A tanárok pokoljárása – három hónapot napköziztem, egy életre elég volt
Akkor taktikát váltottam. Húzd meg-ereszd meg játékra álltam át. Aki normálisan viselkedett, annak továbbra is járt a kedvesség, a segítség. Aki viszont vadállati stílusban nyomta, annak beírtam (egyébként azt is leszarták), kiküldtem a teremből egy időre, vagy egyszerűen csak úgy leüvöltöttem a fejét, hogy egy másodpercig legalább leblokkolt. A végeredmény: állítólag még mindig a "kedves" kategóriába soroltak, de tessék-lássék szót fogadtak, a leckét (többnyire csokiért) megcsinálták, szóval végülis kihoztam a dologból, amit lehetett. Ám az együtt töltött három-négy óra 60-70 százalékát még így is végigverekedték, ordították és káromkodták.
Ha bármit kértem, a legjellemzőbb válasz továbbra is az volt: "Mi a fasznak?"
A játszótérre nem mertem őket kivinni, mert olyan vadul dulakodtak a mászóka-várban, meg lökték egymást a hintán, hogy nem voltam biztos benne, hogy életben tudom tartani őket. És persze bárkinek baja esik, engem vesznek elő. Hintával teljes erővel fejbelökés, öklömnyi jégdarabokkal pofán dobás, a másik földre teperése, aztán rálépés a fejére – mindez napi rutinnak számított. A fegyelmező szót meg se hallották, ha csak a karjukat megragadtam, hogy szétválasszam őket, fel voltak háborodva. Egyszer az egyik legagresszívabb gyerek összeverekedett egy viszonylag normálisabbal. Másnap az agresszív gyerek még agresszívabb szülei megjelentek a játszótéren, és nekiestek "annak a kis mocsoknak, aki a fiunkat a fején megütötte". Én álltam a gyerek elé, hogy a pattogó apuka ne őt üsse le, hanem ha már muszáj, akkor engem.
Volt olyan, vadidegen kisgyerekes anyuka, aki odajött hozzám a játszótéren, és azt mondta: "Először is részvétem, tanárnő. Én még életemben ennyi erőszakos, mocskos szájú gyereket nem láttam. Másodszor: árulja már el, melyik iskola ez, hogy tudjam, hova NE írassam be a gyerekemet." Aztán amikor az osztállyal közöltem, hogy ezek után felejtsék el egy darabig a játszóteret, az egyik hetykén visszaszólt: "Akkor én meg elfelejtem a napközit. Magának lesz kevesebb a fizetése." Amellett, hogy hülyeséget mondott, mégis mi vesz rá egy TIZENEGY éves gyereket arra, hogy ilyen mérhetetlen arroganciával, lenézéssel oltson le egy tanárt? Tisztelet? A szót sem ismeri, nemhogy az érzést.
És akkor még nem beszéltem a kedves édesanyáról, aki tajt részegen állított be a fiáért és annak alsós húgáért, és összefüggéstelenül hadovált nekem, miközben a kislánya kezét rángatta, és ordítozott vele. Az apukáról, aki fogadóórán nekiesett az egyik tanítónőnek, mert egy csomag A4-es fénymásolópapírt a másodikos kisfiával "fel mert cipeltetni" a másodikra. És az egyik diákom anyjáról, aki Messengeren nekem ugrott, hogy azért büntettem meg a fiát, mert roma (nem is tudtam, hogy az, egyébként csak félig az, világos bőrű, világosbarna hajú kisfiú).
Három hónap után azt vettem észre, hogy oktatás, nevelés helyett napi több órát üvöltéssel töltök (utálom felemelni a hangomat, egyszerűen nem természetem), mert folyamatosan próbálom túlordítani a kölköket.
A verbális és a fizikai erőszak állandó részévé vált a napjaimnak (engem fizikailag nem támadtak meg, csak szóban kaptam az ívet, de hát még kicsik, még alakul ez, sajnos), a szülői panaszok, hisztik és a megfékezhetetlen gyerekek testi épségének féltése miatt minden nap gyomorgörccsel mentem be.
Gyakorlatilag semmilyen fegyelmező eszköz nem volt a kezemben, tehetetlen voltam. A rendes gyerekeket nem tudtam megvédeni, hiszen minden erőmet a többi kötötte le, így ők szintén szarul érezték magukat, rettegtek az agresszív társaiktól, féltek bejárni, és mesélték, hogy kérték már a szüleiket, vigyék el őket ebből az – ismétlem, jó nevű – suliból. Teljesen egyértelmű a következtetés: pont a rendeseket teszi tönkre a rendszer a nevelhetetlen, és a törvény szerint gyakorlatilag kirúghatatlan vadállatok miatt (csak akkor lehet valakit tankötelezettségi kor alatt kirúgni, ha előbb találnak neki egy másik, befogadó iskolát. El lehet képzelni, ilyen előélettel mennyire kapkodnak a sulik ezek után a gyerekek után).
Ismétlem: tizenegy évesekről beszélünk. Néha hosszan belenéztem egy-egy kőkemény "játékosnak" a szemébe, és nem láttam mást, csak végtelen hidegséget, gúnyt és megvetést. Olykor felháborodást, vagy épp gyűlöletet. Mintha nem is gyerekek lennének. Arra gondoltam: úristen, mitől lettetek ti ilyenek? És mi lesz belőletek? Nem vagyok szakértő, senkit sem szeretnék diagnosztizálni, de ezekről a lelketlen tekintetekről nekem mindig ugyanaz a szó ugrott be: szociopata.
Persze, igen, voltak őszintén gyermeki, rajongó, csillogó tekintetek is. Voltak kicsik, sőt egész nagyok is, akik egymás után öleltek meg, vagy nevettek rám, ha végigmentem a folyosón, vagy délutáni ügyeletben velük maradtam az udvaron. Voltak szép pillanatok, amelyektől felderengett, mitől is (lehetett egykor) ilyen szép ez a pálya. De ez már édeskevés, és a kollégák egyöntetű véleménye szerint az arány az utóbbi 15-20 évben rohamosan romlik a szörny-kölkök javára. MINDEN iskolában, ezt több helyet is megjárt, évtizedes tapasztalattal bíró pedagógusok mondták.
És persze láttam az agyonfáradt, teljesen kiégett, és igen, megfélemlített tanárokat. "Nem merünk szólni, mert a végén úgyis mindenért mi vagyunk a hülyék" – mondták többen is.
Nem tudom, mi tartja őket a pályán. A legtöbbjét egyébként az, hogy már csak pár évük van a nyugdíjig. Fiatalok főként csak alsóban vannak, a többiek már rég elmenekültek (megértem). Akik maradtak, tucatszám csomagolták a mikulás-ajándékokat a diákjaiknak, dekorálták az iskolát, táborokat szerveztek, múzeumba, filmvetítésre vitték az osztályokat. Eszméletlen sok szabadidejüket áldozták fel, aminek sehol sincs nyoma. Csak azt tudom mondani: minden tiszteletem az övék. És sajnálom őket, mert ők is emberek. Hol vannak az ő jogaik?
És aki be akar szólni nekik a tanítási szünetek miatt, annak azt üzenem: csak EGY napig csinálják végig azt, amit egy bármilyen tanár ma Magyarországon. Sokan menekülnének vissza sikítva az íróasztal, de még a gyártósor mellé is, ebben biztos vagyok.
Szóval három hónap után, amikor esténként már csak altatóval tudtam elaludni, egész nap hullafáradtan vonszoltam magam, kétnaponta szívritmuszavarom volt, az álmaim pedig rosszabbak voltak, mint egy durva horrorfilm – döntöttem. Kaptam egy jobb ajánlatot (nem közoktatás), és leléptem. Sok-sok tanulsággal, mérhetetlen szomorúsággal, és nem kevés rossz előérzettel a lelkemben.
Megkéseltek egy tanárt egy jó hírű középiskolában. Nagyon sok érzés kavargott bennem a hírre. Egyetlen egy nem volt közöttük: a meglepetés.