KULT

Kőhalmi Zoltán: „Vannak mániáim, amiket színpadra viszek, és ott derül ki, hogy mást is érdekel, vagy magamra maradok”

A népszerű humorista elmondta, miért nem lett karikaturista, miért nem politizál, és szóba került második kötete is.

Link másolása

Kőhalmi Zoltánnal nagyon sokáig párhuzamosan haladt a pályánk, hisz mindketten az 1998-as Humorfesztiválon kezdtük, és jó tíz évig dolgoztunk együtt Fábry Sanyi gegcsapatában. Örülök, hogy végre interjút is készíthettem vele.

- Mostanában mindenkitől megkérdezem, hogy áll vírusilag, hogy vészelte át a karantént.

- Átvészelésről még nincs szó. Valamiért kialakult bennünk az az érzés, hogy valamin túl vagyunk, pedig egyáltalán nincs így.

Legfeljebb az első hullám átvészeléséről beszélhetünk.

Az első hullám alatt, azt kell mondjam, nagyon jól éreztem magam. Általában úton vagyok, keveset találkozom a gyerekekkel. Ez most megfordult. Otthonülők lettünk. Igyekeztem a helyzet jó oldalát nézni. Belefogtam furcsa projektekbe. Például a hangyás ismeretterjesztő sorozatomba. Írogatni otthon is tudok.

- Ha jól emlékszem, amúgy sem szeretsz utazni.

- Utazni nem. Pontosabban úton lenni. Ott lenni már nagyon szeretek. Csak rákészülni, elindulni és visszaindulni nem. Azt az utazást sem szeretem, amit az emberek nyaralásnak hívnak. A munkám sok utazással jár. De még azt sem mondhatom, hogy a vezetés élményét megadja, mert az autópályán megyek. Aki szeret autózni, azt szokta mondani, hogy a dombok között jó vezetni, a szerpentineken. Én általában csak azt látom, hogy megyek az autópályán, és néha vannak benzinkutak és művelődési házak. Ezt nem panaszkodásból mondom, ez ilyen. Így lehet lejutni Nyíregyházára.

- A humorfesztiválon 1998-ban még szerzőként indultál. Nem is akármilyen szerző voltál, benned láttuk a hazai abszurd humor következő nagy dobását. Aztán mintha elvágták volna. Mi történt?

- Volt pár évem a Humorfesztivál után, amikor a humor elképzeléseim finoman szólva nem találkoztak a közönség igényeivel. Sőt, többnyire a megvalósításig sem jutottak el, mert már a szerkesztőknek sem tetszettek. Talán túlságosan abszurdan gondolkoztam. Nem tudom.

Minden esetre számomra nagyon nagy élmény volt, hogy színpadra állva, és kicsit hétköznapibb dolgokról beszélve egymásra találtunk a közönséggel, és így a Rádiókabaré ajtaja is újból megnyílt előttem. Végre tudtam olyat csinálni, ami nekem is jó, a szerkesztőknek is jó, és a közönségnek is jó.

Nagyon hétköznapi témákkal indítottam, de mára igencsak elmerészkedtem abszurdabb területekre. Hogyha megkedvel a közönség egy előadót, akkor hajlandó követni elvetemültebb területekre is. Be tudja vonzani őket a saját univerzumába, amibe most már teljesen belefér, ha arról beszélek, hogy mit csinál napközben a TV Maci, vagy miről beszélnek a fák.

Egy kollégám azt mondta, ilyesmikről csak én beszélhetek. Ha ő kiállna ugyanezzel, azt mondanák, hülyeségekről beszél.

- A frappáns című A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit című regényedben viszont alaposan kiélhetted magad.

- Igen. Azt hiszem, az is gyomorszájon vágott egy-két hagyományosabb könyvekhez szokott olvasót.

Kérdés, hogy ki mit várt, amikor meghallotta, hogy írtam egy könyvet. Nyilván ez egész más, mint ami a színpadon történik. De meghallgatva sok véleményt úgy látom, hogy van, akinek a regény nagyon sűrű volt.

Elsőkönyves betegség, vagy szokás, hogy az ember úgy áll hozzá, mintha azt az egy könyvet írná, mindent abba akar beletenni, mindent ki akar próbálni. A második könyvem viszont egészen másmilyen lesz, de erről egyelőre nem mondanék többet.

- Kicsit mindig is úgy éreztem, hogy kívülálló vagy a Dumaszínházban. Nem szerepeltél bankreklámban, nem írtál sit comot. Sőt emlékszem, volt egy év, amikor minden második stand upos könyvet írt, valóságos divat volt. Te akkor még ellenálltál a kísértésnek. Szándékosan maradsz kicsit kívül, vagy csak nem érdekelnek ezek a dolgok?

- Ezt mástól is megkaptam már. Talán ilyen alkat vagyok. Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok feltétlenül csapatjátékos. De azért nagyon sokat fejlődtem. Remélem. Meg kellett tanulnom a Dumaszínházban, de a HVG címlapkészítő csapatában is, hogy közösen hozunk létre egy kész terméket. Élvezem ennek az előnyeit is, de azért a mai napig minden kérdést, kérést aszerint gondolok végig, hogy kell-e ez nekem.

Nyilvánvaló, hogy ha olyan műsort készítünk, ahol többen vagyunk színpadon egymás után, akkor egymásért is felelünk. Ha például felkonferálok valakit, akkor azon dolgozom, hogy a lehető legnagyobb tapsra léphessen be.

Ezzel együtt magányos harcos vagyok. Például sosem szerepelek a színpadon másokkal egyszerre. Az egy teljesen más szakma, úgy figyelni a másikra, úgy összeszokni, ahogy mondjuk a Duma aktuált vagy a DumaJamet csinálják mások.

- Amiben ugyancsak különbözöl a többiektől, hogy míg Litkai és KAP híradó paródiákat készít, Bödöcs a köztársasági elnököt parodizálja, te nem igazán nyilatkozol a politikáról.

- Nyilván mindenkinek van politikai véleménye. Nekem is van, amit családi és baráti körben hangoztatok is. De nem érzem, hogy előadóként ez lenne a feladatom, nem erről szól a színpadi jelenlétem. Sosem ez határozta meg az életemet. Nagyon átpolitizált az életünk, és örülök, ha meg tudom mutatni, hogy lehet érdekesen, viccesen gondolkozni másfél órán át politika nélkül is.

A színpadi politizálásnak nagyon nagy veszélye, világnézettől függetlenül, hogy az ember elkezdi azt hinni, hogy igaza van, és nem veszi észre, amikor már nem poént mond, hanem csak a véleményét. Az emberek nem azt várják az előadótól, hogy megmondja a tutit.

Viszont, ha valaki színpadon áll, és a véleménye összekeveredik a szórakoztatással, és ezért megtapsolják, akkor hajlamos azt hinni, hogy a véleménye miatt hallgatják.

- Említetted a HVG címlap készítését. Ez olyan része a pályafutásodnak, amit még mindig sokan nem ismernek...

- Volt olyan kommentelő, aki meggyanúsított, hogy eltitkolom. Pedig ahol tudom, mindenütt elmondtam.

- Remekül rajzolsz, a könyvedet is Te magad illusztráltad. Úgy tűnik, humorod is van. Nem gondoltál még rá, hogy karikatúrákat készíts?

- Zsenge gyerekkoromban a kettő abszolút egybeforrt. Anyukám a mai napig azt mondja, hogy jó-jó ez a színpadi bohóckodás, de igazán a karikatúrához lenne tehetségem.

Mindig nagyon szerettem rajzolni, most is sokat rajzolgatok, de azért vegyük észre, azt nem engedik, hogy én rajzoljam a HVG címlapját.

Én ötletfelelős vagyok. És persze rajzolva ötletelünk, én is firkálok, de nem az valósul meg.

A rajzkészségemet sosem fejlesztettem. A könyvbe is csak azért kerültek be a rajzaim, mert megmondtam a kiadónak, hogy anyukám boldogsága kedvéért be kell tenniük őket.

Viszont nem gondolom, hogy például rajzolhatnék bárki más könyvébe. Nem vagyok grafikus. Egy grafikus sokféleképpen tud rajzolni, és tudja, hogy az adott feladathoz milyen stílus illik. Én viszont úgy rajzolok, ahogy rajzolok.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Kórházba került Jordán Tamás
A Nemzet Színésze mindenkit megnyugtatott: a probléma gyógyítható és szerencsére nem is súlyos. Hamarosan újra színpadra is áll.

Link másolása

Kórházi kezelésre szorul Jordán Tamás. A Nemzet Színésze azonban a Blikknek azt mondta, hogy már sokkal jobban van, és hamarosan újra színpadra áll.

Jordán eddig szinte minden nemzet színésze választáson részt vett. A Blikk szerint ezért is volt feltűnő, hogy nem volt ott május 3-án a Nemzeti Színházban, amikor a testület Kulka Jánosnak szavazta meg a címet.

„Kórházba kerültem egy kisebb beavatkozás miatt, amiről bővebben nem szeretnék beszélni. Annyit viszont mindenki megnyugtatására elárulhatok, hogy nem baleset ért, a probléma gyógyítható és szerencsére nem is súlyos. Hála Istennek, már sokkal jobban vagyok. Ha minden jól megy, vasárnap már otthon lehetek, hamarosan pedig újra színpadra állhatok”

- mondta a lapnak Jordán Tamás. Mint kiderült, a színésznek már egy április végi előadását is le kellett mondania.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
„Úgy látom magam, mint a Titanic zenekara” – Pályaelhagyó és maradó tanárok mesélték el történeteiket egy rendhagyó színdarabban
A Stereo Akt alkotócsoport darabjában összesen 11 volt vagy jelenlegi pedagógus szólalt meg, a végén pedig a közönség bevonásával ötleteltek arról, hogyan lehetne jobbá tenni az oktatást.

Link másolása

„2023. november 30. óta nem vagyok többé tanár, legalábbis a jog szerint. De a mai napig teljesen idegennek hat ez a félmondat: pont annyira képtelenül hangzik, mintha azt mondanám, nem vagyok többé anya, vagy nem vagyok többé ember.”

„2019 februárjában mondtam fel. Másnap elköszöntem édesanyámtól, akinél addig laktam, mert a keresetem egészét elvitte volna egy albérlet plusz az étkezés ára.

Budapestre költöztem, elmentem egy személyes interjúra, ahol elém tettek egy szerződést a tanári fizetésem háromszorosáért. Még olvasgattam a papírokat, amikor felhívott egy másik hely, és amikor elmondtam, hol vagyok, a korábbi bérem négyszeresét ajánlották.”

„Alapvetően minden rendben. Aztán egyszer csak meglátod a Facebookon, hogy a szintén felmondott magyartanár ismerősöd és szépséges Szabó Magda-verset posztol, és hirtelen kiesik a laptop a kezedből. Nem kellene neki folyamatosan versek és gyerekek között lennie? És az hogy lehet, hogy a legbölcsebb, legkorrektebb töritanár szoftvertesztelést tanul?”

A kőbányai Wesley János Általános Iskola egyik tantermében ezúttal felnőttek ülnek – némán, komor arccal hallgatják a hangszóróból visszhangzó mondatokat.

A Stereo Akt csapata a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében vitte (rendhagyó) színpadra a Miután felmondtam / Miután maradtam című darabot, amely pályaelhagyó, illetve minden nehézség ellenére is kitartó tanárok történeteit mutatja be.

Alapja a Miután felmondtam blog, amelyet 2023 év elején alapított két érintett pedagógus, Sikoparija Lujza és Kovács Éva. Céljuk az volt, hogy a nagyközönség számára is bemutassák a személyes sorsokat és drámákat, amelyek egy-egy ilyen döntés mögött húzódnak.

„Eleinte a blog írásaiból indultunk ki, de hamar rájöttünk, hogy szükség van az érem másik oldalára is: azoknak a pedagógusoknak a történeteire, akik a pályán maradtak, és minden kritikusságukkal együtt belülről folytatják az ellenállást”

– meséli Boross Martin rendező, művészeti vezető, akin kívül egy dramaturg és két drámainstruktor vett még részt a koncepció kidolgozásában.

A cél Boross szerint az volt, hogy a megszólalók az ország különböző pontjairól, a közoktatás különböző szakaszaiból, mozaikként kiadjanak egy rendszerszintű problémát. A blog szerkesztői is elküldték a saját kedvenceiket, ezekből választottak ki hatot. A maradók pedig ismerősi körből vagy ajánlás útján kerültek ki, illetve olyan is akadt, aki korábban már megszólalt a témában, és egy interjújának köszönhetően kérték fel.

Boross Martin

Sikoparija Lujza

A közönséget az előadás elején két részre osztották, az egyik csapat a pályaelhagyók, a másik pedig a maradók történeteit hallgatta meg először. A helyszín és az előadásmód is szimbolikus volt: a pályaelhagyóknak csak a hangját lehetett hallani, míg a maradók – egy kivétellel, aki épp táborozott az osztályával – személyesen is ott voltak. Ők viszont egy már nem használt, elhagyatott és lepusztult iskolaépületben beszéltek pár száz méterrel arrébb a motivációikról és belső vívódásaikról.

„A nulladik szülőin el fogom mondani a leendő osztályom szüleinek, hogy 3+2 éves szerződést kötök az osztállyal, 10. évfolyam végén felmondási opcióval. Ha a harmadik év végén úgy állnak a dolgok, hogy nem tudom többé a szakmai hitelemet és a nevemet adni ahhoz, ami az iskolában zajlik, ki fogok lépni a rendszerből”

– szögezte le az elsőként kiálló Horváth András, a kőbányai Szent László Gimnázium matematika-fizika szakos tanára. Hozzátette: nagyon nem szeretné, de elkerülhetetlennek látja, hogy ez előbb-utóbb meg fog történni.

Horváth András

Szilágyi Kitty

Egy soproni egyházi iskola tanára, Keresztény Dorka a rendszeren belüli lázadás taktikáját választotta. „A fénymásolási limitemet arra használom az iskolában, hogy a könyvekből véletlenül kifelejtett múveket pótoljam. Belülről bomlasztom a rendszert: József Attilával, kortárs irodalommal, színházzal” – fogalmazott, hozzátéve: „Mi van velünk, akik maradtunk? Összekapaszkodtunk, mert világossá vált számunkra, hogy magunkon kivül másra nem számíthatunk.”

Varga Sándor az Eötvös József Gimnáziumból azzal kezdte, több mint 30 éve tanító mestertanárként a pályája csúcsán van, a polgári engedetlenségi akcióba inkább a fiatalabb kollégáival vállalt szolidaritás miatt szállt be.

„A státusztörvényt végig sem olvastam, nem érdekelt különösebben, én csak tanítani akartam. Természetesen nekem is el kellett számolnom a lelkiismeretemmel, például a diákjaim és a gyermekeim előtt. Azt mondtam nekik, hogy úgy látom magam, mint a Titanic zenekara: addig játszom, ameddig hagynak.”

Szilágyi Kitty óvodapedagógus, civil aktivista pedig szinte a sírás határán mesélte: eleinte abban bízott, hogy képes lesz a rendszer hiányosságait kiküszöbölni, és megadni mindent a gyerekeknek, amire szükségük van. Aztán elvették tőlük a lehetőséget, hogy dönthessenek arról, ki léphet iskolába, és olyanok kezébe adták, akik még csak nem is találkoztak a gyerekekekkel.

„Sikerült az intézményvezetői államvizsgám, másnap pedig Novák Katalin aláírta a státusztörvényt. És akkor tudtam, hogy intézményvezető már nem leszek.”

A történetmesélő részhez szerettek volna hozzátenni még valamit a végére, hogy a nézők is aktív alkotóivá váljanak az élmények, illetve ne szomorú, frusztrált hangulatban távozzanak, hanem legyen egy konstruktív része is az estének.

A két részre osztott közönség ezért egy harmadik helyszínen újraegyesült, ahol kisebb csoportokba rendeződtek, majd egy-egy padot körbeülve próbálták megválaszolni az alábbi kérdéseket:

  • Mi garantálhatja, hogy jó tanárok dolgozzanak az iskolában?
  • Mit szeretnénk, hogy egy diák megtapasztaljon az iskolában?
  • Mit jelent a társadalom számára az oktatás? (Jelenlegi/ideális állapot)

A keretet ehhez egy elképzelt iskolai évzáró külsőségei biztosították, élen egy teljesen fogalmatlan “tankerületi vezető” – valójában a darab egyetlen színész szereplője – videós bejelentkezésével, aki beszédében zseniálisan hozta azt a közhelyparádét, ami (sajnos) gyakorlatilag bármelyik valódi ünnepségen elhangozhatott volna.

Az előadást egyelőre a most lezajlott két alkalomra tervezték, de mivel mindkét este hetekkel hamarabb telt házas lett, nem kizárt, hogy ősszel újabb előadásokra is sor kerül majd.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
59 éves korában elhunyt Jantyik Csaba, az Operettszínház színművésze
A színművész Shakespeare-, Molière-, Schiller-főszerepek mellett modern klasszikusokat is alakított.

Link másolása

Hosszan tartó betegség után 59 évesen elhunyt Jantyik Csaba színművész, a Budapesti Operettszínház társulatának tagja – közölte Facebook-oldalán az Operettszínház.

„Mély fájdalommal tudatjuk, hogy tegnap éjszaka hosszan tartó betegség után 59 éves korában elhunyt Jantyik Csaba színművész, társulatunk tagja”

– írták.

Jantyik Csaba 1964. július 30-án született Békésen. Szentesen a Horváth Mihály Gimnáziumban érettségizett irodalmi-drámai szakon 1982-ben, majd felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára, Horvai István–Kapás Dezső osztályába. Diplomáját 1987-ben vette át – írja a Fidelio. Számos nívódíj mellett kitüntették a Debrecen Kultúrájáért díjjal.

2001-ben az Operettszínházhoz szerződött, ahol A muzsika hangja című világhírű musicalben Von Trapp kapitányt alakította először a budapesti közönség előtt. Fontosabb szerepei az intézményben: Kánkán (Aristide), West Side Story (Schrank), Mária főhadnagy (Kossuth Lajos), Lili bárónő (Malomszeghy báró), Menyasszonytánc (Rabbi), Abigél (Torma Gedeon), Szentivánéji álom (Theseus), Viktória (Webster), Rebecca (Julyan ezredes), János vitéz (A francia király), Hegedűs a háztetőn (Kocsmáros), Jekyll és Hyde (Apa, Lord Savage).

Jantyik Csabát a Budapesti Operettszínház saját halottjának tekinti.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Dabney Coleman, az Aranyoskám és a Gengszterkorzó sztárja
A színészt utoljára a Yellowstone című sorozatban láthattuk. 92 éves volt.

Link másolása

92 éves korában pénteken Dabney Coleman, a Golden Globe- és Emmy-díjas amerikai színész. Halálhírét lánya, Quincy Coleman jelentette be – írja az MTI.

Coleman karrierje 1952-ben indult, és azóta több mint száz filmben szerepelt. Olyan klasszikusokban láthattuk, mint a Pokoli torony (1974), a Kilenctől ötig (1980), Az aranytó (1981), Aranyoskám (1982), Háborús játékok (1983) és a Gengszterkorzó (2010).

A színész a legjobb férfi főszerepért 1988-ban Golden Globe-díjat kapott a The Slap Maxwell Story című filmben nyújtott alakításáért, egy évvel korábban pedig Emmy-díjat nyert a Sworn to Silence című tévéfilmben nyújtott teljesítményéért.

Coleman gyakran alakított cinikus, szarkasztikus karaktereket. Ezt a képességét kamatoztatta olyan filmekben, mint az Aranyoskám és a Kilenctől ötig, ahol emlékezetes negatív figurákat formált meg.

Dabney Coleman hangját több animációs filmben és sorozatban is hallhattuk. Színészi karrierje előtt az Egyesült Államok hadseregében szolgált. A hadseregben töltött idő segített neki fegyelmet és kitartást tanulni, ami később a színészi karrierjében is hasznosnak bizonyult.

Coleman utoljára Yellowstone című tévésorozatban tűnt fel, amelyben egy rész erejéig a főhős John Dutton apját játszotta.


Link másolása
KÖVESS MINKET: