Még a The Boys is eltörpül mellette? Az Invincible új szezonja tényleg letarol mindent!
Az Invincible folytatása már az első három epizóddal világossá teszi, hogy a sorozat továbbra sem hajlandó visszavenni a tempóból. Sem érzelmekben, sem brutalitásban, sem történetvezetésben. A Robert Kirkman képregényén alapuló adaptáció eddig is híres volt arról, hogy folyamatosan feszegeti a szuperhős műfaj határait, és ez most sincs másképp.
A nyitány hangulata meglepően melankolikus. Az előző évad eseményei komoly veszteségeket hagytak maguk után, és ezt a sorozat nem söpri a szőnyeg alá. A karakterek hordozzák a traumáikat, a világ pedig érezhetően sötétebb hellyé vált. Ez a komor alaphang azonban nem válik nyomasztóvá, inkább megalapozza azt az érzelmi súlyt, amelyre a későbbi események építkeznek.
A történet most több irányba indulhat el, és ez az egyik legnagyobb erőssége. A készítők nem egyetlen nagy konfliktusra fűzik fel az évadot az elején, hanem több potenciális fenyegetést is belengetnek. A Viltrum Birodalom továbbra is ott lebeg főhősünk feje felett, de közben újabb dimenziók és világok, köztük a Mars vagy éppen majd maga a pokol seregei is szerepet kaphatnak majd az évadban. Akkor még nem beszéltünk Conquestről, akinek életben maradása már önmagában is komoly feszültségforrás.
Minden rész olyan intenzitással és súllyal bír, mintha egy teljes évad csúcspontját látnánk. Ez a mostani szezon elején sincs másképp. Az első epizód például egy régóta lebegtetett morális dilemmát próbál felvetni, nem is akárhogyan. Az a fajta döntés kerül itt terítékre, amely nemcsak a karaktereket, hanem a nézőt is kényelmetlen helyzetbe hozza. Miért áldoznánk fel az emberségünket? Tényleg megéri a kisebb áldozat a többség javát?
A második rész merész húzással szinte teljes egészében Nolan (J.K. Simmons) történetére fókuszál. Ez a narratív kitérő nemcsak világépítés szempontjából izgalmas, hanem karakterdrámaként is működik. Megtudjuk, miért maradt ilyen kevés viltrumi életben, és bepillantást nyerünk a birodalom működésébe Nolan visszaemlékezései által. Itt jelenik meg egy kulcsfontosságú figura is, akit Lee Pace alakít, és ő már most komoly fenyegetésnek ígérkezik.
Még jó pár nem túl finom Star Trek-paródia is belefér neki, kifejezetten üdítő színfolt a rész. A harmadik epizód az utolsó, amit a héten kapunk. Ez visszahozza a jól ismert őrületet: a Flaxonok újfent előkerülnek, és a The Order is kap némi reflektorfényt. Ez a rész talán a leginkább klasszikus Invincible-epizód, ahol a grandiózus akció, a groteszk humor és a brutális erőszak kéz a kézben jár. A negyedik évad tempója eddig szinte őrült: a három epizód úgy repül el, mintha egyetlen hosszú, adrenalindús film lenne.
Ami még is kiemeli a sorozatot a mezőnyből, az a kivételes szinkronszínész-gárda. Könyörögve kérek mindenkit, csak eredeti nyelven nézze az Invicible-t. Steven Yeun ismét hitelesen hozza Mark vívódó, fejlődő karakterét, miközben J.K. Simmons Nolanje továbbra is egyszerre félelmetes és tragikus figura. Sandra Oh és Gillian Jacobs is stabilan hozzák a megszokott színvonalat, míg Walton Goggins jelenléte mindig hozzáad egy extra réteget a jelenetekhez. Ritka, hogy egy animációs sorozat ennyire erős színészi alapokra épít.
Tényleg mintha egy képregényt lapozgatnánk. A harcjelenetek dinamikusak, a brutalitás pedig nem finomkodik: a „gore faktor” ismét maximumon pörög. Az Invincible nem próbálja szépíteni az erőszakot, inkább nyersen és őszintén tárja elénk annak következményeit. A humor szintén fontos szerepet kap. A sorozat képes arra, hogy a legsötétebb pillanatok közé is becsempésszen egy-egy jól időzített poént. Ez a kontraszt teszi igazán élővé és emberivé a világot. Nem válik paródiává, de nem is veszi magát túlságosan komolyan.
Talán az egyik legérdekesebb aspektus, hogy a negyedik évadra a sorozat már most hatalmas univerzumot épített. Rengeteg szál fut párhuzamosan, folyamatosan jönnek újabb és újabb fenyegetések, ami néha kissé zsúfoltnak tűnhet, összességében inkább gazdagítja az élményt. Igazi szépsége pedig, hogy ebbe a hatalmas élő, lélegző világba képes szívet vinni. A néző folyamatosan azt érzi, hogy bármi megtörténhet, és általában ezek meg is történnek. Minden pillanatban van okunk izgulni szeretett hőseinkért.
Nekem még jobban bejön, mint a The Boys, ami az utolsó pár évadra igencsak megfáradt. Mondjuk a különbség, hogy a The Boys sokkal gyengébb minőségű, már-már ponyva képregényen alapul, addig Robert Kirkman műve már-már klasszikus státuszban van a kockák között. A feldolgozás pedig nemcsak látványos és izgalmas, hanem érzelmileg is megdolgoztatja a nézőit. Az első három rész alapján a negyedik évad pontosan azt nyújtja majd, amit a rajongók vártak, és talán egy kicsit többet is. Gyors, brutális, vicces és meglepően mély. Ha ez a szint marad, akkor egy újabb kiemelkedő szezon elé nézünk.
