Nemzeti hősből közellenség, avagy igazságtétel Clint Eastwood módra - Richard Jewell balladája
Clint Eastwood a kilencvenhez közelítve sem lazsál, fáradhatatlanul rendezi tovább a filmeket. Ezekkel már nem feltétlenül akarja megváltani a világot, de tisztességes munkák általában remek alakításokkal, átélhető drámával és feszültséggel - ráadásul nagyon hasonló témákkal. A Richard Jewell is ilyen: semmi eget rengetően kiemelkedő nincs benne, mégis azonnal a hatása alá keríti az embert.
Hat évvel ezelőtt a Vanity Fair The Ballad of Richard Jewell című cikke iránt
Leonardo DiCaprio és Jonah Hill kezdett érdeklődni – az utóbbi lett volna a hős biztonsági őr, míg az előbbi az ügyvédje.
Sokáig azt pusmogták, hogy Martin Scorsese lehet a darab rendezője, ám végül mindebből nem lett semmi, pedig azért megnéznénk, hogy Scorsese mit hozott volna ki az alapanyagból. Hill és Dicaprio végül producerként maradtak a projektnél, a rendezői székbe pedig az a Clint Eastwood került, aki az utóbbi évtizedben arra specializálódott, hogy hősközpontú igaz történeteket álmodjon vászonra meghintve egy jókora adag lokálpatriotizmussal. Elég csak megnézni az utóbbi évek termését: a J. Edgar, az Amerikai mesterlövész, a Sully és A párizsi vonat is nagyon hasonló receptet követ.
Ezúttal az 1998-as atlantai olimpia a kiindulópont, ahol egy tömegrendezvényen a Richard Jewell nevű biztonsági őr kiszúr egy gyanús táskát. A bomba ugyan felrobban, és nagy pusztítást végez, Jewell gyors helyzetfelismerésének hála azonban sikerül minél több embert eltávolítani a közelből. Az egyszerű biztonsági őrből előbb nemzeti hős, majd közellenség lesz – az FBI-nál ugyanis egy kósza ötlet nyomán hirtelen őt gyanúsítják a bűnténnyel, a média pedig élve falja fel az újságok hasábjain. Bár a férfit később tisztázták és elfogták a valódi tettest, a meghurcolás jóformán tönkretette az életét, Eastwood pedig erre a folyamatra koncentrál.