Afganisztán foglalja el a hírportálok címlapjait, a hírek főműsoridejét világszerte, de vajmi keveset tudunk róla, hogy mi vár az országra, és áttételesen a világra az amerikaiak kivonulása után. Visszatérhetnek-e a szélsőséges iszlamista kormányzáshoz a tálibok? Lehetett-e volna "ügyesebben" csinálni a külföldi csapatok távozását? És milyen nemzetközi támogatásra számíthat (ha számíthat egyáltalán) az ország a Tálibán hatalomátvétele után.

Novák-Varró Virág a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi Doktori Iskolájának küldöttje, a Magyar Hadtudományi Társaság Civil-katonai Kapcsolatok Szakosztályának titkára. Az egyetem Nemzetközi Biztonsági Tanulmányok és a Nemzetközi Kapcsolatok és Diplomácia tanszékein óraadó. Kutatási területei a regionális biztonsági tanulmányok (Afganisztán és Közép-Ázsia biztonsági helyzete), biztonságelméletek, konfliktuselméletek. Őt kérdeztük a kialakult helyzetről.

- Mit lehet elmondani a Kabul elfoglalása óta eltelt időszakról? Ellentmondásosaknak tűnnek a történések: a tálibok állítják, hogy ők már nem olyan "rosszfiúk", mint 20 éve, de közben egyre több aggasztó hír, sőt konkrét eset bemutatása érkezik – elsősorban a nők helyzetét illetően.

- A Tálibán bizonyos tekintetben változott az elmúlt 20 évben. Míg a kilencvenes években kerülték a médiát, ma már aktív használói, a legszembeötlőbb változás ennek köszönhetően a kommunikációjukban és az alkalmazott PR-eszközeikben tapasztalható. Az elmúlt hónapokban, s különösen az elmúlt hetekben a szervezet igyekezett a barátibb oldalát bemutatni, hangsúlyozva ugyanakkor, hogy ugyanazon az ideológiai alapokon állnak, mint a kilencvenes évek Tálibánja.

A meghódított területeken bevezetett intézkedések sokféleségéből is látható, hogy a Tálibánnak még nincs egy kidolgozott forgatókönyve a hatalomátvételre és a kormányzásra.

Másrészt a médiában hangzatos ígéretek – miszerint a nőket is engedik dolgozni, a lányokat iskolába járni, és általános amnesztiát kapnak az előző rendszernek dolgozó afgánok – a gyakorlatban már nem mindig és nem mindenhol teljesülnek maradéktalanul.

Kabul elfoglalását követő napokban például még olyan hírek érkeztek az afgán fővárosból, hogy a lányok is folytathatják tanulmányaikat életkori korlátozások nélkül, a médiában is jelen lehettek női riporterek, újságírók, és a közigazgatásban dolgozókat is kérték, hogy folytassák a munkát. Ehhez képest mára már az ország több területéről is érkeztek jelentések, melyek szerint a lányok csak pubertáskorig járhatnak iskolába, a nőket nem engedik dolgozni, sőt nem javasolják a férfi kísérő nélkül az utcára lépésüket sem, mert a „harcosaikat nem képezték ki a nők tiszteletére”.

Ez a dichotómia a szervezet felépítéséből és működésének sajátosságaiból fakad. Habár a Tálibánnak van egy központi vezetése – mely a legfelsőbb (vallási) vezetőből, a politikai és katonai szárny vezetőiből, illetve a különböző bizottságokból áll –, azonban a szervezet az alsóbb szinteken rendkívül decentralizált, hálózat jellegű. Az eltérő intézkedések pedig abból fakadnak, hogy a felsővezetés a kontroll hiánya miatt a meghozott döntéseknek nem tud érvényt szerezni az alsóbb szinteken.

- Majdnem húsz éve annak, hogy az USA megtörte a tálib uralmat. Az persze nem volt titok, hogy később újra megerősödtek, de milyen segítséggel, hogyan jutottak oda, hogy most szinte pillanatok alatt visszavették az ország irányítását?

- A Tálibán sikerének megértéséhez érdemes egy pillantást vetni Afganisztán és a szervezet múltjára. A mozgalom eredete a nyolcvanas évek szovjetekkel szembeni háború időszakába (1979-1989) vezethető vissza. A különböző iszlamista pártok és a szovjetek közötti elhúzódó harcok miatt több millió afgán kényszerült az ország elhagyására és a legtöbben a határ túloldalán, a pakisztáni és az iráni menekülttárborokban telepedtek le. Fiatal afgánok generációi ezekben a táborokban nőttek fel, ahol gyakran szinte kizárólag vallási oktatásra volt lehetőségük. A pakisztáni oldalon az ún. deobandi iskola dominált, ami a szunnita iszlám egy nagyon szigorú ágát képviseli.

A szovjetek kivonulását egy véres polgárháború követte, melyben a különböző pártok, hadurak egymás ellen fordultak, ahogy megszűnt a külső ellenég. A kommunista afgán kormány ugyan még közel három évig működött a közvetlen szovjet támogatás megszűnése után, de nem tudták konszolidálni a helyzetet. Ezen anarchikus viszonyok között jelent meg a Tálibán, ami kezdetben főleg a vidéki afgánok számára egy vonzó lehetőséget jelentett, hiszen az általuk elfoglalt területeken stabilitást hoztak, biztonságot teremtettek és véget vetettek a korrupciónak.

A másik fontos tényező, ami hozzájárult a rendszerük fennmaradásához, az a decentralizált vezetői struktúrájuk. Bár Omár molla volt a szervezet legfőbb vezetője, nagyban támaszkodott a helyi parancsnokaira, akik a szervezet tagjait, harcosait is a helyiek közül toborozta. Továbbá bevonzott olyan szervezeteket, akik hasonló ideológiai alapokon állnak, mint a Tálibán (ilyen például a Hakkáni-hálózat, ami a mai napig jelentős szerepe van a szervezeten belül).

Az elmúlt hetek-hónapok eseményeit megvizsgálva azt lehet látni, hogy a Tálibán ezúttal sem cselekedett másképp; a kormányzat hiányosságaira rámutatva, az idegen megszállókkal szemben pozícionálta magát, ezzel egy olyan alternatívát mutatva, mely a stabilitás és a biztonság megteremtését ígéri. A stratégiájuk középpontját pedig a lokalizmus adja újfent.

A kérdés jelenleg az, hogy a meghódított területeken mennyire tudja megtartani hatalmát a szervezet, és hogy azt milyen módszerekkel teszi majd. Az internet és az okostelefonok világában már nem fogják tudni elrejteni a nemzetközi közösség elől az emberi jogok sárba tiprását, ami pedig a Tálibán alakuló kormányzatának nemzetközi elismerését (és ezzel a nemzetközi segélyekhez való hozzáférést) is veszélyezteti.

Ha az új rendszerben szocializálódott tömegeknek (a 37,5 milliós országból közel 20 millió a 20 év alatti) a megszokott szolgáltatások (oktatáshoz, egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés, telekommunikáció) jelentős részéről le kell mondaniuk, hosszú távon a tálibokkal szembeni ellenálláshoz vezethet.

- Az amerikai kivonulás egy Trump-Biden ciklusokon átívelő történet, ami most elég lehangoló véget mutat. Lehetett volna ezt "jobban" csinálni? Létezett volna olyan lehetőség, ami (akár lassítva a kivonulási folyamatot) meg tudta volna akadályozni a tálibok hatalomátvételét?

- Röviden? Nem. Nem lett volna rá soha „megfelelő” az időpont.

A tálibokat a 2001-es intervenció nem szüntette meg, csupán egy ideig háttérbe szorította. A szervezet 2006-tól már komoly problémát jelentett a nemzetközi erőknek és az afgán kormánynak, ettől kezdve pedig fokozatosan nyertek egyre nagyobb és nagyobb teret. Az utóbbi évek legfontosabb Afganisztánnal kapcsolatos térképei azok, amelyeken a Tálibán és a kormányzat által uralt járásokat, illetve azokat a területeket mutatják meg, melyek felett még nem dőlt el hatalmi harc. Ezek remekül bemutatták a trendeket; a Tálibán fokozatosan a „hagyományos” területeiről (Dél-, Délkelet-Afganisztán) kezdett el terjeszkedni az ország nyugati, északi és középső területei felé.

A "jobban csináláson" már el lehet lamentálni. A kivonulás kivitelezése több ponton is problematikus volt; kezdve a szövetségesek közötti kommunikáció, vagy épp az afgán féllel való egyeztetés hiányával (például az egyik legnagyobb katonai légibázisról, Bagramról úgy vonult ki az USA, hogy „elfelejtette” értesíteni az afgánokat róla), egészen az evakuálás lefolytatásáig.

Azt lehetett előre sejteni, hogy a fokozatosan erősödő Tálibán miatt azok az afgánok, akik az elmúlt 20 évben valamilyen módon segítették a nemzetközi erőket, vagy a nemzetközi szervezeteket jogosan féltik az életüket, és az afgán állam összeomlása esetén megpróbálják majd elhagyni az országot. Ennek ellenére sem az Egyesült Államok nem rendezte a direkt erre a célra létrehozott speciális bevándorlási vízum körüli bürokratikus problémákat, sem az újjáépítésben részt vevő többi állam nem készült forgatókönyvvel egy potenciális afgán menekülthelyzetre. Így történhetett meg az, hogy a Tálibán hatalomátvétele után az evakuálás közben születnek meg a különböző felajánlások az afgán menekültek befogadására.

- Lehet most Afganisztánon belül olyan komoly erő, amelyik esetleg eséllyel veszi fel a harcot a talibán ellen? Urambocsá "visszafoglalhatják" az országot kevésbé radikális erők?

– A Tálibán jelenleg Afganisztán 34 tartományából 33-at birtokol. Az egyetlen terület, mely még nem került a fundamentalista szervezet kezére Pándzssír tartomány. A Pándzssír-völgye (az Öt Oroszlán völgye) az elmúlt évtizedekben összefonódott az ellenállással; a szovjetekkel, majd később a tálibokkal szembeni felkelők központi területeként szolgált. A jelenleg megalakult ellenálló csoport vezetője, Ahmad Maszúd pedig a híres afgán hadvezér, Ahmad Sah Maszúd fia, aki már a szovjetekkel és a Tálibánnal szemben is harcolt. Az ellenállás saját bevallása szerint több ezer katonával rendelkezik, többek közt az afgán különleges erők megmaradt részével, Ahmad Sah Maszúd néhány régi parancsnokával, és számos önkéntessel, akik nem hajlandóak a Tálibán Iszlám Emirátusa alatt élni. A pándzssíri ellenállás rendelkezik ugyan fegyverkészletekkel, és némi haditechnikával is, de hosszú távon többre lesz szükségük. (Az interjú óta eltelt időben a völgy sorsa továbbra is tisztázatlan: a tálibok állítják, hogy elfoglalásával 100 százalékban uralják Afganisztánt, ugyanakkor a harcok még mindig folynak, és a lázadók is azt állítják, a terület még a kezükön van - szerk.)

Az ellenállók helyzete már csak azért is kritikus, mert bár a völgy a szűk bejárata miatt jól védhető, miután a környező tartományok mind tálib kézben vannak, az utánpótlás eljuttatása nehézségekbe ütközik. Maszúdék már felvették a kapcsolatot több országgal is, azonban egyelőre "mindenki hallgat", az Egyesült Államok, Európa, Kína és Oroszország is a kivárnak. Habár már történt fegyveres összecsapás a két fél között, a tálibok és az ellenállók is nyitottak a tárgyalásokra és a békés úton való rendezést preferálják. Az ellenállók feltétele, hogy az új kormány átfogó legyen, amiben minden etnikai csoport képviseltetve van, és az új rendszer biztosítsa minden afgán számára az alapvető és emberi jogokat.

- Megjósolni nyilván nem lehet semmit, a tálibok fő szándékait talán még kevésbé. De lehet sejteni, hogy mik a távlati céljaik? Megelégszenek afganisztáni uralmukkal, vagy esetleg számítani lehet rá, hogy valamilyen módon megpróbálnak terjeszkedni más államok felé?

A Tálibán eredeti célja csupán Afganisztán területén létrehozni egy iszlám alapokon álló államot. Ezt a kilencvenes években már egyszer megvalósították, az Afganisztáni Iszlám Emirátus neve alatt. A szervezet eddigi nyilatkozatait megvizsgálva pedig azt láthatjuk, hogy újfent csupán az ország határain belül gondolják megvalósítani a sajátos iszlám alapokon álló államukat, megelégszenek az emirátussal, nem gondolkodnak egy globális kalifátus létrehozásában – szemben az Iszlám Állammal.

Ami mégis kétségeket vet fel a nemzetközi közösségben, az az, hogy a szervezet ezúttal hogy fog viszonyulni a különböző terrorszervezetekhez, extrémista és szeparatista csoportokhoz. A Tálibán az al-Káidával rengeteg szálon összefonódik, lényegében a nyolcvanas évek óta szoros együttműködés van a két szervezet között. Habár a terrorizmus elleni háborúval, majd a terrorszervezet vezetőjének, Uszama ibn Ládinnak a 2011-es likvidálásával az al-Káida már koránt sem jelent akkora fenyegetést, mint az azóta létrejött „konkurenciája”, az Iszlám Állam. A tálibok az al-Káidán kívül több, főként regionális fókuszú extrémista szervezetnek is otthon adtak a kilencvenes években, illetve a 2001 utáni időszakban is fenntartották ezekkel a kapcsolatot.

A főként Közép- és Dél-Ázsiát fenyegető csoportok (pl. az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom, a Pakisztáni Tálibán, vagy a Kelet-Turkesztáni Iszlám Mozgalom) afganisztáni jelenléte miatt a környező államok már felvették a kapcsolatot a Tálibánnal, és tárgyalásaik során az egyik kiemelt elem ezen csoportok megfékezése és kontrol alatt tartása.

- Azt lehet már látni, hogy kire számíthatnak a tálibok külső segítségként? Akár szomszédos, akár távolabbi, nagyobb országtól. (Bár éppenséggel a szomszédban is van egy nagyhatalom.) Lehetséges alternatíva, hogy a Tálibán hosszú távon egy működőképes államot tartson fenn? Mennyi szerepet játszhat ebben az ópium, és mennyire lehetnek képesek kiaknázni a gazdag ásványkincskészletet?

– A Tálibán legfőbb támogatója Afganisztán déli szomszédja, Pakisztán. A szervezet megalakulásától kezdve valamilyen formában mindig támogatta azt, legyen szó a harcosok utánpótlásáról, az anyagi támogatásról, vagy épp a biztonságos hátország biztosításáról. Ezt vélhetőleg a jövőben is meg fogja tartani, hiszen egy baráti afgán állam megadja számára a stratégiai mélységet egy Indiával való potenciális konfliktus esetén.

Sokkal inkább egy szorosabb együttműködés képzelhető el a két nagyhatalom és a Tálibán között bizonyos kérdésekben, úgy mint a terrorizmus, szeparatizmus és extrémizmus feltartóztatása, megfékezése. Ezekről a témákról az elmúlt években már több alkalommal is egyeztetett Peking és Moszkva is a tálibokkal. Mindkét nagyhatalom egy viszonylag stabil afgán államban érdekelt, amely képes garantálni, hogy a különböző terrorszervezetek és extrémista csoportok nem érik el a szomszédos országokat, így bárminemű támogatásukat is valószínűleg ettől teszik függővé. Az ISKP kabuli reptéren történő robbantása épp ezért vet rossz fényt a tálibokra, hiszen a nemzetközi közösség megnyugtatására tett egyetlen ígéretüket (miszerint a terrorizmust visszafogják) úgy tűnik nem tudják megtartani.

A Tálibán az elmúlt 20 évben sikeresen fenn tudott tartani és hatékonyan működtetni tudott egy felkelőszervezetet. Az elfoglalt területeken bizonyos mértékben átvette az állam feladatait, a helyi lakosságnak meghatározott kereteken belül képesek voltak szolgáltatásokat nyújtani (pl. egészségügy, oktatás, igazságszolgáltatás), azonban ezek költségeit csupán részben fedezték a szervezet bevételeiből, többségét az afgán állam állta. Mivel a Tálibán az Afgán Központi Bank dollártartalékjainak csupán 0,2%-hoz férhet hozzá, illetve a hatalomátvétel után az IMF és több donorország is zárolta a pénzcsapokat, kérdés, hogy a kieső összeget honnan tudja pótolni a szervezet. A vámokból és adókból befolyó pénzek mellett az ópium exportjából származó bevételekkel számolhat a Tálibán, azonban ez egy egész ország működtetéséhez kevés lesz.

Az ásványkincsek jelentős részének kiaknázásához komoly tudás, bonyolult technológia és kiépített infrastruktúra szükséges, melyekkel nem rendelkezik Afganisztán, a külföldi befektetőkben pedig egyelőre a biztonsági helyzet miatt nem is reménykedhet a Tálibán. De még ha sikerülne is stabilizálniuk az országot, és elindítani a kitermelést nemzetközi know-how-val, az afgán gazdaságon a bányászatból befolyó összegeknek akkor is csak hosszú távon, 10-15 év múlva lehetne érezni a hatását.

Talán még sokaknak megvan a jó, öreg Gyalogkakukk. A világ egyik legviccesebb rajzfilmsorozata, amelynek kábé mindegyik része ugyanarról szól: a prédára éhes prérifarkas gondosan és hosszasan bíbelődik mindenféle tökélyre fejlesztett kakukk-csapda összetákolásával, aztán egyszer csak fülsértő “Bibiiiip!” rikoltással, ezerrel elszáguld mellette a gyalogkakukk. A farkas tákolmánya felejtős, a farkas meg csak bámul a kakukk húzta füstcsík után.

Bár tudom, hogy a hasonlat több helyen sántít, nekem mégis ez jut az eszembe Márki-Zay Péter berobbanásáról az ellenzéki előválasztás kellős közepébe. Mondom ezt úgy, hogy amióta szavazhatok, mindig a Fideszre voksoltam, az utóbbi hat-hét évben ábrándultam ki, és teljesen eltávolodtam a politikától. Összes ilyen irányú tevékenységem kimerült abban, hogy 2019-ben Karácsony Gergelyre húztam az ikszet, mert a frusztrációmnak mégis csak utat kellett törnie valahogy. Egyébként meg a családommal komolyan elkezdtük tervezgetni az emigrációt.

Róla csak annyit tudtam, hogy Amerikából jött haza, és minden papírformára rácáfolva valahogy sikerült kiütnie Lázár Jánost (jó, közvetlenül nem őt, hanem az emberét, de ez mindegy). Lázárról sok mindent lehet gondolni, de egyértelmű, hogy győztes típus, és...hogy is mondjam...az ő ajánlatait a hírek szerint ma Magyarországon nem szokás visszautasítani.

Erre jön egy hét gyerekes, vallásos családapa (tehát igen csak nehéz lenne sorosista, volt emeszpés káderutódnak beállítani), és két vállra fekteti Lázárt. Azután másodszor is. “Ki a fene ez a srác?” – kérdezik tőlem a családomban többen is, mert mégis csak én járok a neten a legtöbbet, tájékozottnak tartanak. A válaszom minden esetben az: “Fogalmam sincs, de valamit tud.”

Ez a “valamit tud” mára odáig fajult, hogy szintén minden becslés, felmérés, kutatás és mendemonda ellenére a Medián friss felmérése szerint elhúzott Karácsony mellett, mint a gyalogkakukk, és a teljes választói körben ő tűnik esélyesebbnek arra, hogy 2022-ben legyőzze Orbán Viktort. Igen, tisztában vagyok vele, hogy Dobrev Klára ellen az előválasztás második fordulója előtt viszont vesztésre áll (megint csak a felmérések szerint), de azért lássuk be: ez ennyi idő alatt, párt nélkül, évtizedes hátország nélkül és főként számottevő lóvé nélkül bizony nem semmi teljesítmény.

Mi lehet a titka? Mivel a gondolkodásom még mindig jórészt jobboldali értékek mentén rendeződik, talán érdekes lehet, hogy mit gondolok erről.

Először is: semmit sem a papírforma szerint csinál. Elképesztő manőverei vannak, és ebben a még mindig kicsit posvány-szagú magyar politikában igenis friss fuvallatot jelent.

Másodszor: ki mer mondani olyan dolgokat, amiket senki sem. Sokan pocskondiázásnak tekintik, hogy szerinte Dobrev Klára képtelen annyira lemosni magáról a “Gyurcsány-átkot”, hogy esélye legyen Orbánt leváltani. Ez nem pocskondiázás, ez tény. A 2010 előtti világot én nem tekintem ellenségemnek, de mindenképp komoly része volt abban, hogy idáig jutottunk, ezért szerintem se jöjjön vissza. Elég volt, valami új kell.

Végül: Márki-Zay egyszerűen az az alkat, akit “győztesnek” szokás nevezni. Nekem személy szerint nem is különösebben szimpatikus, inkább semleges, de ezt még én is elismerem. Van, aki egyenesen a fiatal Orbánhoz hasonlítja. Ha azt nézzük, hogy elképesztő lendülettel politizál, ambíciózus, rá mert lépni a “nagyok” sakktáblájára, és jelen állás szerint már most összehozott egy sakk-matt közeli állapotot, ez a hasonlat talán igaz is. Én nem tudom, hogy ha a hatalom közelébe jut, azt mire fogja használni. Orbánról se tudtam annak idején. De tény, hogy megvan benne az a “kakaó”, ami egy Orbán-kihívó személyiségében igenis meg kell, hogy legyen. Ne feledjük: nem akárkit kell legyőzni.

Szóval ez a fiatal, "amerikai egóval” felvértezett politikus akár még egy csodafegyverré is kinőheti magát. Szerintem még ez a “visszelépek-nem lépek vissza” csiki-csuki, amit az elmúlt napokban csinál, se véletlen. Napok óta az ő térfelén pattog a labda, uralja a narratívát, összezavarta a kormány kampányát (nem számoltak vele, így egyelőre nem is tudnak vele mit kezdeni), minden szem rá mered: vajon hogy fog dönteni. Teszetoszaság? Persze, lehet. Ha meg nem, akkor csak annyit tudok mondani: ügyes.

Nem tudom, mi vár ránk a következő hónapokban, de választóként nagyon fogok figyelni. És valóban jó lenne már tudni, hogy ez a szélsebesen száguldó gyalogkakukk végül mire jut. Mert az időhúzás is veszélyes. Maga alá temethet mindent.

Sokan kapkodták a fejüket, a napokban. Ki lép vissza, kinek a javára, sajtón keresztüli üzengetések. Magam is megfigyeltem ismerőseim körében az elbizonytalanodást, a szerencsétlen kommunikáció okozta értetlenséget, kinél dühöt, frusztrációt, de leginkább azt a véleményt, hogy mindez sokat ártott magának az ellenzéknek is.

Mindezekről kérdeztem Ember Zoltán politikai elemzőt, az Iránytű Intézet munkatársát.

- Mennyit ártott az ellenzék megítélésének az elmúlt napok történése?

- Azt az építményt, amit az előválasztásokkal felépített az ellenzék, azt most szépen rombolják lefelé bizonyos politikai szereplők. Az előválasztásnak az amerikai politikai kultúrában abszolút van hagyománya, például McCain, amikor Obamával szemben alulmaradt az előválasztáson, és hívei elkezdtek füttyögni Obamára, ő védte meg riválisát, megmondta, hogy Obama jó elnök lesz és ő mindenben támogatni fogja. Magyarországon ehhez nem szoktunk hozzá. Érdekes, hogy több séma is megjelent nálunk, ami az Amerikai Egyesült Államokból jött, ezeknek a nagy részét pont a Fidesz hozza be. Főleg az identitás konfliktusokat, és ehhez hasonló témákat, a kemény dolgokat. Ez a része bejött az amerikai politikának. Ám sajnos a gesztuspolitizálásnak ezek a szép elemei valahogy nem akarnak még ide begyűrűzni.

Itt viszont csak ment az üzengetés a sajtón keresztül. Az egyetlen jelölt, aki azt végezte, amit ilyenkor egy jelöltnek kellene, az Dobrev Klára volt, járta tovább az országot, és azt csinálta, amit a másik kettőnek is kellene. Bár ez minket rettentően érdekel, de tudni kell azt is, hogy a választók jelentős részéhez mindez nem jut el.

Viszont az is tény, hogy aki az előválasztásban részt vett és részt akar venni, az azért ezekről a hírekről értesül, és nem jön ki jól ebből az egész ellenzék. Nem véletlen, hogy Jakab Péter olyan hangot ütött meg, amilyet, nevezetesen, hogy a feleket a normális politizálásra szólította fel. Tehát miközben a sokasághoz mindez alig, vagy csak töredezetten jut el, az elkötelezettebb választók viszont lehet, maradandó sérüléseket szenvednek az elmúlt pár nap történéseitől. Ez az ellenzék részéről elég nagy probléma. Ha mégis lesz visszalépés, mint ahogy azt este több forrás is szivárogtatni kezdte Karácsony esetleges visszalépését, akkor például Dobrev Klára szavazói egy ilyen alkudozási folyamat után, ami nyilván az ő jelöltjüknek a kiszorítására megy, milyen szívvel állnak majd oda a győztes Márki-Zay mellé? Minél több ilyen sebet kap a tábor, és a politikai szereplők is, annál nehezebb lesz reparálni. A bizalom fontos. Az érzelmek. Azok a megállapodások, amiket nyáron kötöttek, nagyrészt érzéseken, szimpátiákon is alapulnak, nem is feltétlenül azon, hogy kockás papíron ki  mit matekozott össze magának. Tehát fontos, hogy ne kapjanak túl mély sebet a szavazótáborok azon részei, akik figyelték az eseményeket.

- Hogyan lehet a most megroggyant bizalmat és tekintélyt visszaépíteni?

- A közös kommunikációnak már nagyon rég meg kellett volna történnie. Nem elég, hogy a covid miatt eleve kevés volt az idő, a nyár eleji nyitás után jöttek a nyaralások és augusztus végén hirtelen elkezdődött a kampány. De a választók nagy része alig tudta, hogy mi ez az egész, miért is van, és mikor lesz maga az előválasztás. Holott nagyjából január tájékán már eldőlt, hogy lesznek előválasztások, onnantól fogva ennek egy közös kommunikációs felületet kellett volna építeni. Maga a honlap is csak júliusban jelent meg, alig volt akkor még információ rajta, szinte semmi. Sokkal többet ki lehetett volna hozni mindebből kommunikációs szempontból.

Az nagy szerencse, hogy az egyéni választókerületek szintjén egyik politikai szereplő sem szenvedett igazán vereséget. Ugye a DK nyerte a legtöbbet, de a Jobbiknak is sok választókerület jutott, igaz ezek zöme nehezen hozható el, a Párbeszédnek is sok helyen van szinte befutó jelöltje, az MSZP váratlanul jól szerepelt, a Momentum pár hete még attól tartott, hogy kiszorul, de szépen szerzett jelölti helyeket ő is. Ahhoz, hogy helyreálljon a normális ügymenet, sokat segít az a tény, hogy egyik párt sem szorult ki teljesen a partvonalra.

- Segíthet-e a renomé helyreállításában egy árnyékkormány, amely az ellenzék kormányzóképességét demonstrálhatná?

- Ezen erősen megoszlanak a szereplők véleményei. Magam sem tudom, mi lenne a jobb megoldás, felállítani-e, avagy sem. Sok érv szól mellette: például a választó látja, hogy igen, ez az arc, övé lesz majd a környezetvédelem. És igen, ez a kormányzóképesség érzetét erősíti, ami pont az elmúlt napokban kicsit megkérdőjeleződhetett, főleg azon szavazók között, akik még vacillálnak. A közvélemény-kutatók nagyjából ugyanoda mérik a két blokkot, a nagy számok szintjén ez egy x-re álló meccs. De a választókerületek szintjén nem áll x-re. Ez nem mozgósítási meccs, nem azon fog múlni, hogy a közel hárommillió potenciális szavazójából melyik tábor tud több embert elvinni az urnákhoz, hol tud több mandátumot megnyerni.

Most ezekben szavazókat kell szerezni és igenis ehhez kell egy kormányzóképes alternatívát nyújtani. De nagyon nehéz úgy árnyékkormányt felállítani, hogy a pártok még nem látják az egymás közötti erőviszonyaikat. Közvélemény-kutatásokkal, talán. Hogy állítják fel a listát? Azután talán könnyebb ezt is megvitatni. De itt van még az is, hogy nagyon könnyű valakit leszedni, aki kiáll. Azt a katonát, akit felraknak a várfalra, azt le lehet nyilazni.

Tehát van az árnyékkormány ellen és mellett is sok érv, és tudom is, hogy erről ők is sokat beszélgetnek. De persze ehhez is közös program kell. Ennek láttuk valamilyen magvait az előválasztási honlapon, amit kipakoltak, de az még éppen csak valami. És kell négy-öt olyan programpont, vízió, ami az emberek pénztárcájára hat, vagy a szívére. A Fidesznek ez a titka. Foglalkozik az ideológiával, a szimbolikus kérdésekkel, mindig nyújt valamit, és mindig elmagyarázza a világot aszerint. Persze az irányvonal gyakran változik, egyik pillanatban még Oroszországot szeretjük, másik pillanatban nem, tüntetünk Tibetért, másik pillanatban már nem, van ebben mindig valamilyen inkoherens rész, de ők foglalkoznak a pénztárcával is és a szívvel, a szimbolikával. És ezt nagyon érzik. Az ellenzéknek ugyanilyen világosan kell valamit nyújtani, mind a pénztárcák, mind a szimbolikus víziók terén

- Vannak előhúzható törvények? Amikre nagyon gyorsan szükség lehet...

Ez a kormányzás előkészítésének a kategóriája. A törvények előkészítése tudtommal munkacsoportokban már zajlik, de itt még nem tartanak. Ott tartanak, hogy kimunkáljanak bizonyos szakpolitikai álláspontokat, hogy mit lehet kezdeni bizonyos témákban egy feles többség esetén. Ott valóban nem tart a folyamat, hogy fiókból kivehető jogszabálytervezetek legyenek. Szkeptikus is  vagyok, hogy ez létre tud jönni.

Az ellenzék jelenleg a Párbeszédet kivéve abból él, hogy kitalálunk valami témát, bedobjuk, tartunk róla egy sajtótájékoztatót, felteszünk valami fizetett Facebookos hirdetést, este bemegyünk az ATV-be, de negyvennyolc óra múlva már egy másik témát veszünk elő. Így nem lehet tematizálni. Úgy viszont lehet, ahogy a Fidesz csinálja. Bevezet egy témát és unalomig ismétli. És ennek a témának a szempontjából magyaráz más témákat is. Persze azon lehet vitatkozni, hogy ezeket milyen morális alapokon teszi. Fontos, hogy belássák a pártok, hogy nem lehet ezt így folytatni. Közös kommunikációra van szükség.

- Van, aki ezt belátja?

- Azt gondolom, mindenki látja. A megvalósítás, az nagyon döcögős. Itt annyi elvet, érdeket kell összehangolni, hogy minden nagyon lassan halad. Halad, mert például itt az előválasztás. Ha az elmúlt négy napot kivesszük a rendszerből, akkor Tóth Csaba meg Ózd ide vagy oda, összehozták. És úgy hozták össze, hogy szervezeti és sok más szempontból is nehezebb helyzetben vannak, mint ‘17-ben.

Öt embert ölt meg, majd magával is végzett idén augusztusban Jake Davidson, az a 22 éves angol férfi, aki az incel mozgalom követőjeként határozta meg magát. A tragikus eset nem első ízben hívta fel a figyelmet az incelek ügyére, egyre több ugyanis a “nem szándékos cölibátusban” élő férfi, aki nem képes szexuális kapcsolatot kialakítani az ellenkező nemmel. De mégis hogyan küzdhető le a harag és a keserűség, mielőtt még hasonlóan szélsőséges tettekhez vezetne? A szakértő mellett két olyan férfivel is beszélgettünk, akik régen maguk is az incelek nézeteivel azonosultak.

“Úgy éreztem: egyszerűen szemétség, hogy én szinte bármilyen nővel leállnék, de velem a világon senki sem kezdene! Ráadásul tök kedves vagyok velük, miközben annyian seggfejként kezelik őket. Miért éppen én ne lennék elég jó nekik?” - emlékszik vissza fiatalkorára Gábor, akinek a szavaival szerinte sok férfi tud azonosulni. A ma 36 éves közgazdász azóta már házas, két kislány édesapja. Mint mondja: az ő története pozitív fordulatot vett, ám a mai napig emlékszik rá, mi vonzotta az incel közösséghez.

Habár az incelek (involuntary celibate - azaz “nem szándékos cölibátusban élők”) többsége magába fojtja az indulatait, nem ritkaság, hogy internetes fórumokon élik ki azokat. Szélsőséges esetben a férfiak a Davidsonéhoz hasonló tettek elkövetésére buzdítják egymást, így állva bosszút az “elérhetetlen” női nemen. Egyes szakértők ezért ma már úgy vélekednek: a nőgyűlölő incelek online szerveződése, uszítása és bűntettei a terorrizmus egy új ágát képviselik.

Gábor, az egykor magányos, sikertelen fiú gyakran volt az iskolai gúnyolódások céltáblája. Esetlenségét igyekezett jóindulattal ellensúlyozni, ám rendre azzal szembesült, hogy még a vele barátságosan viselkedő nők sem képesek benne meglátni a férfit. Egyre inkább elkeseredett, még zárkózottabbá vált - ám azt csak utólag ismerte fel, milyen ördögi körbe sodorta magát ezzel a viselkedéssel.

Hasonló fiatalkori tapasztalatok érték a 31 éves Dávidot is, aki már általános iskolás éveiben súlyos szociális szorongással küzdött - a helyzet pedig csak romlott, amikor érdeklődni kezdett a másik nem iránt. Úgy érezte: garantáltan kudarcra van ítélve, és mintha az élet is ezt igazolta volna vissza neki.

“A serdülőkor elején el kell sajátítanunk bizonyos közösségi normákat, és aki ilyenkor lemarad, az sok esetben végleg kimarad. Később sem lesz jobb, sőt, idővel csak egyre romlik a helyzet, beindul egyfajta hógolyó-effektus. Egyre több a rossz élmény, egyre cikibbnek érzed magad, ezáltal természetesen halálra ítéled a későbbi próbálkozásaidat is” - mondja Dávid, aki ugyan nem csatlakozott incel közösséghez, de egyre gyakrabban fogalmazott meg olyan gondolatokat, amelyek miatt ma már szégyelli magát.

“Olyannyira frusztrált és dühös voltam a világra, hogy még az a kérdés is felmerült bennem: miért kell egyáltalán a nők beleegyezése a szexhez? Ma már mély szégyenérzettel gondolok vissza erre az időszakra, épp az ilyen szövegek miatt. Ugyanakkor nem csoda, hogy sokan bekattannak, akik a gimi alatt végig magányosak - ráadásul mindenhonnan azt hallják, hogy önzők, és az ő hibájuk az egész. Sajnos, a társadalom kevés esélyt ad az ilyen béna, népszerűtlen srácoknak, aminek harag és keserűség lesz az eredménye” - mondja a férfi, aki ma már kapcsolatban él.

De mégis mi vezethet addig valakit, hogy radikalizálódjon, és akár másokat is hajlandó legyen bántani? Erről Dr. Hevesi Kriszta szexuálpszichológust kérdeztük.

Hevesi szerint ezek a férfiak egyre inkább az adott szükségletük kielégítetlenségére fókuszálnak, felduzzasztva ezzel a frusztrációt és a haragot. Ha emellett ráadásul egyfajta tehetetlenséget élnek meg, mivel lúzerként állítják be őket a világ szemében, akkor elhatalmasodik rajtuk a “nincs mit veszíteni” érzés, és nem is keresik tovább a társadalmi elfogadottságot.

“A remény és akarat, a folyamatos próbálkozás helyébe gyűlölet és bosszú lép az elérhetetlennek látott örömforrások miatt. „Nem vagyok szerethető” – ez az alapérzés, és ez a fájó hiány keserűséggel árasztja el őket. Nincs kinek megfelelniük, kihez igazodniuk” - mondja a szakember.

Jake Davidson is hitt az úgynevezett “fekete pirula” elméletben - igaz, nem sokkal az általa elkövetett vérengzés előtt már “mérgező baromságnak” titulálta azt. Eszerint egy férfi "csajozási képessége" veleszületett, tehát aki nem rendelkezik szerencsés génekkel vagy külsővel, az letehet az ismerkedésről: a külsőnk által eleve elrendelt a szexuális értékünk a másik nem szemében, ezért nem is igazán lehet fejlődni ilyen téren.

De vajon tényleg létezik “csajozós gén”? Valóban a genetikai csomagunk határozza meg, milyen sikereket érhetünk el az ellenkező nemnél, vagy itt is a szocializáció a kulcs? Hevesinek határozott válasza van a kérdésre:

Éppen ennek ellentétével, azaz a csajozási készség fejlesztésével kecsegtetnek az úgynevezett pick up artistok, azaz “csajozási trénerek”. Ők - legalábbis állításuk szerint - általuk is alkalmazott, jól bevált módszereket oktatnak, amelyek szerintük egyfajta univerzális megoldókulcsot adnak a férfiak kezébe. De vajon hasznos vagy inkább kártékony jelenséggel állunk szemben?

“Ezek a trénerek általában olyan megoldáscsomagokat adnak el jó pénzért, amelyek nem működnek mindenki esetében – sőt, csak a legritkább esetben működőképesek. A legtöbb inkább kártékony, mintsem valóban eredményes, csak a létrehozó gazdagszik meg belőle. Eközben a vásárló frusztrációja nő: a kudarca azt üzeni számára, hogy neki még az sem válik be, ami a reklám ígérete szerint mindenki másnak igen. A leghatékonyabb a pszichoterápia, amely segít feltárni azokat a rossz reakciómódokat, félrecsúszott értelmezéseket, amelyek a kudarcokat okozzák. Emellett segíti mások megértését, fejleszti az empátiát és az önbizalmat is” - mondja Hevesi.

És hogy mi hozta el a változást Gábor életében? Ennek egy részét bátran vállalja, ám vannak olyan dolgok is, amiket csak álnév alatt mert bevallani.

“Azt hiszem, elősorban felnőttem azóta, és felhagytam vele, hogy az áldozatot játsszam. Feltettem magamnak néhány nehéz kérdést, például, hogy én vajon szexelnék-e magammal egy nő helyében? A válasz az volt, hogy nyilvánvalóan nem. Arra is rájöttem, hogy “rendes srácnak” lenni önmagában nem elég. A kedvesség, udvariasság csak az emberi minimum, és senki nem fog azért leállni a másikkal, mert megüti a minimumot. Végül arra jutottam: önfejlesztésbe fogok, hiszen nincsen vesztenivalóm. A másik - és ezt kénytelen leszek őszintén bevallani -, hogy elkezdtem prostituáltakhoz járni, akik közül sokaknak igénybe vettem a szolgáltatásait. Itt nem csak a feszültséget tudtam levezetni, furcsa mód még tanultam is azoktól a nőktől, akik hajlandóak voltak beszélgetni velem a gondjaimról.”

Dávidnál a terápia bizonyult eredményesnek, többek közt azért, mert ha részben is, de sikerült átkeretezni a múltat, és új jelentéssel tölteni fel a korábbi fájdalmas emlékeket. Rádöbent: valószínűleg már korábban is tetszett bizonyos nőknek, de a hiányzó társas készségek miatt még ennek a jeleit sem tudta beazonosítani.

Gábor úgy gondolja: bármilyen ellenszenvesek is lehetnek a magukat incelnek valló emberek megnyilvánulásai, a legjobb, ha empátiával fordulunk hozzájuk, hiszen sok helyzetnek ezzel tudjuk igazán kihúzni a méregfogát. Fontos szem előtt tartanunk, hogy valójában mélyen kétségbeesett emberekkel állunk szemben, így ha a fejükre olvassuk a hibáikat, az valószínűleg csak olaj a tűzre.

“Az incelek “meggyógyításának” legjobb módja nem az, ha felszámoljuk a fórumaikat, hiszen ez önmagában nem szünteti meg a jelenséget. Nem szabad megszégyeníteni sem őket, hogy elbújjanak a világ szeme elől. Ehelyett inkább mentorálásra szorulnak - de nem egy “csajozási trénertől”. Sokkal inkább valaki olyantól, aki megmutathatja: nem is olyan elveszettek, mint amilyennek hiszik önmagukat.”

Hevesi szerint a legfontosabb azoknak az ismerkedési tévhiteknek a feltárása, amelyek akadályát képezik a randik sikerének. Ilyen lehet például kritizálni egy nőt, ezzel próbálva felkelteni az érdeklődését. Az adott férfi esetében személyre szabottan kell megkeresni és kigyomlálni azokat a hibás viselkedéseket, amelyek a kudarcot előidézik: kiemelten fontos ezek közül az indulatkezelési zavar, amikor a visszautasítás legkisebb jelére is sértett agresszióval reagál.

- zárja a szakértő.

Az elmúlt egy héten ember legyen a talpán, aki követni tudta az előválasztással kapcsolatos eseményeket, a szavazók és az érdeklődők csak kapkodták a fejüket a sokszor órák alatt változó helyzettől. Ha a közösségi médiában áramló kommenteket olvassuk, könnyen azt hisszük, hogy az emberek egy része besokallt attól, amit tapasztalt a jelöltektől, főleg a Márki-Zay-Karácsony küzdelem borzolta a kedélyeket.

Pedig.

Ez van minden alkalommal (sőt ennél sokkal több meg rondább dolog) az amerikai előválasztásokon, ez látható most a német választásoknál és az azt követő kormányalakítási tárgyalásokon. A nem demokráciákban ilyen nincsen. És valóban, a mi elmúlt bő egy évtizedünkben nem ez volt a megszokott.

Putyinnál, Lukasenkánál vagy Kínában se hallunk nagy vitákról.

Én inkább százszor végignézek egy ehhez hasonló műsort, amit itt a jelöltek bemutattak, és bosszankodom vagy dühöngök is akár, mint hogy olyan rendszerben éljek, ahol a politikusokat nem látjuk vitahelyzetben, nem látjuk, hogy kínos szituációkba kerülnek és próbálnak onnan kimászni, nem látjuk, ahogy bénáznak vagy épp zseniálisan taktikáznak.

És nem, nincs olyan, hogy csak okos, intelligens, jól felkészült és grállovag politikusokat fogunk látni, nincs olyan se, hogy a mi jelöltünk, akire a szavazatunkat adjuk, nem hibázik. Mert fog. És esetleg el fogja rontani, eltaktikázza, elméri, belefut előre nem látott kellemetlen szituációkba, és hát van olyan is, hogy megbukik. Mert megérdemli.

Ne feledjük azt se, hogy mekkorát tisztult a pálya, és most nem csak Tóth Csabára gondolunk, hanem arra is, mekkorát kaszáltak az olyan, rendkívül sokat dolgozó tiszta kezű képviselők, mint Szél Bernadett vagy Hadházy Ákos. Miközben kihullottak évtizedek óta a politikai térben mozgó emberek, olyanok szenvedtek megalázó vereséget, akik biztosra vették, hogy nagy túlélők maradnak.

Az is nagyon fontos, hogy kiderült: nem feltétlen az őrült pénzek belepumpálása hozhat sikert egy jelöltnek, erre jó példa Márki-Zay Péter menetelése, akinek az összes kampányköltsége annyi volt, amennyit egyes vetélytársai egy hét alatt csak a Facebookon költöttek. De erről mesélhetnek győztes jelöltek is, akik lejárták a teljes körzetüket, door to door kampányt folytattak, és nagyot nyertek. Ez tavasszal is vélhetően döntő lesz, és az ellenzék komoly rutint szerez most ebben. Azt is mondhatnánk, hogy belefektették azt a munkát, amit addig kevés helyen, és persze ez még csak a kezdet, a java most fog következni, mert ilyen jellegű munkára a Kubatov-listával (és a zsolddal) a kezükben menetelő kormánypárti aktivisták is képesek lesznek.

Van sok olyan körzet persze, ahol ez már 2019-ben eredményt hozott, de most majdnem az egész országban téma lett az előválasztás, a kormánypárti sajtó elhallgatása és a későn ébredő propaganda kampányvideói és plakáterdeje dacára is.

Ez a folyamat járatódott csúcsra az elmúlt héten, ezért is lett beszédtéma mindenhol a választás, ezért háborogtak olyan sokan a nehezen megszülető eredmény miatt. És ez az, ami miatt a Fidesz és Orbán Viktor is nagy zavarban van, és aggódhat is.

Az orbáni rendszer egyik sarokkövének épp az számított, hogy a szétforgácsolódott, megosztott ellenzék nem találta az utat egymáshoz, nem találta az utat a választóhoz, és a centrális erőtérben elveszve kóvályogtak pártok és képviselőik. Azok a pártok, amelyek teli voltak a Fidesznek a kezére játszó politikusokkal, akik még 4 év parlamenti képviselőségért bármikor elárulták a saját politikai közösségüket.

Az történik ugyanis, hogy az ellenzék jelenleg flow-ban van (a legnagyobb hullámon épp Márki-Zay lovagol), egyszerűen izgalmasabb, menőbb, másnap lehet róluk a családban, munkahelyen beszélni, vitatkozni.

A kormányzó erő pedig fáradtnak, enerváltnak, unalmasnak tűnik, főleg a fiatalok számára, akik szánalmasnak tartják az összeeszkábált lejárató videóikat, a világukban furcsán, idegenül mozgó, a valamiért a melegekre ráfixálódott miniszterelnököt, akinek egy mondatát se értik, ha igen, akkor maximum a wtf, ami eszükbe jut.

Az ellenzék előtt nagy feladat áll: végigcsinálni az előválasztást úgy, hogy ne vesszenek össze végleg, majd a győztes (győztesek) mögött összefogni, és félretéve a sérelmeket, nagyon keményen végigdolgozni a hátralévő fél évet. Ennek a mondatnak minden része kegyetlenül nehéz.

De az már most látszik, hogy a társadalmat megmozgatták, jobban, mint eddig bármikor, ezt a flow-t kell fenntartaniuk áprilisig.