„Azt hiszem, kicsit meg is könnyeztem” – a nap, amikor Diana hercegnő meghalt
Nem mondom, hogy minden nyár végén eszembe jut ez a bizonyos nap, de valahogy Diana az utóbbi időben ismét erősebben visszatért a köztudatba, amivel egyértelműen együtt jár, hogy többet gondolunk rá. Igazából egy számunkra gyakorlatilag ismeretlen, szőke nőre gondolunk, akiről én anno, az internet előtti korban csak a Nők Lapjából tájékozódtam.
Diana hercegnő egy augusztus végi napon halt meg 36 évesen, pontosabban augusztus 31-én, az iskolakezdés előtti napon. Sokan közeledtünk egyre jobban a felnőtté váláshoz minden szeptember elsején, ahogy elkezdődött az újabb iskolaév, 1997-ben emlékszem, már feszültebb voltam, mint a korábbi években. Harmadéves gimnazista leszek másnap, erre készültem, az évnyitóra, a szomszédban lakó barátnőmmel együtt. Már fakultációkra fogok járni, és két év múlva, remélem, egyetemre. Nagy volt már a nyomás. De még volt egy nap a nyárból. Ez tegnap, szeptember elsején jutott eszembe, amikor sok barátom elsős gyerekét láttam először útnak indulni fehér ingecskékben. Kezdődik valami és véget ér valami az első osztállyal.
Vannak pillanatok az életünkben, melyeket kollektívan élünk meg, hasonlóan másokkal együtt. Például egyszerre hallunk róluk nagyon sokan. 2001 szeptember 11-én, nálunk délután, Amerikában szép "ízlésesen" az iskolai tanórák kezdetére időzítve történt a terrortámadás. Én élőben hallgattam, az akkori barátom épp otthon volt. Felhívott, és
Már nem emlékszem pontosan, hogyan fogalmazott. De egy csomó részletre emlékszem arról a napról és ezekre a pillanatokról, nem úgy, ahogy más napok felejtve elsuhannak. Emlékszem, hogy a főiskola aulájában ültem, a ruhatári pulton, a lábamat lógattam, tenyerem a hűvös pulton, mellettem a barátaim, és senki nem tudta ott, mi történik New Yorkban, csak én, aztán már pár perccel később felbolydult az aula.
Augusztus 31-én, 1997-ben a kollektív emlékezet egyik résztvevőjeként a saját emlékem nagyon profán Diana haláláról. Nem úgy, mint Amelie-nek az Amelie csodálatos élete című filmben, bár mindig az szokott eszembe jutni róla.
Délután volt, besütött a nap, nyitva voltak az ajtók, ablakok a friss felmosás után, tisztaságillat volt, épp valamit kavartam az étkezőben a földszinten a szüleim házában, amikor anyám hitetlenkedő hangjára emlékszem, hogy hallottad, hogy meghalt Diana hercegnő? Azt hiszem, kicsit meg is könnyeztem, de a meghökkenés volt a legerősebb reakcióm. Az értetlenség.
És annyit is szenvedhetett, és azt csak ő tudta, ebből a szenvedésből mennyit köszönhetett a körülményeknek, és mennyit magának.
Én olyannak látom utólag Dianát, mint a halálát, ami szimbolikus: hiába rejtőzködő, mindig menekülő embernek. Ember volt, hibákkal. Hatással volt másokra? Igen, tehát ezért nem akarjuk elfelejteni. Manipulatív volt? Lehet. Áldozat volt? Lehet. De bátor is volt, mert menekülni abból, ami fájt neki, és feltehetően jó anya volt, két, azóta máig árva gyerekkel.
De nem ismertem, csak sajnálom. Megérdemelte volna, hogy nyugodt életet élve megöregedjen.
Szóval azon az utolsó nyári napon utólag nyilván látjuk, hogy történelmi dolog történt, és valahogy az ártatlanság eltiprására asszociálhatunk, mint annak a 2001-es szeptemberi napnak a kapcsán is. És nemcsak Diana figurájának méltatlan halála, és nemcsak a szabadság New York-i szimbólumának meggyalázása az ártatlanság elvesztése itt, hanem az is, ahogy gyerekként bámulni kényszerült a rengeteg kiskorú a tévében, hogy megtörténhet ilyen: egy hercegnő autóját összegyűrik egy alagútban, meg emberek ugrálnak ki égő felhőkarcolókból a biztos halálba. Egy híressé vált videóban egy srác '97-ben élőben rögzítette barátai reakcióját Diana balesetére:
Meg még van egy csomó hasonló esemény a világban, amit együtt élünk meg, a saját falaink között, persze vannak jók is. A berlini fal ledöntésére is emlékszem. Néztük a tévében, nem értettem, ez miért nagy szám, de eufória volt a levegőben. Gyerekként Diana halálakor csak annyit éreztem 1997-ben, hogy ez értelmetlen. Ez a miért a levegőben maradt, mint ahogy egyre több másik miért is ott lebeg, nagy kérdőjelekkel, pedig azóta felnőttünk.
