Nem hobbi, nem is játék, hanem a végső kétségbeesés eszköze – A tanársztrájkról szubjektíven
Habár a kormány még egy sort „izmozik” a pedagógus-szakszervezetekkel, utóbbiak szerint akár fals információkat is bevetve, az már biztosnak tűnik, hogy a tanároknak és iskolai dolgozóknak most tényleg elegük lett a rendszer működéséből, és január 31-én rövidebb sztrájkot tartanak, amit ígéretük szerint – akár a választási kampány kellős közepén – határozatlan idejű is követhet.
Jómagam hét és fél évig dolgoztam pedagógusként, számos ismerősöm jelenleg is a szakmában próbálja tartani a frontot, korábban pedig pedagógia-pszichológia szakos hallgatóként volt belátásom néhány intézménybe, így bátorkodom belevágni, hogy röviden – és szubjektíven! – megírjam, mi vezetett odáig, hogy a jelek szerint meglepően sokan és a szokottnál egységesebben döntöttek a munkabeszüntetés mellett.
Amikor azt írom, hallgatóként több oktatási intézményben jártam, és hallgattam pedagógus (leendő) kollégáim (főleg) panaszait, ahhoz meg kell említenem, hogy ennek immár bő 15 éve. Normális esetben ez nem is képezhetné részét a cikkemnek, hisz azóta felsorolhatatlanul sok minden történt a világban: a diákok és tanáraik zsebében ott az egész világ az okostelefonok formájában, minden szinten beszivárgott az életünkbe a digitalizáció és az információ túltengése, ráadásul a kormányváltás után gyökeresen változott a politikai vezető réteg képe a világról, az abban elfoglalt helyünkről, a diákságról és az oktatás helyzetéről és szerepéről. Minden változott tehát, csak a magyar oktatás nem. Vagy alig. És nem jó irányba.
A diák frusztrált, mert érzi, hogy amit kap, annak túlnyomó része használhatatlan lesz későbbi életében, e helyett pedig számos sokkal izgalmasabb dolgot is tudna csinálni. (Nem, messze nem csak jutyúboznak és tiktokoznak, kedves "jó generációsok".) A tanár ideges, mert ha nem is ellenőrzik minden lépését, de megkötött kézzel kell beszélnie arról, aminek egy részéről ő sem érti, hogy miért kell. A szülő ideges, amiért a gyereke nem kap értelmezhető tudást, korrekt visszajelzést. Az intézményvezető többnyire nem mer vagy nem tud érdemben foglalkozni a tanárok, diákok és szülők panaszaival, mert a központosított rendszerben a feje fölé raknak valakit. Olyan valakit, akinek amúgy sokszor semmi motivációja ahhoz, hogy egy egész tankerület összes nyűgét a nyakába vegye, ezért csak számon kéri a kötelező adatokat és papírokat, és retteg, hogy fentről nehogy valami dorgálás érkezzen. "Fent" pedig jobbára csak elégedetlen, hálátlan és kezelhetetlen problémaként tekintenek a pedagógusra, akinek hiába emelik folyamatosan a fizetését (azért lessük meg, mihez mérve...), hiába kapja a szép, egységesített tankönyveket, az új, szuper adminisztrációs rendszert, folyamatosan csak panaszkodni tud, semmi nem jó neki. Ez az a rendszer, ahol diákok százezreinek kellene boldogulnia nap mint nap, innen kerülnek ki leendő kezelőorvosaink, mérnökeink, akár politikusaink.
Sajnos Magyarországon nemcsak az ország vezetői, hanem gyakran a közhangulat sem áll egy szakma pártján, amikor annak képviselői a sztrájkhoz mint végső eszközhöz nyúlnak.
De véleményem szerint a kívülállók (ha vannak egyáltalán ilyenek a pedagógus szakmáról beszélve) egy része nem csak ebben téved, amikor ferde szemmel néz a tanárok leendő munkafelfüggesztésére.
„Mitől lennének túlterheltek? Egész nyáron pihennek!”
Ez a vélemény csak egy azok hosszú sorában, amit egy átlagos tanár megkap pályája során. Tapasztalatom szerint úgy általánosságban véve az a gondolat a pedagógusok munkájáról, hogy bár talán sok a „neveletlen kölyök”, az adminisztráció, de a munkavégzés közben még sincs a hátuk mögött árgus szemekkel figyelő főnök. Ami azt osztályteremben történik, az ott is marad. Ennek tetejében a munkaidő két órakor véget ér, oké, néha van kijavítandó doga, de ha az első években megcsinálták (vagy más kollégáktól kölcsönkérték) az óraterveket, a következő 40 évre nagyjából meg is van, miből dolgoznak. Nincs hétvégi ügyelet, és hát ugye az ominózus „két és fél hónapos nyári szünet”,
Nos, a tanár az ideje egy (nem biztos, hogy nagyobb) részét kitevő osztálytermi munkában valóban saját és a diákok „főnökének” tűnhet, de nagyon téves kép felé visz, ha így gondolkozunk. (Vannak tanárok, akik így tesznek, kérdezzük meg tőlük, mennyire érzik boldognak és sikeresnek magukat a munkájukban.) Valójában akár általános, akár középiskolai tanárként a helyzet hasonló, mint egy stand up-komikusé: egy kisebb nagyobb közönség figyelmét kell 45 percen keresztül fenntartani, mert ha nem sikerült, előadó és „közönség” is elégedetlenül, sőt ami a nagyobb baj, kudarcélménnyel távozik. Az előadóművészekkel ellentétben azonban itt nem heti egyszer-kétszer, hanem napi hatszor-hétszer van fellépés, ráadásul közel sem csak előadásról van szó: egy tanóra csak akkor lehet sikeres, ha a frontális, a csoport-, projekt- és még számos fajta munka ésszerű keverékeként adagolják. Anélkül "meghal a buli".
Arról nem beszélve, hogy nagyobbat nem is lehetne tévedni, mint akkor, amikor a tanár tanórai munkájának befejeztét a munka végének is gondoljuk egyben. Azt, hogy a tanításon kívül csak a dolgozatjavítás vár rájuk, csak az gondolhatja, aki utoljára Kosztolányi Aranysárkányában olvasott pedagógusról. (Bár a tragikus sorsú főhős még ott is nagy figyelmet fordított a diákokkal való iskolán kívüli kapcsolattartásra.) Ma egy munkáját és hivatását nem kényszerből választó tanár legalább havonta új információra, olvasnivalóra, érdekes, potenciálisan megtanítható dologra lelhet internetes barangolásai, netán könyvtári látogatásai során. Megannyi olyan impulzus és információ érheti, amit érdemes lehet beleírnia a következő órák tanmenetébe. Mert hogy ugye ilyen műfaj is létezik: és most nem arról beszélek, amit teljesen feleslegesen le kell adminisztrálni év elején az iskola, a tankerület és még ki tudja ki felé. Hanem arról, ami folyamatosan, napról napra változik. Mert látja, hogy míg az "ások" ezt az anyagrészt gond nélkül elsajátították, a "céseknek" bizony át kell alakítani kicsit, mert az eddigi módon ők nehezebben fogadják be, és így lényegében értelmetlen marad a munkája. PPT-k készítése, digitális és hagyományos feladatok, csoportfeladatok és azok megtervezése, számonkérési rendszer, azok javítása, értékelése – csak néhány olyan feladat, ami egy tanárra minden nap vár 6-7 óra tanítás, azaz délután 2-3 óra után. A június végi-július eleji záróértekezletek, az augusztus végi nyitóhét és az év közbeni kötött szabadságok mellett a "két és fél hónapos nyári szünet" alaptalan legendájáról most hadd ne ejtsek szót.
Itt természetesen nem említettük az adminisztrációs feladatokat, jegybeírásokat, hiányzások kezelését (már amikor a milliárdokért kifejlesztett rendszer engedi...), félévente a bizonyítványírást, a – nyilván fizetetlen – helyettesítések és szakkörök könyvelését. Mindehhez olykor még a rettegett portfólió megírását is, ami gyönyörű példája annak, hogyan lehet a tanári szakmában oly fontos visszacsatolási rendszert egy teljesen értelmetlen, szinte pusztán adminisztratív, ostoba és felesleges pluszmunkává zülleszteni. Akinek ideje engedni, nézzen utána, hány egykori pedagógus vállal extra pénzért bér-portfólióírást, és ámuljon.
Így jön ki az, hogy az „átlagember” számára meghökkentő, sőt már-már pimaszul kevés 26-30 óra, amit ma egy tanárnak átlagosan tanítani kell, hirtelen és szinte észrevehetetlenül közel a duplájára ugrik. Az észrevehetetlent persze a munkavégzés idejére értem. Akkor nagyon is feltűnik, amikor a pedagógus épp szervezi a saját gyereke délutánját-estéjét, a rászakadó feladat miatt épp átszervezi az esti programját (csak viccelek ám: rutinos pedagógus eleve nem nagyon szervez hétköznap estére fix időpontú elfoglaltságot), vagy éppen szalad egyik munkahelyről a másikra. Mert ha túl hosszú nem is volt tanári pályafutásom, egy valamit biztosan állíthatok: a tanárnak, akinek nincsen milliomos házastársa, biztosan van pluszmunkája.
És igen, itt és most nem kerülhetjük meg a pénz kérdését sem. Az elmúlt időben sorra születtek a pedagógusok nyílt levelei (ITT és ITT lehet róla olvasni), amelyben kétségbeesetten panaszkodnak, hogy fizetésük szinte a mindennapi megélhetésükhöz is kevés. Márpedig az élet nem csak evés, alvás és munka. A gyerekeink jövőjéért minden nap dolgozó emberek megérdemelnék, hogy ne okozzon gondot egy-egy kikapcsolódó hétvége, rendszeres családi és kulturális program, egészséges élet, és az ezekre szánt pénzt ne úgy kelljen számolgatniuk, mint szegény diákjaiknak a minimális pontszámot a kettesükhöz. A bulvárhírekben mostanában rengeteget szereplő Csuti szerint „közepes influenszerek egy poszttal megkeresik egy tanár havi fizetését”. Alighanem igaza van, és nem biztos, hogy csak az influenszerek vannak túl fizetve. Hogy mennyire nem erről van szó, arra ITT és ITT egy jó példa két élelmiszerláncból. És arról is írtunk korábban, hogy a sokáig lesajnált Romániában mennyivel keres többet egy pályakezdő tanár, mint itthon:
A másik irányba túlzó véleményekkel ellentétben még az állami fenntartású iskolákban sem áll egy pedellus formájú figura a pedagógusok mögött, aki tockost ad, ha a központilag előirányzott tananyagtól eltérést vagy az egyentankönyvek anyagának felülbírálását látja. A tanárok alapvető szabadságát nem így veszik el. Hanem azzal, hogy a végletekig kizsigerelik őket, miközben egy elképesztően elrozsdásodott, legalább százéves hajót próbálnak minden erejüket megfeszítve kormányozni, ami ráadásul – tetszik vagy sem – folyamatosan süllyed is. Amikor pedig – szubjektív vélemény!– jókora késéssel végre kiállnának magukért, akkor egyszerű politikai nyerészkedőknek állítják be őket.
Ha szülőként, de akár egyszerű állampolgárként azt szeretnénk, hogy a fiatalok értelmes, cselekvő, tudatos emberként éljenek a világban, akkor ne haragudjunk tanáraikra sem, ha tenni akarnak az ellen, hogy a hatalom zsinóron rángatható bábokként bánik velük. Ha követeléseik meghallgatásra találnának, azzal nem csak ők nyernének, hanem mi, mindannyian.
