A Queen Mary olyan, mintha egy erőltetett, izzadságszagú Netflix horrort néznénk. Egy szerencséje van: az alkotók komolyan gondolták és kemény munkát fektettek bele. Nem tudom, hogyan lehetne leírni Az elátkozott Queen Mary-t úgy, hogy átadjam a tapasztalataimat.
Kerek egész képet, ugyanis nem tudok írni, akkora összevisszaság az egész.
Kár érte, se a színészek, se a filmes szakemberek nem tehetnek róla, egészen máshol csúszhatott el ez a történet.
A kezdés meglepően impozáns. 1938-ban járunk egy halloween-i estélyen egy hajó fedélzetén, amely épp az új világba tart Angliából. Egy furcsa családot követünk az első osztálynak fenntartott étteremben, akikkel valami nem stimmel.
Apuka erőszakosnak tűnik, anyuka babonásnak, a gyermek pedig nem bír magával.
A párbeszédekből hamar össze lehet tenni, hogy ők bizony nem az első osztályra valók, de Halloween-re hivatkozva, álruhában sikerül elvegyülniük a gazdagok között. Természetesen lebuknak és baj-bajt követ, majd az egész egy vérengzésbe fullad.
Aztán gyors váltás és egy másik családot kezdünk el követni a jelenben, Anne (Alice Eve), Patrick (Joel Fry) és gyermekük Lukas (Lenny Rush) személyében. Szépen lassan, nem túl szájbarágósan kiderül, hogy ők mit keresnek a már szórakoztató központként működő, Los Angelesben végleg kikötött Queen Mary-n.
Valami nem stimmel az egész hajóval, egyszerre túl steril és zavaróan mocskos.
A kapitány, Bittner (Dorian Lough) is gyanúsan viselkedik, mintha titkolna valamit. Mondani sem kell, hogy a két történetszál egyszerre folyik egymás mellett, felváltva váltakozik, majd egyszer csak összefonódnak.
Nem fogok spoilerezni, mert nem is igazán tudnék. Hangulatos indításból viszonylag gyorsan elérkezünk az unalmas tucathorrorok világába. Maga a helyszín már megért volna egy értelmesebb filmet. Az atmoszféra tapintható, mind a jelen mocska és felületes sterilsége, mind a ’30-as évek elegáns nyomora. A képi világ zseniális, a vágások néha ámulatba ejtőek, a gyönyörű képekkel társulva.
Isaac Bauman operatőr képei magukért beszélnek. A kivégzések brutalitása ritkán látott moziban X karika nélkül. Nem ezen fog múlni a siker.
A kosztümök, a maszkok, a díszletek és még a CGI is rendben van, az alacsony költségvetés ellenére. Alice Eve, Joel Fry és a többi színész is jó. Ami biztos, hogy nem ezen a brigádon csúszott el a dolog. A forgatókönyvíró és a rendező azonban egyest érdemelnek - köszönjük leülhetnek.
Sokat segíthetett, hogy tényleg mindent próbáltak helyszínen felvenni, a Queen Mary hajón forgathatott a stáb, sőt még egy 3D-s szkennelést is végeztek az egész hajón, így szabadon mozoghatott az operatőr a szűk térben, digitálisan. Érdekes technológia ügyes felhasználása. Akkor mi a gond az egésszel, hogy nem úgy hivatkozom rá, hogy az év egyik legjobb horrorja? Egyszerű: ősbutaság az egész film. Nem csak unalmas, nem ijesztő, de még értelmetlen, logikátlan és zavaróan buta karakterekkel van tele.
Ennyire gyenge forgatókönyvet régen láttam. Mintha mesterséges intelligenciával írták volna,
azzal a leírással, hogy „robot csinálj nekem egy látványos, brutális horrorfilmet, naaaaagy csavarral a végén.” Hát nem jött össze, se izgalmas, se érdekes nem lett a végeredmény. Azon kívül, hogy szép és mozog a kép, sok köze nincs egy koherens történethez.
Itt senki se úgy viselkedik, mint egy élő ember. A gyilkos áldozatai megköszörülik a torkukat, miközben a kegyetlen tettes véres fejszéje még egy fejbúbban van. Aztán elkezdenek elfutni egy zsákutcába négyen! Tényleg mélységesen felháborító, hogy ezzel valaki pénzt szeretett volna szerezni. A forgatókönyvírók között nem meglepő, hogy az első filmes Stephen Oliverrel és a nem túl nagy tapasztalattal rendelkező Gary Shorreal találkozunk. Egyébként Shore rendezte is a filmet elég, ha ehhez annyit teszek hozzá, hogy előző nagyjátékfilmje Az ismeretlen Drakula mérföldekkel jobb volt ennél. Pedig az nagy szó! Aki látta, az tudja.
Ami a legrosszabb az egészben, hogy a mozi annyira szép, amennyire egy horrorfilm képes rá.
Még a felúszó feliratok, a stáblista elrendezése és a főcím is művészire sikerült. Valószínűleg itt ment félre: volt egy remek ötlet, de nem volt elég tartalom egy egész estés filmhez, ezért tóldották-fóltozták és addig csavarták művészieskedéssel, hogy a Frankenstein szörnyetege effektus történt. Lehet jobb lett volna, ha elégetik a Queen Mary-t, ahogy ezt a szörnnyel is tették. Spoiler az 1931-es Boris Karloff filmből, elnézést.
Nem ragozom tovább, rossz film a Queen Mary. Lehetett volna remek horror is, ha a forgatókönyv hozzáértő kezekben landol, vagy ha csak egy rövidfilmet készítenek az alkotók. De egy több mint kétórás misztikus kalandnál nem adott többet.
Olyan mintha megnéztük volna a Lost első és utolsó részét egymás után. Egy figyelemfelkeltő, gyönyörű, rejtélyes felvetés, ami egy kiábrándító, túlcsavart, értelmetlen badarságba csap át.
Nem ajánlom senkinek, inkább nézzetek meg mást a mozi kínálatból.
Horváth László 1940-ben született Budapesten, majd Radványi Géza rendező fedezte fel, ezután pedig számos magyar filmben szerepelt.
1956 után Münchenbe emigrált, reklámfilmeket készített és rendezőasszisztensként dolgozott. 1980-ban hazajött Magyarországra, és élete utolsó éveiben a Soproni Petőfi Színházban dolgozott.
Korábban mi is megírtuk, hogy az idei évben egy svájci előadó vehette át az Eurovíziós Dalfesztivál trófeáját. Nem sokkal később azonban nemhogy a trófeát törte el az énekes, de elmondása szerint még az ujját is.
Május 11-én, szombaton tartották a 2024-es Eurovíziós Dalfesztivál nagydöntőjét a svédországi Malmőben, ahol összesen 25 ország képviseltethette magát, ugyanis Hollandiát korábban kizárták a versenyből, erről itt írtunk.
Az idei Eurovíziós Dalfesztivált az összpontszám (591 pont) alapján végül a svájci Nemo nyerte meg. Miután a magát nembinárisnak valló – s ezzel a dalfesztivál történelmének első nembináris győzteseként – 24 éves svájci énekes-dalszerző átvette a trófeát, katasztrófa történt a színpadon.
Nemo teljesen meghatódott, azonban olyan nagy hévvel rázta a győzelmi ereklyéjét, hogy túl nagy erővel csapta a földhöz, így az üvegből készült trófea eltörött.
Graham saying “dont break the trophy” followed by the clink of Eurovision 2024 winner Nemo smashing the trophy is iconic #Eurovisionpic.twitter.com/DgH9ziJmsH— Louie Rowe (@louierowe_) May 11, 2024
Meglepő magyarázattal állt elő egy geológus a Mona Lisa eredetéről. Leonardo Da Vinci festménye régóta foglalkoztatja az embereket, sokan szerették volna már megfejteni, hogy hol készült a sejtelmesen mosolygó nő portréja. Vitáztak már arról, hogy valódi-a háttér, vagy csak egy képzeletbeli táj?
Az olasz geológus, aki egyben művészettörténész is, azt állítja, hogy megoldotta az évszázados rejtélyt - írja a The Guardian.
Ann Pizzorusso hosszú kutatás után arra jutott, hogy a festő a Comói-tó partján lévő, lombardiai Lecco városának számos felismerhető vonását felhasználta. Szerinte beazonosította:
- a hidat (a 14. századi Azzone Visconti-híd),
- a tavat (a Comói-tó mellett található Lago di Garlate)
- a hegyvonulatot (az Alpok dél-nyugati része, amely a Garlate-tó fölé magasodik).
Azt dokumentumok is igazolják, hogy Leonardo járt ezen a vidéken.
Voltak már hasonló elméletek arról, hogy a képen látható táj az észak-olaszországi kisváros, Bobbio környékét ábrázolja. Egy másik szerint a toszkán település, Arezzo hídja látható rajta.
A geológus szerint azonban nem elég a hidat figyelembe venni, mert sok hasonló épült abban az időszakban Európában.
"Mindenki a hídról beszél, de senki nem hozza szóba a földrajzot. A geológusok nem nézegetnek képeket, a művészettörténészek pedig nem foglalkoznak a geológiával. A művészettörténészek mindig azt mondják, hogy Leonardo a képzelőerejét használta, de ha odaadod ezt a képet a világ bármelyik geológusának, ugyanazt fogja mondani, amit én is mondtam Leccóról. Már azok is látják a hasonlóságot, akik nem földrajtudósok"
– mondta a szakértő.
Szerinte most már minden kétséget kizáróan sikerült bizonyítania, hogy megtalálta a helyszínt, ami Mona Lisa mögött látható.
Az ArtWatch UK szervezet igazgatója, Michael Daley szerint sok spekuláció hallható, de Pizzorusso állításai meggyőzőek. A Louvre egyik tanácsadója szerint is Pizzorusso tökéletesen birtokában van a táj beazonosításához szükséges tudományos ismereteknek.
A geológus a napokban mutatja be a bizonyítékokat egy konferencián.
Egy tanára brutálisan bánt vele, idősek otthonában volt ápoló, és jó ideig nincstelenként tengődött – Cate Blanchett 55 éves
Csak a főiskola alatt döbbent rá, hogy jól tud színészkedni, és érdekli is ez a világ, azóta pedig nagyjából mindent elért, amit egy színésznő elérhet. Cate Blanchett karrier- és életútja sok feltörekvő szakmabeli számára adhat reményt és motivációt.
Cate Blanchett karrierjében a hollywoodi A-listás színésznőként szerzett hírnév és a sokkal csendesebb színpadi munka ötvöződik. Hatalmas szakmai sikerei és sok-sok éve töretlen népszerűsége azonban nem törölték el annak az emlékét, hogy egykor nincstelen színésznő volt, aki a megélhetésért küzdött. Blanchett mindig is ügyelt arra, hogy megfizesse a tartozását azoknak a színházi közösségeknek, amelyek elindították a karrierjét, és végül világsztárrá tették.
„Szeretem az idős embereket”
Catherine Elise Blanchett 1969. május 14-én született az ausztráliai Melbourne-ben. Édesanyja, June ausztrál volt, tanárként és ingatlanfejlesztőként dolgozott, s akkor találkozott Cate apjával, Roberttel, az amerikai haditengerészet tisztjével, amikor a férfi hajója Melbourne-ben lerobbant. Két hetet töltöttek együtt, majd három éven át szerelmesleveleket váltottak, mielőtt Robert végre visszatérhetett Ausztráliába, ahol ő és June összeházasodtak. Három gyermekük született: Bob, Catherine és Genevieve, ebben a sorrendben.
Cate korai gyermekkora eseménytelenül telt, egészen 10 éves koráig, amikor az apja szívrohamban meghalt, így June-nak egyedül kellett felnevelnie a gyerekeket.
Cate már többször is nyilatkozta, hogy nincs sok emléke a gyerekkoráról, de alkalmanként leírta a család körülményeit Robert halála után: „Apám meghalt, amikor még kicsi voltam, és utána anyámnak elég nehéz dolga volt. Fontos volt számára, hogy minden gyermeke jó oktatásban részesüljön, ezért rengeteget dolgozott, sőt, adósságba is verte magát, hogy ezt ki tudja fizetni.”
A színésznő is igyekezett segíteni a család anyagi terheinek enyhítésében. 14 évesen szélsőséges lépéseket tett annak érdekében, hogy megszerezze első állását: ápolóként dolgozott egy idősek otthonában: „Hazudtam a korommal kapcsolatban, mert jogilag túl fiatal voltam még hozzá. Az általános iskola után mentem oda. A szakács már korábban elkészítette az ételt, én pedig felmelegítettem, felszolgáltam, majd leültem beszélgetni a bentlakókkal, aztán feltakarítottam, elmosogattam, és hazamentem. Igazából élveztem ezt a munkát, és az idős embereket is szeretem. Miután apám meghalt, a nagymamám beköltözött hozzánk, és mindig is hihetetlen kiváltságnak tartottam, hogy egy olyan házban élhettem, ahol három generáció lakott együtt.
Sok embert megrémít az öregség, az, hogy olyan emberek között van, akik alapvetően a végüket járják. Engem viszont ez lenyűgöz.
Csodálatos dolog olyasvalaki körül lenni, aki jól éli az életét.” Cate-nek pedig annyira tetszett ez a munka, hogy még a húszas éveiben is az idősek otthonában dolgozott.
„Nem kerestem pénzt”
Noha a fentiek tükrében a tinédzser Blanchett eléggé komolynak, kiegyensúlyozottnak és józannak tűnik, a személyiségének azért volt egy lázadóbb oldala is. Például megvolt a maga goth és punk korszaka: 15 évesen leborotválta a fejét, ami miatt majdnem kirúgták az idősek otthonából. Cate már sokszor félig extrovertáltként, félig nyárfalevéként jellemezte magát, de a színészet iránti szenvedélye csak főiskolásként jött elő. A Melbourne-i Egyetemre iratkozott be művészettörténet-szakra, ahol aztán elkezdett diákdarabokban szerepelni. Az egyik előadáson a húga a nézőtéren ült, és később azt mondta neki: „Már nem látlak téged a színpadon, csak a karaktert látom." Ez pedig arra késztette Cate-et, hogy fontolóra vegye a színészi karriert.
Végül otthagyta az egyetemet, hogy utazgasson, és éppen Egyiptomban volt egy fitying nélkül, amikor megkapta első mozgóképes szerepét statisztaként a Kaboria című, bokszolókról szóló, 1990-ben bemutatott egyiptomi musical egyik táncjelenetében (elmondása szerint falafelt ígértek neki a szereplésért, szóval elmondhatja magáról, hogy falafelért dolgozott). Ausztráliába visszatérve Sydney-be költözött, és beiratkozott a tekintélyes National Institute of Dramatic Art iskolába. Mint később elmondta, az anyagi helyzete továbbra is bizonytalan maradt: „Sydney nagyon drága város, és amikor kijöttem a színművészeti suliból, egy albérletben laktam, ahol a szobám... nos, volt ugyan ablak, de az egy téglafalra nézett. Nem dolgoztam, nem kerestem pénzt, így amim volt, azt úgy kellett beosztanom, hogy minden második nap meg tudjak inni egy kávét egy kávézóban."
„Brutálisan bánt velem egy rendező”
Ez az állapot azonban hamarosan megváltozott. Miután 1992-ben lediplomázott, Cate végre elkezdett szerepeket kapni, kezdve egy rangos produkcióban Ausztrália egyik legelismertebb színésze, Geoffrey Rush partnereként: David MametOleanna című színdarabjának sydney-i előadásában. Ezzel egy ötéves színházi időszak vette kezdetét sok népszerű darabbal, valamint alkalmi televíziós munkákhoz is hívták őt. Ez a pár év elmondása szerint időnként kifejezetten kemény volt a számára: „Amikor azt látjuk, hogy a fiatal élsportolók a végsőkig feszítik a testük kapacitását, hogy erősebbek és gyorsabbak legyenek, azt valahogy megértjük, sőt, tiszteljük ezt a folyamatot. És sokan nem fogadták még el, hogy ennek a kreatív művészetekben is meg kell történnie, ha át akarjuk lépni a korlátokat.
És igen, ez egy nagyon is kemény, véraláfutásos élmény lehet. Én magam is átéltem ezt. A karrierem elején volt, hogy brutálisan bánt velem egy rendező a próbateremben.
Mégis hatalmas áttörést értem el emiatt. Hogy őszinte legyek, nem lennék most itt, ha nem történt volna velem ilyesmi.”
A megterhelő tanulási időszak azonban meghozta gyümölcsét: Cate 1997-ben játszotta első nagyobb filmszerepét Bruce Beresford (Az Úr kegyelméből, Miss Daisy sofőrje, Afrika koktél, Az utolsó tánc) Láger az édenkertben című filmjében, egy évre rá pedig már az Oscar-gálán is feltűnhetett, hiszen az 1998-as Elizabeth című történelmi drámában nyújtott alakításáért a legjobb színésznőnek járó díjra jelölték (ebben szintén feltűnt régi színházi partnere, Geoffrey Rush). Az Elizabeth után pedig nem volt megállás.
Bár Blanchett talán leginkább A Gyűrűk Ura-trilógia Galadrieljeként nyújtott éteri alakításáról ismert, eddigi két Oscar-díja (a 2004-es Aviátorért és a 2013-as Blue Jasmine-ért), valamint további hat jelölése (Elizabeth, Egy botrány részletei, I’m Not There: Bob Dylan életei, Elizabeth: Az aranykor, Carol, Tár) az ausztrál Oscar-történelem legsikeresebb színésznőjévé teszi.
Ami azonban ennél is figyelemre méltóbb, az a színház iránti töretlen elkötelezettsége. Cate és férje, a drámaíró Andrew Upton 2008-ban a Sydney Theatre Company művészeti vezetői lettek, és egy időre Hollywoodtól is eltávolodtak, hogy csakis a színpadra koncentrálhassanak.
Ez közvetlenül azután történt, hogy Blanchett elérte azt a szakmai bravúrt, hogy ugyanabban az évben két színészi Oscar-díjra is jelölték két különböző filmért (a legjobb női mellékszereplőként az I’m Not There: Bob Dylan életeiért, valamint a legjobb női főszereplőként az Elizabeth: Az aranykorért) ez pedig a díjátadó 96 éves története során mindössze 10 másik színésznek sikerült. A 2008-as Oscar-gála idején már leforgatta az Indiana Jones negyedik részét és a Benjamin Button különös életét, majd közel három évig nem lehetett őt látni mozgóképben, mivel a színi társulatával turnézott a Ványa bácsi és A vágy villamosa című előadásokkal.
„Eltávolítottuk az íróasztalt”
A színházi évek kapcsán pedig Blanchett elárulta, a férjével próbáltak nem szokványos módon hozzáállni a munkához: „Amikor megosztottam a Sydney Theatre Company vezetését Andrew-val, az első dolog, amit tettünk, hogy eltávolítottuk az íróasztalt az irodánkból. Andrew azt mondta: »Ez nem lehet olyan cég, ahol a főnök egy íróasztal mögött ül.« Azért tettük, mert fontosnak tartottuk a szimbólumok erejét. Rájöttünk, hogy ha a fiatal vagy feltörekvő színészek belépnek a terembe, és azt látják, hogy a művészeti vezetők egy íróasztal mögött ülnek, akkor megfélemlítve érezhetik magukat, és ez akadályozza a mély és őszinte beszélgetéseket.”
Csak 2010-ben láthattuk legközelebb Blanchettet a mozikban, méghozzá Ridley ScottRobin Hoodjában, majd jött a Hannah: Gyilkos természet (2011), A hobbit-trilógia első része (2012), majd Woody AllenBlue Jasmine-je, amelyért 2014-ben megkapta a második Oscar-díját, ezúttal már a legjobb női főszerepért, (Az első díját az Aviátor női mellékszerepéért érdemelte ki). A streaming előretörésével a 2020-as években pedig kipróbálta magát tévésorozatokban is a Bevándorlók Ausztráliábannal és a Mrs. Americával, utóbbiért többek között Emmy- és Golden Globe-jelölés is járt neki.
Cate azonban mindemellett méltán híres emberbarátként, humanitáriusként és aktivistaként is. Leginkább az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának jószolgálati nagyköveteként tevékenykedik, de számos társadalmi kérdésben is nyilvánosan szót kért, sőt, Hollywood eredendő szexizmusát is kikezdte már: a nemek közötti egyenlőtlenséget, illetve a színésznők családi és szakmai élete összeegyeztetésének nehézségeit hangosan bíráló kritikáival.
Családi idill
A színésznő és a férje, Andrew Upton egyébként Ausztráliában ismerkedtek meg az 1990-es évek közepén, és 1997. december 29-én álltak az oltár elé, vagyis idén ünneplik majd a 27. házassági évfordulójukat. Három vér szerinti fiuk (2001: Dashiell, 2004: Roman, 2008: Ignatius) és egy 2015-ben adoptált lányuk (Edith) van. Blanchett elmondta, hogy a férjével már első fiuk születése óta örökbe akartak fogadni, és végül sikerült ezt a vágyukat is valóra váltani.
Miután közel 10 évig az angliai Brighton volt a család fő otthona, 2006-ban visszatértek a szülőföldjükre, Ausztráliába. Blanchett azzal magyarázta a költözést, hogy állandó otthont szerettek volna a gyerekeiknek, és közelebb akartak lenni a családjukhoz.
Sydney Hunters Hill nevű külvárosában éltek, 2007-ben pedig alaposan felújították az otthonukat, hogy környezetbarátabb legyen. 2015-ben adták el a házukat, majd a következő év elején vásároltak egy 9000 négyzetméteres patinás ingatlant az angliai Crowborough-ban, Kelet-Sussexben, ahol azóta is élnek.
A csapból is ő folyik majd
S hogy miben láthatjuk a közeljövőben az 55. életévébe lépett színésznőt? Szerencsére továbbra is sok mindenben. Idén például a régóta várt, Borderlands című sci-fi-akciófilmben, ami egy népszerű videójáték adaptációja lesz Eli Roth rendezésében, ez augusztus 8-án érkezik majd a hazai mozikba. Még ezelőtt, most májusban, Cannes-ban debütál a Rumours című komédiája, amelyben Blanchett többek között Alicia Vikanderrel és Charles Dance-szel játszik együtt, és ami arról szól, hogy hét gazdag demokrácia vezetője eltéved az erdőben, miközben egy globális válságról szóló nyilatkozatot fogalmaznak meg, majd veszélybe kerülnek, miközben megpróbálják megtalálni a kiutat.
Szintén 2024-ben érkezik az Apple TV+ felületére Alfonso Cuarón (Az ember gyermeke, Gravitáció) Disclaimer című sorozata, amiben Blanchett játssza Catherine Ravenscroftot, a televíziós dokumentumfilmes újságírót, akinek a munkája arra épül, hogy feltárja régóta elismert intézmények . A szereplőtársai között lesz egy Oscar-díjas és három Oscar-jelölt színész: Kevin Kline (A hal neve: Wanda), Sacha Baron Cohen (A chicagói 7-ek tárgyalása), Kodi-Smit McPhee (A kutya karmai közt) és Lesley Manville (Fantomszál) is. Illetve szintén túl van már Jim Jarmusch új filmje, a Father, Mother, Sister, Brother felvételein is, amelynek története még nem ismert, de azt már tudni, hogy Blanchetten kívül feltűnik még benne Charlotte Rampling és Vicky Krieps is.
