Forsthoffer Ágnes balatonfüredi hoteligazgatót tizennégy éves korom óta ismerem. Idén télen olyan történettel lepett meg, amit úgy éreztem, el kell itt is mesélnie. Hogy lássunk egy szép példát arra, amikor a főnök nagyobb áldozatot hoz, mint ami egy válsághelyzetben is elvárható tőle. És közben még erősebb közösséget is kovácsol.

-Meséld el nekem, pontosan hol dolgozol, milyen pozícióban, és hogy mit kell tudni általánosságban a szállodátokról?

- A családunk a tulajdonosa a balatonfüredi Hotel Margaréta szállodának. Én ügyvezetőként napi szinten foglalkozom a teendőkkel. A Margaréta 1982-ben nyitott. Régi, emblematikus szállodája Fürednek. Az első szálloda volt a városban, ami fűthető volt, a többi mind szezonális nyitvatartásra épült. 2006 őszén vettük át a hotelt egy kínai tulajdonostól, azóta üzemeltetjük, s rengeteg fejlesztést végrehajtottunk rajta. A legnagyobb a 2014-ben átadott új épületszárny volt, ami megnövelte a lehetőségeinket, mert lett rendezvénytermünk, wellness-részlegünk és szép új szobáink. Azóta is folyamatosan szépülünk.

- Ha jól tippelek, akkor a tavalyi év elejéig, azaz a járványidőszak indulásáig jó volt a vendégforgalmatok.

- Abszolút. Évről évre tudtunk fejlődni, szép ívet járt be a cég. A tavalyi év nagyon komolyan indult. Korábban annyi foglalást, előfoglalást nem láttam még, amennyi 2020-ra kinézett. Nálunk közepesen szokott sikerülni a március-április, csak az ünnepnapokra építve lehetett pozitív eredményben reménykedni. Tavaly azonban rengeteg csoport és rendezvény volt beírva, valamint tizenkét esküvő tavaszra... Az látszott, hogy szinte csoda fog történni ebben az évben. Ezen is felbuzdulva, illetve korábbi felmerült igények miatt január negyedikén nekifogtunk egy nagy, 50 szobát érintő felújításnak. Március 15-én terveztük átadni a szobákat. Ez alatt az idő alatt is folyamatosan szaporodtak a foglalások. Amikor az utolsó simításokhoz közeledtünk, akkor értesültünk a vírusról, de bíztunk benne, hogy nem jut el hozzánk.

Az elkövetkező két hónap lesújtó volt: folyamatosan töröltük a berögzített foglalásokat, fizettük vissza az előlegeket, bonyolult jogi helyzeteket oldottunk meg.

- Mi lett az alkalmazottakkal?

- Minden kollégát azonnal szabadságra küldtünk, hogy első az egészség, vigyázzanak magukra. Április közepéről azonban már heti egy-egy napon bejöttek dolgozni. Kertészkedtünk, karbantartottunk.

- Ekkor már nem is voltak foglalások?

- Nem. Hosszú idő után az első teljesen üres húsvétunk volt. Sok kollégának is hosszú évek után ez volt az első szabad húsvétja, hiszen aki a vendéglátást választja, ünnepeken, hétvégeken dolgozik a leginkább. Megható volt látni, hogy megdöbbentek, hogy otthon lesznek a családjaikkal... én pedig arra gondoltam, mennyi áldozatot hoznak folyamatosan azért, hogy mások jól szórakozzanak. A bezárás ellenére a szállodában elkészült a húsvéti dekoráció. Még egy mesét is megjelentettünk, amiben egyedül a húsvéti nyulat szolgáltuk ki a teljesen üres szállodában. Költségtakarékosság miatt újra magunk vettük kézbe a Facebook-oldalunkat. Elkezdtünk személyes irányba menni.

Kárpótlás volt a sok üzenet, hogy tartsunk ki, és majd jönnek, ha tudnak. Július közepére aztán berobbant last minute foglalásokkal a nyári forgalom, amit egy gyenge ősz követett.

- Aztán jött a második hullám.

Amikor beköszöntött az ősz, már lehetett értesülni arról, hogy ez a vírus bizony „hullámozni” fog. Beleálltam a témába: meg kell oldani a helyzetet, ha majd le kell megint állnunk. A szeptemberem-októberem azzal telt, hogy közös munkalehetőséget kerestem a csapatunknak. Félelmem nem is volt alaptalan, hiszen november 10-től be kellett zárni a kapukat a szabadidős vendégek előtt. Először összehívtunk egy megbeszélést a kollégákkal, ötletbörzét tartottunk.

Sajnos azonban egyik próbálkozásom sem vezetett eredményre, amiben a saját szakmánkra, eszközeinkre és képességeinkre építettünk volna. Aztán felkerestem az összes nagy partnerünket, hogy nem tudunk-e náluk a csomagolástól kezdve bármilyen részfeladatban munkát vállalni. Végül összehozott a sors egy veszprémi szolgáltató céggel, akik elképesztően megértőek voltak. Ők a teljes csapatunkat felvették egy nagyon könnyű, ülő fizikai munkára, tulajdonképpen egy alkatrész-válogatós feladatra. Nagyon hálás vagyok nekik. A kollektív bejárást is megoldottam volna, de ez sajnos már nem valósult meg.

- Miért?

- Mert végül a kollégáink egy csoportja mégsem volt ez iránt a munka iránt olyan lelkes és rugalmas. Lehet, hogy én értelmeztem félre őket. Csalódott is voltam, meg nem is. Úgy éreztem, hogy ebben mindenki benne lesz, de be kellett látnom, hogy a vendéglátás más típusú embereket vonz. Aki azért lesz felszolgáló, mert nem szereti a monotonitást, vagy nem bír 8 órát egy helyben ülni, hanem inkább szeret folyamatosan jönni-menni és kommunikálni, annak ez a másik feladat valóban erősen kívül eshet a komfortzónáján. Akkor is, ha nem lett volna nehéz. Ezt el kellett fogadnom. Sokat tanultam ebből emberileg.

- Ezek szerint te is mentél volna velük dolgozni.

- Igen. Én és a vezető kollégáim is. Ez nem is volt kérdés. Többen kifejezetten vártuk, hogy megtapasztaljunk valami mást is - hogy igazán tudjuk értékelni, amit csinálunk. Mindenesetre vezetőként teljesen tiszta lelkiismerettel mentem bele a kettes számú "nihilbe". Azt hiszem, tényleg mindent megpróbáltam.

- Senkit nem küldtél el?

- Nem. Ennek több oka is van. Legfőképp nem lett volna etikus válogatni, mert ez nem az a helyzet, amikor valaki sír és valaki nevet. Együtt sírunk, együtt nevetünk.

- Tehát megint a humánus, empatikus szempontjaid léptek elő.

- Így volt, és a család is ezt támogatta.

- Hálás visszajelzéseket kaptál, hogy a cégetek fizeti továbbra is munkabérüket?

- A bérekhez december óta ötven százalék támogatást is kapunk, de a természetesen másik felét is elő kell teremteni, a sok egyéb költség mellett. Hála? Nemrég olvastam egy könyvben egy nagyon jó tanácsot az élethez: a hálát nem szabad elvárni, mert az az emberi természetből kiindulva nem alapvető, és csalódáshoz vezethet, ha az ember pusztán azért tesz valamit, hogy hálásak legyenek neki. Az emberek normálisnak tartják, hogy van munkahelyük, mert eddig is itt dolgoztak. A hála nem feltétlenül fogalmazódik meg az emberekben - ami nem is baj. Lényeg, hogy tettekben lehessen egymásra számítani. Azóta is ténykedünk a házban, és sok kollégán látom, hogy megértő a helyzet iránt. Ha kell, burkol, ha kell, festi a falat. Ez jó visszacsatolás, hogy fontos nekik a munkahelyük. Lehet, hogy nem öntik szavakba, de tetteikből és az együttműködésükből látom, hogy értékelik.

- Ez egy emberi happy end, igaz? Financiális és emberi energiát fektettél bele - és visszakapod?

- Igen, lélektanilag mindenképp. Most lehetne sírni azon, hogy öt évig nem hozzuk vissza nullára, satöbbi... De csatlakozott hozzánk például egy kolléga, aki tizenhét évig Ausztriában dolgozott, és életében először töltötte a családjával otthon a szentestét. A kislánya lerajzolta... Én ilyen örömöket élhettem meg velük, még ebben a nyomasztó helyzetben is. Az élet sok pozitív üzenetet közvetített felénk a kollégák által. Van, aki elsőszülött unokájával tudott többet lenni, és ennek örültünk. És jutott idő arra, hogy igazi társak váljanak a munkatársakból.

- De ehhez az kellett, hogy te eleve empatikus legyél főnökként.

- Biztosan. Ez tényleg családi vállalkozás, erősek a személyes szálak. Ennek vannak előnyei és hátrányai is, de ilyen helyzetben alapvető számunkra az empátia. Ez az emberi, ez a helyes.

Az empátiát egyébként a másik oldalról is megérezhettük. Láttuk, hogy a szívből jövő, nem mű-marketingelt posztjaink is milyen sok emberhez eljutnak. Az egyik képemen belesöpörtem a hóba a "Hiányoztok, vendégek", feliratot, s ezt például közel kilencezer ember tekintette meg rövid idő alatt, fizetett hirdetés nélkül.

- Egyszer meséltél egy néniről, aki egyedül volt vendég.

- Igen. December 27-én foglalt két éjszakára, üzleti célból. Meg is érkezett, és annak ellenére fogadtuk, hogy mindannyian tudjuk, ennek iszonyú költségei vannak. Egy darab vendég miatt felfűteni egy szállodát.

- Mennyibe került a néni?

- Nyilván sokszorosába, mint amennyit ő fizetett. Felfűtöttünk egy szállodát, elmentünk az ellátásához bevásárolni, de az alapanyagokat egy főre nem lehet gazdaságosan kiszámolni... Abban a három napban folyamatos műszakban dolgoztak a kollégák. Kellett mindenki: recepció, takarítás, felszolgálás, konyha, ha esetleg bármikor megéhezne vagy kérne egy kávét...

- Ez nagyon bájos történet. Kellett-e bért csökkentened?

- Az alapbéreket nem változtattuk, néhány esetben pozitív korrekció is történt. Munkaidőt sem csökkentettünk, mindenki maradt nyolc órás. Bevallom, azt gondoltam, rövidebb ideig kell kibírni. Ha előre tudom, - amit még most sem tudok-, hogy mikor felejthetjük el végleg a pandémiát, racionális lett volna másként dönteni. Az ilyen módon lehetséges megtakarítás összege azonban nem nyújtott volna elég kárpótlást azzal a rossz érzéssel szemben, amivel egy csoportos leépítés járt volna.