SZEMPONT
A Rovatból

Tábor Áron: Donald Trump elszámolta magát, amikor úgy gondolta, Venezuela után az iráni is egy könnyű, pár napos katonai akció lesz

Mindenképpen számolni kellett volna azzal, hogy Irán is az eszkalációt választja - mondja az Amerika-szakértő, aki szerint Trump erős kezű vezetőként szeretné mutatni magát, de egy elhúzódó háború komoly politikai kockázatokat jelent neki a félidős választásokon.


Donald Trump már arról beszél, hogy beleszólást akar az iráni háború első órájában megölt Hamenej ajatollah utódjának kiválasztásába, és Hamenej fiát teljesen elfogadhatatlannak tartja. Pedig a hírek szerint épp ő a legesélyesebb jelölt, ami a keményvonalasok győzelmét jelentené Iránban, amely amúgy is egyre keményebben áll bele a konfliktusba. Folyamatosan támadja drónokkal és ballisztikus rakétákkal a környező közel-keleti országokat, valamint Izraelt, és már Libanonban is fellángoltak a harcok, ahol aktivizálta magát az Irán által támogatott Hezbollah. De Irán olyan országok ellen is akciót indított, mint Ciprus, Törökország és Azerbajdzsán, bár az utóbbiakat az irániak tagadják.

Közben a világgazdaság egyre idegesebb, a tőzsdék esnek, és az üzemanyagárak folyamatosan emelkednek, miután Irán lezárta a Hormuzi-szorost, ahol a világ olajkereskedelmének ötöde haladt át. Miért indíthatta el Amerika ezt a háborút, mi a célja vele, és mennyire könnyen tud Trump kihátrálni belőle, ha esetleg rosszul alakul? Erről beszélgettünk Tábor Áron amerika-szakértővel.

— A katonai erődemonstráció a diplomáciai nyomásgyakorlás része volt, vagy párhuzamosan készültek egy támadásra is, és a tárgyalás csak elterelő hadművelet volt?

— Nyilván most még nehéz pontosan megítélni, hogy milyen gondolatok játszódtak az amerikai elnök és a döntéshozók fejében. De arra mutatnak a jelek, hogy valóban két szálon futott ez a történet: volt egyfajta katonai felépítkezés és a hadiflotta megjelenése, és emellett egy diplomáciai folyamat, amely nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy sikerüljön. Ugye ezt kényszerítő diplomáciának, angolul coercive diplomacy-nak szokták hívni, amikor egy katonai jelenlét ad nyomatékot annak, hogy milyen jellegű megállapodást várnának el. Ennek a kényszerítő diplomáciának különböző fokozatai vannak. Az egyik végső formája az úgynevezett ágyúnaszád-diplomácia, angolul gunboat diplomacy, amit inkább Latin-Amerikában láttunk az Egyesült Államoktól. Annyit lehet tudni a kiszivárgott források alapján, hogy ezeken a tárgyalásokon főleg Jared Kushner, tehát az elnök veje vett részt, valamint mások is, akik korábban az orosz–ukrán tárgyalásokban is részt vettek. Állítólag

ők elég egyértelműen az irániak tudomására hozták, hogy ha nem olyan megállapodás jön létre, ami az amerikaiak számára kedvezőnek számít, akkor abból katonai akció lesz.

Hogy emellett ez a diplomácia mennyire tekinthető jóhiszeműnek, arról megoszlanak a vélemények. Jelenleg két teljesen ellentétes nézőpont van. Az egyik, amit az ománi külügyminiszter jelzett a háború megindításának pillanatában, hogy közel volt a megállapodás, ezért is érthetetlen az amerikai akció. Az amerikai értelmezés szerint viszont az irániak nem tettek olyan jellegű engedményeket, amelyek valóban közel lettek volna ahhoz, amit az amerikaiak követelnek. Nyilván megoszlik a téma egyrészt a nukleáris fűtőanyagok és a nukleáris létesítmények kérdésében, amiben állítólag az irániak hajlandók voltak valamennyi engedményre, másrészt a rakétaprogram kérdésében, amit az irániak nem akartak napirendre tűzni. Végső soron, az amerikai értelmezés szerint ezek a tárgyalások nem vezettek sehova, és ezért döntött végül is Trump az akció mellett. De azt hiszem, mondhatjuk, hogy ez nem olyan pillanat volt, amikor valamiféle azonnali harci folyamatot kellett volna megelőzni, tehát a megelőző háború (pre-emptive attack), megállná a helyét. Kívülről nézve inkább az állítható szerintem, hogy nem tűnik úgy, mintha ezen a ponton a diplomáciai folyamatnak meg kellett volna szakadnia. Valószínűleg az amerikaiaknak párhuzamosan már volt egy elképzelésük, hogy ha valameddig nem lesz megállapodás, akkor katonai akció következik.

— Izrael egyenrangú félként vett részt a katonai akcióban?

— Marco Rubio külügyminiszternek volt egy olyan kijelentése, amit később kicsit korrigálnia is kellett, mert abból az a kép alakult ki, mintha az izraeli szövetséges rángatná bele az Egyesült Államokat a konfliktusba. Rubio valami olyasmit mondott, hogy az Egyesült Államoknak azért kell részt vennie ebben a konfliktusban, mert tudták az izraeliekről, hogy mindenképpen lecsapnának Iránra; márpedig ha az izraeliek lecsapnak, akkor Irán válaszolni fog, és ez a válaszcsapás amerikai érdekeltségeket veszélyeztethet, ezért Amerika veszélyben van.

Ez egy kicsit furcsa logika arra, hogyan lesz Amerika veszélyben: úgy, hogy az egyik szövetségese megtámadja Iránt.

Később aztán korrigálták: Amerika anélkül is bement volna a háborúba, tehát nem az volt, hogy az izraeliek rángatták bele. De kialakult egy ilyen kép, és olyan információk is napvilágra kerültek, hogy esetleg az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia is, amelyek regionálisan szintén Irán ellenfelei, ebbe az irányba gyakoroltak nyomást. Tehát ebben az értelemben valóban Izrael nemcsak egyenrangú fél, hanem aktív részes volt abban, hogy ez az egész elkezdődött. Arról is van információ, hogy amikor már szó volt arról, hogy lesz valamilyen katonai akció (ez az Axios értesülése volt legutóbb, az elmúlt napokban), eredetileg március végére, április elejére tervezték azt. A múlt héten viszont volt Netanjahu és Trump között egy telefonbeszélgetés, nyilván titkosított csatornákon, amelyen Netanjahu megosztotta a hírszerzési értesülést Trumppal, hogy szombaton különleges lehetőség nyílik lecsapni egy találkozóra, ahol az ajatollah és fő tanácsadói is részt vesznek, és így hozták előre az akciót. Tehát ennyiben jelentős az izraeli szál.

Számítottak-e arra az amerikaiak és az izraeliek, hogy Irán megpróbálja a konfliktust az egész térségre kiterjeszteni?

— Nem tudom, mivel számoltak. Nyilván

Donald Trump fejében valami olyasmi lehetett, hogy Venezuela után ez is egy könnyű, pár napos katonai akció lesz. Ha így volt, eléggé elszámolta magát.

Több elemző már jelezte előre, még amikor szó volt katonai akcióról, de még nem kezdődött meg, hogy Irán szemszögéből nézve a tavaly nyári, júliusi rövidebb műveletekre visszafogott reakció érkezett: voltak válaszcsapások, de nem az volt a céljuk, hogy nagy kárt okozzanak, és nem az, hogy másokat belerángassanak a konfliktusba. Ha Irán akkor azt a következtetést vonta le, hogy a visszafogott válasz csak felbátorítja az Egyesült Államokat a következő támadásra, azt gondolja, hogy nincs értelme a visszafogott válasznak. Főleg olyan szituációban, ahol a rezsim rögtön az első napokban egy lefejezési támadással szembesül, amikor a túlélésről van szó, előjöhet az, hogy mindent bevetnek. Nem tudom, mennyire gondolták ezt végig azok, akik kitervelték. A nyilvánosság felé kommunikáltakon túl a belső tájékoztatások után a kongresszusi képviselők és szenátorok egy része is elégedetlenkedett, hogy nem nagyon mutatták be, mi az a terv, amit végiggondoltak. Ezzel mindenképpen számolni kellett volna, hogy lehet Irán is az eszkalációt választja.

— Az Egyesült Államok számára mit jelent a kibontakozó olajkrízis? Hiszen a világ első számú olajtermelőjeként a magas árakból hasznot is húzhat. Innen nézve fáj-e nekik a Hormuzi-szoros lezárása?

— Nem vagyok az olajárak szakértője, de arra gondolnék, hogy azért az Egyesült Államok is megérzi, ha ez egy olyan globális energiaellátási, és nemcsak energiaellátási problémává nő, amely más nyersanyagokra is kihat, hiszen ezek a hajózási útvonalak kulcsszerepet játszanak. Ha ilyen gazdasági probléma előjön, megint ott vagyunk, mint a Covid után: az ellátási láncok zavarai miatt hirtelen az egész világban inflációs hatásokkal kell szembesülni. Hiába jó az Egyesült Államok helyzete alapvető energiaforrások terén, ennek a negatív hatásaival ő is szembesül, a szövetségesei is kiszolgáltatottá válnak. Nem hiszem, hogy érdekük lenne, hogy ebből hosszabb távú gazdasági probléma legyen.

— Volt-e Amerikának világosan kijelölt célja ezzel a beavatkozással, és ez mennyiben egyezik azzal, amit Izrael gondol háborús célként?

— Nehéz megmondani, mik az Egyesült Államok céljai. Kiindulhatunk abból az amerikai idő szerint éjjel felvett beszédből, amit Donald Trump szombat délelőtt hozott nyilvánosságra. Abban különböző célokat jelölt meg. Például Irán ne szerezzen nukleáris fegyvereket, hogy megsemmisítsék a rakétakapacitásait, hogy akár teljesen megsemmisítsék Irán haderejét; illetve hogy Irán szövetségesei, proxyjai ne legyenek képesek támadásokat végrehajtani amerikai érdekeltségek és szövetségesek ellen. Ezek elég tág célkitűzések, és ennyiben az izraeli célokkal is egybevágnak. Hogy ezeket pontosan hogyan definiáljuk, az eltérő lehet.

Ha ez elhúzódó katonai akció lesz, el tudom képzelni, hogy lesz egy pont, amikor Donald Trump kijelenti: a célkitűzések teljesültek,

a rendszert „lefejeztük”, visszavetettük a nukleáris programot, csökkentettük a rakéták jelentette veszélyt, és azt mondja, hogy visszavonulunk.

— Cél-e a rezsim megbuktatása?

— Az amerikai célok között nincs felsorolva a rezsimváltás. Ez nem jelenti azt, hogy az amerikaiak ne szeretnének rezsimváltást, egyébként ezt Izrael sokkal határozottabban tűzi ki célként, de az ilyen rezsimváltós háborúkkal az a probléma, hogy Donald Trump korábban épp ezzel szemben építette a saját politikai kampányait. Emiatt hallunk olyan furcsa megjegyzéseket is, mint amikor a védelmi miniszter mondja: „nekünk nem célunk a rezsimváltás, de ettől még a rezsimváltás megtörténik”. Trump pedig arról beszélt, hogy az lenne jó, ha az iráni emberek fellázadnának, nem most, amikor a bombák hullanak, hanem várják ki nyugodtan, és amikor véget ér a háború, akkor majd keljenek fel és döntsék meg a rezsimet. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy nagyon ritkán történik meg, hogy pusztán külső bombázás hatására egy rezsim megbukik. Még akkor is, ha ez a rezsim, mint az iráni esetében, komoly belső ellenállással, elégedetlenséggel találkozik.

Nem nagyon látom, hogy hirtelen belülről rezsimváltás történne: kívülről pedig nagyon nehéz ezt pusztán bombázással elintézni.

Most arról is vannak hírek, hogy az Egyesült Államok esetleg a kurd szövetségeseket felfegyverezné, de az is kérdés, hogy ők önmagukban mire mennének az iráni hatalommal szemben.

— Na meg a kurdok felfegyverzése a törökök rosszallását is kiváltaná. Az emlékeimben 1999-ig kell visszamenni, amikor a NATO Jugoszlávia elleni csapásai annyira meggyengítették a Milosevics-féle rezsimet, hogy utána meg is bukott. De ez inkább kivétel volt, mint szabály.

— Több mint egy év volt a kettő között: 1999 tavaszán volt a beavatkozás, és 2000-ben bukott meg Milosevics, ha nem tévedek. Az akkori intervenció valóban csak kívülről, légi úton zajló beavatkozás volt. Először úgy tűnt, sokkal nehezebben megy, mint gondolták: pár naposra, esetleg egy-két hetesre számítottak, ehhez képest hónapokon át elhúzódó bombázás lett. Az ezzel foglalkozók számára máig kicsit rejtély, hogy adott ponton miért adta meg magát mégis Milosevics. A hatalomból akkor még nem távolították el, de tény, hogy ez hozzájárult a meggyengüléséhez. A mi szempontunkból inkább az az érdekes, hogy a viszonylagos siker hogyan terjesztette el azt az elgondolást az amerikai nemzetbiztonsági, katonai és biztonságpolitikai körökben, hogy ezek az intervenciók könnyen és sikeresen mennek. Később Irak és Afganisztán esetében bebizonyosodott: még ha a kezdeti intervenció nem is akkora feladat, tartós változást elérni sokkal nehezebb.

— Az akkor egy koalíciós hadművelet volt, az a mostani Izrael és az Egyesült Államok akciója. Miért gondolja mégis Trump, hogy az egyébként szövetségeseinek, például Spanyolországnak, kötelezően segíteni kell amerikát ebben a háborúban?

— Függetlenül attól, hogy e katonai akció mellett milyen érvek szólhatnak, és függetlenül attól is, hogy egy kifejezetten kegyetlen, vérengzésre hajló rezsim, és mindenki örülhetne, ha az ajatollahoktól megszabadulnának az irániak, hogy az, ahogy Trump ezt végrehajtja, jelentős kérdéseket vet fel. Megint azt látjuk, mint Ukrajnánál:

akarunk-e olyan világban élni, ahol a legnagyobb állam vezetője lényegében egyedül, vagy egy-két szoros szövetségessel kijelölhet célpontokat,

és valamilyen módon, akár kereskedelmi eszközökkel, büntetést helyez kilátásba annak, aki ezzel nem ért egyet? Ebből a szempontból még a Bush-kormány is jóval megértőbb volt az iraki háború előtt: Bush tulajdonképpen felajánlotta az akkori fő szövetséges briteknek, hogy ha Tony Blair a belpolitikai helyzete miatt inkább kimaradna, akkor maradjon ki. Blair persze benne akart lenni, valószínűleg személyes meggyőződése miatt, de az amerikaiak akkor jobban figyelembe vették a szövetségesek szempontjait, és nagyobb kísérletet tettek arra, hogy mind a nemzetközi, mind a hazai közvélemény előtt jobban igazolják a lépésüket. Amit most látunk, nem volt így felépítve, sem a nemzetközi közösség előtt nem nagyon próbálta az adminisztráció nemzetközi jogi magyarázattal alátámasztani. Ezt még az akciót így-úgy támogatók, mondjuk a kanadai miniszterelnök is elismeri, hogy a nemzetközi jog betűje szerint ez jogellenes katonai akció volt, hiszen nem volt olyan azonnali iráni katonai akció, amit meg kellett volna akadályozni. A belföldi közönség előtt is látszik:

ha megnézzük a felméréseket, az amerikai közvélemény egyáltalán nem sorakozik fel a háború mögé, még akkor sem, ha nincs jó véleménye Iránról.

Pont olyan politikai megosztottságot látunk, mint minden más kérdésben: lényegében aki Trump támogatója, helyesli az akciót; aki Trump-pal elégedetlen, és ez jelenleg 50–60 százalékos többség, az ellenzi.

— Lehet-e ennek valamilyen belpolitikai hozadéka a látótávolságba került félidős választások előtt?

— Ahogy közeledünk a félidős választásokhoz, minden ilyen kérdésnél fel kell vetni, hogy Trump úgy gondolhatja: erős kezű vezetőként akarja mutatni magát, aki Amerikát, annak nagyhatalmi státuszát, még nagyobbá teszi; vagy azt, hogy Amerikának nincs szüksége rá, hogy bárki megmondja, mit csináljon ilyen kérdésekben. A tapasztalat viszont nem ezt mutatja a választói vélekedésekben.

Egy ilyen akció inkább kockázat politikailag is.

Lehetséges, hogy ha nagyon sikeres és nagyon hatékony képet tud mutatni, ideiglenesen megemeli az elnök népszerűségét, de ha elhúzódó háború lesz, egyre kevésbé látjuk az úgynevezett rally ’round the flag jelenséget, és egyre inkább azt, hogy elégedetlenség nő: miért szükséges ez. Most egyenesen úgy tűnik, ideiglenesen sem érvényesül a rally ’round the flag, egyelőre ugyanaz a megosztottság, mint eddig. Nem gondolom, hogy egy külpolitikai témával nyerni tudna Trump a félidős választásokon; viszont veszíteni tud rajta, ha elhúzódó háborúvá válik, amelynek gazdasági és más, begyűrűző hatásai lesznek, az több kellemetlenséget okozhat.

— A Rejtő Jenő-i módon már „megszerzett” Nobel-békedíj mellé vajon közelebb került-e Trump egy sajáthoz ezzel a művelettel?

— Nem gondolnám. Ha eddig bárkinek kétsége volt, most határozottan kijelenteném: 2026-ban nem Donald Trump lesz a béke Nobel-díjasa. Ritkán kap béke-Nobel-díjat valaki, aki háborút indít, még ha körmönfont érveléssel amellett is próbálna érvelni, hogy „a béke érdekében” történik. Háborúindítókat nem szoktak így jutalmazni. Inkább azt érzem, amit valahol a davosi csúcstalálkozó táján már hallhattunk Trumptól és a környezetéből is, hogy megpróbált mindent megtenni a Nobel-békedíjért, ám ha ezt nem honorálják, lehet, hogy ezután kevésbé tesz erőfeszítéseket a béke irányában. Nyilván hangsúlyozni fogja majd, hogy szerinte, bármikor ér is véget a háború, mennyit tett a békéért, és újra előkerülhet az általa vezetett békekezdeményezés is. A konfliktusban eddig nem nagyon aktivizálta magát; lehet, hogy akkor majd újra szerepet kap, de jelen pillanatban nem hiszem, hogy a béke-Nobel-díjról fogunk beszélni az év végén.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Távozása épp olyan kellemetlen, mint a jelenléte volt” – Magyari Péter Orbán búcsú nélküli távozásáról
Az újságíró egy Facebook-posztban kommentálta azt, hogy Orbán Viktor nem vesz részt az utolsó EU-csúcsán. Magyari szerint „Európa önjelölt fenegyereke” nem búcsúzik, „csak eltűnik csendben.”


Magyari Péter újságíró a Facebook-oldalán kommentálta a hírt, Orbán Viktor miniszterelnök nem vesz részt a következő európai uniós csúcstalálkozón.

Mint írja, a megszokott eljárás, hogy a Tanács a leköszönő tagjait kedves gesztusokkal búcsúztatják. Mivel Orbán a legrégebbi tagja a testületnek, normális esetben külön elköszönne tőle az elnök a csúcstalálkozót záró sajtótájékoztatón.

Példaként említi, hogy még Mateusz Morawieckitől is normálisan elköszöntek 2023 őszén, pedig Magyari szerint a Tanács tagjainak többsége nem titkolta, hogy megkönnyebbült a lengyel kormányfő választási veresége után. Az újságíró úgy fogalmaz, „a búcsú a szokásosnál fagyosabb volt, de méltóságteljes.”

Amikor Angela Merkel már leköszönő kancellárként az utolsó ülésén vett részt, Magyari felidézése szerint az akkori elnök többek között ezt mondta róla: „Olyan lesz nélküle a testület, mint Párizs az Eiffel-torony nélkül, de a lelke és a tapasztalata velünk marad”.

Hasonlóan méltóságteljes volt a holland Mark Rutte búcsúja is, aki 14 év után vett részt élete utolsó ülésén. Az újságíró szerint bár Rutte is „nagy vétózó volt, nagyon nehezen adott pénzt a közösbe, de méltósággal és tisztelettel búcsúztatták.”

Magyari Péter kiemeli, hogy Merkel és Rutte mellett ebben a században csak Orbán Viktor volt a Tanács tagja több mint 10 évig. Azonban, mint írja, a miniszterelnök „mégsem búcsúzik, csak eltűnik csendben.”

„Európa önjelölt fenegyereke, a fokossal a többiekre rontó, a Brüsszel elfoglalását ígérő harcos nem vállalta, hogy ott legyen az utolsó ülésén. Távozása épp olyan kellemetlen, mint a jelenléte volt hosszú éveken át”

– jegyezte meg posztjában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SZEMPONT
A Rovatból
Rácz András a NER-propagandistákról: „Nincs bocsánat, viseljék a következményeket”
Rácz András egy Facebook-posztban fejtette ki, hogy a NER-propagandistáknak nem jár megbocsátás a tetteikért. Szerinte a felelősségre vonás elmaradása azt üzenné, hogy a gyűlöletkeltésnek nincsenek következményei.


Rácz András a Facebookon fejtette ki véleményét arról, mi és hogyan legyen a NER után, különös tekintettel a megbocsátás és az elszámoltatás kérdésére. Álláspontja szerint azoknak, akik tudatosan vettek részt mások életének tönkretételében, nem jár bocsánat, mert ha a tetteik következmények nélkül maradnak, a történelem megismételheti önmagát.

Rácz András szerint egy új ország felépítése mellett „nem szabad elmulasztani a tanulságok levonását sem”. Úgy látja, a NER egy olyan propaganda-apparátust hozott létre, amely emberek tízezreinek életét tette tönkre megtervezett kampányokkal. Az aktuális ellenségkép változott, de a módszerek egyre durvábbak lettek, és egyformán sújtottak tanárokat, egészségügyi szakembereket, civil szervezeteket, CEU-s oktatókat, ellenzéki politikusokat, LMBTQ+ embereket vagy független újságírókat. Ennek következményeként szerinte „sok tízezren költöztek külföldre a mocsok elől. Százak szorultak pszichológiai segítségre, és olyan is volt, aki véglegesen megtört.” Konkrét példaként említi Szabó Zsolt alezredest, akinek halálában állítása szerint a lejáratásnak tevőleges szerepe volt.

Figyelmeztet, hogy ha az újrakezdés során, 1989-hez hasonlóan, elmarad a szembenézés, akkor mindez újra megtörténhet. „Ugyanis, ha mindazok megússzák, akik ebben az egész rettenetben nevüket-arcukat adva, és/vagy vezetőként részt vettek, akkor ez azt fogja üzenni, hogy mindezt újra meg lehet tenni.”

Személyes, egyéni választ ad arra, hol húzná meg a felelősség határát.

Véleménye szerint „aki NER-es propaganda-intézményben vezető volt, annak nincs bocsánat. Aki mindebben önként, tudatosan részt vett, mindezt irányította, fejlesztette, azzal többet nem lehet szóba állni civilizált helyen.”

Ugyanígy vélekedik azokról is, akik a propagandához nevüket és arcukat adták. „A 'megafonosok' és hasonlók sorsa legyen az intő példa a jövő generációk számára, hogy ilyesmit soha többet ne lehessen csinálni.” Álláspontja szerint ezekkel az emberekkel egy civilizált ember ne fogjon kezet, ne adjon nekik állást, mert ők kiírták magukat a civilizációból. Úgy fogalmaz, „senki sem tolt puskacsövet a szájukba, hogy ezt tegyék”. Kivételt talán azok esetében tenne, akik valódi megbánást mutatnak és aktívan közreműködnek a károk helyreállításában, de mint írja, ebben sem biztos.

Másként ítéli meg viszont azokat, akik nem exponált beosztásban, például adminisztratív vagy technikai munkatársként dolgoztak a rendszerben. „Akik viszont nem exponált beosztottként, közszolgaként, adminisztratív vagy technikai munkatársként tették a dolgukat, ott óvakodnék bármiféle általános ítélkezéstől.” Szerinte a többségük tisztességes ember, akikre az új Magyarországnak is szüksége lesz.

Rácz András személyes tapasztalatait is megosztotta, hogy adatokkal támassza alá, mit jelentett a propaganda célkeresztjében lenni. Elmondása szerint egy komoly fenyegetést kapott, amit a rendőrség korrektül kivizsgált. „Az elmúlt tizenhat évben kétszer veszítettem el kutatóintézeti állást egyértelműen politikai okokból.” Hozzáteszi, mindkét alkalommal heteken belül talált új állást, de ez külföldre költözéssel vagy ingázással járt, ami egy családos ember számára sokkal nagyobb nehézséget jelentett volna.

A személyes támadásokról szólva azt írja: „Gyalázkodó üzeneteket és kommenteket szó szerint ezrével kaptam.” Emellett „hétszáznál több olyan profilt tiltottam ki a saját Facebook-omról, amelyek anyáztak, személyeskedtek, szidtak, stb.” A lejárató cikkek számolását száznál hagyta abba, ezekben a NER-média brit, amerikai, német, ukrán és Soros-ügynöknek is nevezte.

Megjegyzi, hogy viszonylag védett helyzetben volt, mivel nem volt exponált politikai szereplő, egzisztenciálisan nem volt kiszolgáltatott, és finnországi tapasztalatai révén felkészült volt az orosz stílusú propagandára. Ennek ellenére a helyzetet egyáltalán nem élte meg könnyen. A posztot azzal a személyes zárszóval fejezi be: „Szerencsém van, mert kivételesen jó név- és arcmemóriával áldott meg a sors. Mindenkire emlékszem, tényleg mindenkire. És nem felejtek és nem bocsátok meg senkinek.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SZEMPONT
A Rovatból
Dull Szabolcs: Orbán a tagadás fázisában van
A Telex korábbi főszerkesztője értékelte Orbán Viktor első, választási vereség utáni interjúját. Az újságíró szerint a miniszterelnök nem néz szembe a kudarc valódi okaival, például a korrupcióval.


Dull Szabolcs, az Index, majd a Telex korábbi főszerkesztője egy Facebook-posztban értékelte Orbán Viktor választási vereség utáni első nagyinterjúját.

Az Ötpontban podcastot vezető újságíró szerint a miniszterelnök gyakorolt önkritikát. Úgy látja, Orbán Viktor elismerte, hogy a Fidesz nagy vereséget szenvedett és teljes megújulásra van szükség, amiért ő a felelős. A folytatást illetően Dull azt írja, „Orbán ennek ellenére nem mond le az elnöki posztról, és vállalja a párt újjászervezését.”

Dull szerint a miniszterelnök jelezte, hogy szívesen „kivezeti a csapatot” újra a pályára, de más szerepet is elvállal, ha a párt úgy dönt.

„Kérdés, hogy ezek után, lesz-e kihívója Orbánnak”. A poszt kitér arra is, hogy a miniszterelnök nem látta előre a vereséget. Dull szerint „ez az üzenet abból a szempontból érdekes, hogy

Orbán a folytatásra úgy kér felhatalmazást, hogy az állítása szerint csúnyán benézte végig ezt a kampányt.”

Dull megemlíti, hogy Orbán Viktor egyfajta sorcserét is bejelentett.

Idézi a miniszterelnököt, majd hozzáteszi saját értelmezését: „»Akik most bejutottak az Fidesz frakcióba, azok nem azok az emberek, akikre szükségünk lesz« - vagyis Orbán megüzente jó pár embernek a felmondást, egyben támogatókat is gyűjt a Fidesz-listáról.”

A poszt szerzője szerint „valószínűleg az lesz képviselő, aki támogatja az elnöki folytatást.”

Végül Dull Szabolcs a szembenézés hiányáról ír. Úgy gondolja,

„a beszélgetésben érezhető volt, hogy Orbán a gyászmunkában meg a tagadás fázisában van.”

Példaként említi, hogy a miniszterelnök „Paks 2-t említette fő kormányzati kudarcként, erről szó sem volt a kampányban nagyon. És szerinte a hatóságok jól kezelték a korrupciós ügyeket.”

Dull Szabolcs ezzel szemben azt állítja, hogy a korrupcióról sok szó esett, és szerinte „alighanem a kétharmados vereségének ez az egyik fő oka, hogy ezzel nem nézett szembe eddig sem, és most sem.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Ungváry Krisztián: Az Orbán-uralom a magyar történelem egyik mélypontja
A történész a német Die Zeitnek adott interjúban, arról beszélt, hogy az uniós tagság alatt az ország arányaiban több támogatást kapott, mint Németország a Marshall-terv idején. A választás eredményének úgy örült, mintha őt választották volna meg, hajnali négyig járta az utcákat és ölelgette az embereket. Elmondta azt is, hogy mit gondol Magyar Péterről.


A német Die Zeit készített interjút Ungváry Krisztián történésszel, amelyben Orbán Viktor rendszeréről és Magyar Péterről is kérdezték. A történész a választás hétvégéjéről azt mondta, hogy bár általában este 10-kor fekszik, most hajnal fél 4-ig járta Budapest utcáit.

„Lépten-nyomon megöleltem valaki, és köszönetet mondtam, mintha engem választottak volna meg képviselőnek, miközben én csak történelmi műsorokat készítek a YouTube-on. Az emberek majdnem sírtak, mindenhol fiatalok voltak, akiket áthatott a felszabadulás érzése! Engem ez az 1989-es rendszerváltásra emlékeztetett”

– mondta a történész.

Ungváry szerint az 1989-es átalakulás konszenzussal ment végbe, amikor az állampárt demokratikusan átalakult. Ezzel szemben a mostani helyzetről úgy fogalmazott: „Most viszont az állampárt egyre több burkolt és nyílt erőszakot alkalmazott a hatalom megtartása érdekében, beleértve Orbán politikai ellenfeleinek megfigyelését is.”

„Az Orbán-uralom a magyar történelem egyik mélypontját jelenti”.

A történész élesen bírálta az Orbán-kormány külpolitikáját, amely szerinte szembement Magyarország ezeréves nyugati orientációjával. Kiemelte, hogy az uniós tagság alatt az ország arányaiban több támogatást kapott, mint Németország a Marshall-terv idején.

„Az elmúlt 16 évnek aranykornak kellett volna lennie.”

Szerinte ehelyett „egy szisztematikus, államilag végrehajtott[kifosztáskorszaka lett egy politikai család szolgálatában. Ez a legnagyobb katasztrófa”. A Die Zeit újságírójának kérdésére, hogy Magyar Péter nem túloz-e, amikor győzelmét az 1848-as forradalomhoz és az 1989-es rendszerváltáshoz hasonlítja, Ungváry nemmel válaszolt. Szerinte „a választás történelmi fordulópontot jelent”.

„Sem az Egyesült Államok, sem Oroszország, sem Kína nem akarta, hogy Orbán uralma véget érjen.”

A történész a Tisza Párt fölényes győzelmével magyarázta azt is, hogy Orbán Viktor fenntartások nélkül elismerte a vereséget.

„Itt egy olyan rendszert szavaztak le, amely a klasszikus értelemben már nem volt demokrácia, hanem egy hibrid rezsim, amely alattomos módszereket alkalmazott a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozására”.

Ungváry szerint a Fidesznek számítania kell arra, hogy sokan elszámoltatást követelnek majd a „szisztematikusan végrehajtott bűncselekményekért”.

„A »bűncselekmény« szót nem meggondolatlanul használtam, mivel ez a rendszer egyértelműen bűnöző módon gyakorolta a hatalmat.”

Ezt azzal indokolta, hogy a rendszer „bűnös módon szervezett választási csalásokat, állami alkalmazottakat fenyegetett meg, politikai ellenfeleket figyeltetett meg, és visszaélt a parlamentáris rendszer intézményeivel”. Magyar Péterről a történész úgy vélekedett, hogy a Tisza Párt miniszterelnök-jelöltjének előnyt jelent, hogy nem balliberális, mert azzal szerinte nem lehet többséget szerezni Magyarországon. Ungváry jelentős elmozdulásokat lát Magyar Péter retorikájában is. „Korábban még Wass Albertet idézte [...] most viszont a konzervatív-liberális írót, Márai Sándort.”

„Rengeteget tanult az elmúlt két évben.”


Link másolása
KÖVESS MINKET: