogy ezek a kétségbeesett és frusztrált emberek köztünk élnek. Ott ülnek mellettünk a buszon, ott állnak mögöttünk a boltban, elsétálnak mellettünk az utcán, figyelnek minket és talán éppen bosszút forralnak. Nem egyedül vannak, hanem sokan, egyre többen. És nevük is van, incelnek hívják magukat (a kifejezés az angol involuntarily celibate, vagyis szándéktalan cölibátus szókapcsolat rövidítése).

Bár az előadás élvezetéhez egyáltalán nem szükséges ismernünk a darab keletkezésének körülményeit, ahhoz, hogy jobban megértsük világát és logikáját, jó, ha tudatosítjuk magunkban, mennyire valós problémával is állunk szemben. Ehhez pedig elég, ha beírjuk a Facebook keresőjébe az incel kifejezést. Egyből előugrik több incel-csoport is a világ különböző pontjairól, amikben az érintettek jó esetben csak kibeszélik magukból a problémáikat, de hergelő, uszító tartalmak is akadnak szép számmal ezeken az oldalakon. Egyébként kompakt definíciót is találunk róluk a neten, sőt, már komoly szakirodalma is van a jelenségnek.

Schwechtje Mihály, aki Remélem legközelebb sikerül meghalnod:-) című nagyjátékfilmjével az internetes zaklatás témáját dolgozta fel, a Szex. Újra. El. pedig immár a negyedik színdarabja, egy az incel-jelenség kapcsán generált társadalmi vitára alapozta legújabb előadását, ami nagyon érzékletesen mutatja be az incel férfiak lelkivilágát.

Vagyis azt a feloldhatatlan feszültséget, milyen az, amikor valaki vágyik ugyan intim kapcsolatra, de az valami miatt nem jön össze neki.

hirdetés
Ezek a férfiak a sikertelenségért nem magukat okolják, nem a saját érzelmi és szociális alkalmatlanságukban keresik a választ, hanem a nők számára vonzó férfiakat és az őket választó nőket kiáltják ki boldogtalanságuk okozójának.

A legjobban persze a feministákat és a nagyon szép nőket gyűlölik, na meg azokat a férfiakat, akik az egyre kevesebb rendelkezésre álló nőből többet is levadásznak.

Hogy mennyire fontos minderről itt és most beszélni, az már nem vita tárgya. Az először csak periférikus közösségi csoportok belső szóhasználatában felbukkanó incel-kifejezés mostanra lassan beszivárgott a mainstreambe is. A jelenség 2014‑ben kapott nagyobb publicitást, amikor egy 22 éves amerikai egyetemista megölt hat embert az incel-mozgalom nevében, majd öngyilkos lett. Az Isla Vista-i gyilkosságokként elhíresült esetet néhány évvel később egy másik követte, 2018-ban Torontóban egy Alek Minassian nevű férfi szándékosan a járdára hajtott a furgonjával, tíz ember életét kioltva. Minassian közvetlenül az ámokfutása előtt kirakott a Facebookra egy posztot, amiben bejelentette az „incel felkelés” kezdetét.

Pár héttel a torontói vérengzés után egy Robin Hanson nevű közgazdász, az oxfordi egyetem kutatója írt egy blogposztot arról, hogy míg indokolatlanul sok szó esik a társadalmat szétválasztó gazdasági egyenlőtlenségekről, szinte hangtalanok maradnak a szexuális egyenlőtlenségek által generált indulatok és azok egyre súlyosabb következményei.

Hanson felvetette, hogy el kellene gondolkodni a szexuális szükségletek alapjogként való kezeléséről és a szexuális javak újraelosztásáról. Egész konkrétan azzal állt elő, hogy szexhez kellene juttatni azokat a férfiakat, akik a kor igazságtalanságai miatt nélkülözni kényszerülnek ezen a téren. A posztra a The New York Times újságírója reagált elsőként, a cikk pedig hatalmas port kavart, az elmúlt évek egyik legnagyobb közéleti vitáját elindítva.

Ahogy a darab ajánlójában és az író-rendezővel készült interjúkban is olvasható, Schwechtjét ez a vita ihlette meg. Úgy döntött, hogy elképzeli, milyen lenne az a világ, amiben az incel férfiak fellázadnak és világuralomra törnek. Előre megírta a történet vázát, majd a színészekkel közösen, azok improvizációit felhasználva hozta létre a darabot.

Az előadás kezdetén már az incelek vannak hatalmon, miután az alfákat (vagyis a legmenőbb férfiakat) megölték vagy elvették férfiasságukat, a bétákat átnevelték, a nőket pedig rabszolgává tették. Most a hatalomra került omegák (a korábbi incelek) osztják szét saját kényük-kedvük szerint a nőket maguk között.

Mégpedig úgy, hogy az alsóbb kasztban lévőknek csak robotnő jár, de ha elég jól teper valaki, például fellép a nagy állami rendezvényeken, előbb-utóbb jár neki egy-egy menet igazi nőkkel is. Az előrelépés szempontjából a legfontosabb tehát a diktatórikus rendszerhez való feltétlen hűség és az alkotmány szövegének pontos betartása. Kérdezni, megkérdőjelezni valamit nem nagyon illik, és ahhoz is jópofát kell vágni, ha egyetlen éjszaka alatt átírják a jogszabályokat.

Így jutunk el az incelek forradalmától és Robin Hanson elméletétől néhány lépésben ahhoz, amit mindannyian olyan jól ismerünk.

A frusztált, a nőt státuszszimbólumnak tekintő, a hatalomra pedig a minél jobb nők becserkészésének eszközeként tekintő férfiak által éltetett feudális rendszerhez. De a konkrét utalások és a sok összekacsintás dacára a darab univerzális, köszönhetően többek között gazdag intertextualitásának. Felismerni véljük benne többek között Antigoné történetét, A szolgálólány meséjé-nek világát és a szuperhősök, elsősorban Batman történetét is. A Szex. Újra. El. fiktív cselekménye egy kitalált, abszurd világban játszódik, de itt és most zajlik, miközben bárhol és bármikor történhetne.

Schwechtje remekül szőtte egybe a különböző idősíkokat, stílusokat és világokat, és nagyon jól játszik a különféle regisztereken. Mindebben pedig nagyszerű segítőtársai a színészek, egytől-egyig bravúros alakításokat láthatunk.

Bajomi Nagy György a pedofil-hajlamait titkolni igyekvő, egykori incelből lett fővezér szerepében remekel. Ficza István tűpontosan alakítja az új rendszert hazafias musicalekben való szerepléseivel éltető omegát, aki beleszeret a neki kiosztott guminőbe. (Külön kiemelném az előadás zenéjét, a musicalek világát ironikusan megidéző zenei betétek hihetetlenül lendületesen viszik előre a cselekményt.) Kerekes Éva ezúttal egy öregedő szexrabszolga bőrébe bújuk és parádésan játszik, mint mindig. Vajda Milán karaktere szintén incel volt egykor, most melegségét titkolni kénytelen mesélő. Aki pedig a legnagyobb meglepetés, a törékeny és bájos Józsa Bettina, imádnivaló a magát szexrobotnak hazudó lány szerepében, aki bosszút akar állni az apja gyilkosán.

A Szex. Újra. El. okos, friss, szerethető és elgondolkodtató darab sok-sok humorral, pazar alakításokkal és szuper zenékkel. Egy remek kortárs magyar előadás, ami után egyszerűen jobb kedved lesz, pedig a téma cseppet sem vidám.

Szex. Újra. El.

Írta és rendezte: Schwechtje Mihály

Főszereplők: Bajomi Nagy György, Ficza István, Józsa Bettina, Kerekes Éva, Vajda Milán

Bemutató: 2022. május 13.

Örkény István Színház – Stúdió


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: