Nem merik bevallani a gyerekek, ha bántalmazzák őket az iskolában
Nyugat-európai és amerikai kutatások ennek ellenkezőjét mutatják: a gyerekek inkább hajlamosak bevallani, ha áldozatok, vagyis gyakoribbnak tűnik az iskolai bántalmazás, ha úgy kérdezik, hogy ki bántotta őket, mintha azt, hogy kit bántanak. Ez fontos visszajelzés lehet az iskoláknak, mivel azt mutatja, hogy az áldozatok nem bíznak abban, hogy segítséget kapnak. Az MTA iskolai bántalmazással foglalkozó kutatásából az is kiderült, hogy aki védelmezni próbálja az áldozatokat, maga is nagyobb eséllyel szenved el bántalmazást. A rosszindulatú pletykálkodás ugyanannyira romboló tud lenni, mint mások megverése, csúfolása; a gyerekek idővel lenézik azt a társukat, akiről negatív dolgokat terjesztenek az osztályban. De míg a szakiskolákban, szakközépiskolákban a bántalmazás nyílt formái a jellemzőek, addig a gimnáziumokban a pletykálkodás a bevett módszer mások bántására. Interjú Kisfalusi Dorottya szociológussal, az iskolai bántalmazást vizsgáló kutatócsoport tagjával.
Az Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjának CSS – RECENS Kutatócsoportja Versengés és negatív hálózatok című kutatásában általános és középiskolai tanulók egymás közötti kapcsolatainak elemzésén keresztül vizsgálta az iskolai bántalmazás jelenségét, hogy jobban megértsék, milyen okok, tényezők vezetnek a bántalmazói helyzet kialakulásához. A kutatás még 2010-ben kezdődött, 7 iskolából összesen 44 kilencedikes osztályt követtek három éven keresztül. Az iskolák között volt gimnázium, szakközépiskola és szakiskola. 2013-ban következett az általános iskolások vizsgálata; ez négy éven keresztül tartott és 35 iskola vett részt benne, budapestiek mellett vidéki iskolák is szerepeltek a kutatásban. Kisfalusi Dorottya szociológussal, a kutatócsoport tagjával beszélgettünk a kutatás legfontosabb eredményeiről.
Miért választották ezt a kutatási módszert?
Kisfalusi Dorottya: A finnek híres KiVA nevű iskolai erőszak elleni programját sok ország vette át, köztük a hollandok is, de ők kiegészítették egy kapcsolathálózati vizsgálattal. Tehát nemcsak arra kérdeznek rá a gyerekeknél, hogy ért-e őket bántalmazás, hanem konkrétan megkérdezik, hogy az osztályból ki bántalmazta őket, ki védte meg őket, kivel vannak jóban, kit tisztelnek. Ennek köszönhetően vizsgálható, hogyan függ össze az iskolai bántalmazás az osztályon belüli pozícióval, státusszal, általában kik kezdeményezik a bántalmazást, és kik azok, akik megvédik az áldozatokat. Kutatócsoportunk régóta foglalkozik diákok közötti kapcsolatok – például barátság, népszerűség – elemzésével, így kezdtem el az iskolai bántalmazás felől vizsgálni ezeket a kapcsolatokat.
Mennyire volt elterjedt a bántalmazás a gyerekek között?
K.A.: A kutatásban résztvevő
gyerekek körülbelül 30 százaléka mondta azt a fizikai bántalmazásról, hogy legalább egy osztálytársuk viselkedett már vele agresszíven, 10 százalékuk válaszolta azt, hogy legalább hárman bántalmazták.
A verbális agresszió ennél is gyakoribb volt: minden második gyereket legalább egyszer már bántalmazták ilyen formában, 20-30 százalékukat bántalmazta legalább három osztálytársuk. A bántalmazás nyílt formái – fizikai agresszió és a csúfolódás – a fiúkra jellemzőbb, a lányoknál inkább a pletykálkodás, kiközösítés a bevett. A lányok átlagosan majdnem három osztálytársukról szoktak pletykálkodni, míg a fiúk körülbelül kettőről. Ugyanakkor a fiúk és a lányok is hasonló arányban válnak rosszindulatú pletykálkodás áldozataivá.
A cybebullying, vagyis az internetes zaklatás ritkább volt; az általános iskolások 10 százaléka mondta, hogy találkoztak a zaklatásnak ennek a formájával. Érdekesség, hogy a 2010-es kutatásunkban még nem kérdeztünk rá a cyberbullyingra, mert nem gondoltuk relevánsnak. Három év alatt olyan mértékű technológiai változás ment végbe – akkortájt kezdtek elterjedni a közösségi oldalak -, hogy az általános iskolai kutatásunkban már beletettük, mert ráébredtünk, hogy fontos lehet.
Nemzetközi viszonylatban ez magas aránynak számít?
K.A.: A hálózati sűrűséget szoktuk összehasonlítani, az 5 százalékos sűrűség például azt jelenti, hogy a gyerekeket átlagosan osztálytársaik 5 százaléka bántja. Ezekből azt látjuk, hogy nincs számottevő különbség a magyar és a nemzetközi adatok között. Viszont észrevettünk egy nagyon fontos különbséget, amire egyáltalán nem számítottunk. Amikor megkérdeztük a gyerekeket, hogy kik bántották őket, illetve ők kiket bántottak, akkor azt láttuk, hogy vagy inkább bevallották mások bántalmazását, vagy inkább elhallgatták, hogy áldozatok. Pedig a bántalmazók válaszain keresztül láttuk, hogy kik az áldozatok, de ez az önbevallásokban nem mindig jelent meg. Ez azért meglepő, mert a nyugat-európai és az amerikai kutatásokra ennek általában az ellenkezője az igaz: a gyerekek inkább hajlamosak bevallani, ha áldozatok, vagyis gyakoribbnak tűnik a bántalmazás, ha úgy kérdezik, hogy ki bántott téged, mintha azt, hogy kit bántasz.
Mi lehet ennek az oka?
K.A.: Ennek lehetnek társadalmi és kulturális okai, idehaza nem “menő” bevallani, ha megvertek. Másrészt a nyugati országokban régebb óta működnek intervenciós programok; minél inkább tudatosítják a gyerekekben, hogy a bántalmazás rossz, és ha áldozat vagy, akkor merj segítséget kérni, annál kevésbé fogják bevallani mások bántalmazását. Pontos okokat nem tudunk mondani, mert nem voltunk felkészülve erre az eredményre. Fontos visszajelzés lehet az iskoláknak, mivel azt mutatja, hogy az áldozatok nem bíznak abban, hogy segítséget kapnak.