KULT
A Rovatból

Nem fértünk el a házibulikban, kellettek az új helyek – Romkocsma-történelem a YouTube-on

A Romokból című dokumentumfilm-sorozat a budapesti romkocsmák és a bulinegyed kialakulásának történetét mutatja be.

Link másolása

Nemzedékek történetét, életérzéseit lehet megírni szórakozásai szokásaik és kultikus helyeik felidézésével. Budapest bőségesen rendelkezik ilyen múlttal és jelennel. Hihetetlen, hogy már az ezredfordulón bekövetkezett romkocsma-robbanásra is lassan nosztalgiával tekintünk vissza.

Mondd meg, hol buliztál, megmondom, hanyas vagy…

Nem titkolom, hogy én magam 56-os vagyok, alig három hónappal a nagy „felfordulás” előtt születtem. Koromnál fogva nem volt részem a Cseh Tamás által is megénekelt zenés eszpresszókban, sőt, „Mambo magnós házibulikban” sem, a 70-es éveket viszont az e téren fénykorukat élő klubok, mindenekelőtt a Bem-rockpart, az FMH, a Lágymányosi jelentették, no és az Ifipark, ahol akkorra már nem volt kötelező sem a fehér ing, sem a nyakkendő. A következő nagy élménycsokorra már a „szabadságba forduló világban” tettem szert: nagy élvezettel merültem bele a Fekete Lyuk néha lázálomszerű korlátlanságába, megmerítkeztem a Tilos az Á…-ból kiáradó új zenében és édeskés füstjében: a semmiből előtűnt amerikai művészbarátaimat elbűvölte a hely, ahol Frank Zappa is megfordult és amely egy időben a feltörekvő új politikai osztály egyik törzshelye volt, bár ezzel régóta nem dicsekszenek. Sűrűn megfordultam a konszolidáltabb, de azért nem kevésbé alternatív fazonokkal és hangokkal teli Almássy téren is. Ez volt az az idő is, amikor Budapesten szinte mindenütt fel lehetett lelni néhány szó szerint büdös lábú blues-kocsmát, mert akkor ennek a műfajnak volt a reneszánsza.

Aztán jött valami más, miután a jó élő zenéket elnyomta a rave és a techno, megszűnt, átalakult a régi ikonikus helyek többsége, de a bulizásra való igény megmaradt, és voltak, akik elég bátrak és kreatívak voltak ahhoz, hogy megteremtsenek egy új közeget.

Ezt a pillanatot ragadja meg a Romokból című dokumentumfilm-sorozat, amelynek beharangozóját a Toldi moziban tartották. A Korda Filmstúdió produkcióját Csizmadia Attila rendezte.

A helyszín önmagában is tekinthető szimbolikusnak, hiszen azon kevés mozik egyikéről van szó, amely – a lassan avíttnak számító multiplexek és a streaming korában – képes megtartani azt az „art-cinema” jellegét és színvonalát, amellyel évtizedek óta vonzza a mozibarátokat. Ugyanakkor két világ találkozott a bemutatón, amelynek első része az előzményekről és a romkocsmák születéséről szólt, hiszen az öt epizódból álló sorozat keddenként egy Youtube-csatornán látható, és nyilván egészen más vizuális élményt jelent majd azoknak, akik így nézik meg, mint akik most nagy mozivásznon láthatták. Már csak azért is, mert homályos, rosszul szóló amatőrfelvételek, túlpörgött klipre hajazó képek és darabokra vágott interjúk váltakoznak, és ez talán jobban élvezhető online formában.

A genézisnél, mondja Döbrösi Laura, „az volt a koncepció, hogy ne legyen koncepció”, mások azt idézik fel, hogy abból hozták létre a helyeket, amit találtak, a lényeg az volt, hogy „nem újítanak fel”. Megint mások hasonló gondolkodású emberek és modern alkotók találkahelyeinek tekintik őket, vannak, akik a spontán betérés lehetőségét élvezik, vagy azt, hogy kívülről semmi sem látszik, miközben odabent több százan buliznak. Elgondolkodtató Bauxit, a Bëlga együttes frontemberének a véleménye:

„A Kádár-korszak romjain épültek fel, tárgyi kultúráját és eszmeiségét tekintve egyaránt.”

Miután Péterfy Bori hol prózai, hol énekelt narrációjával nosztalgiázunk a 90-es éveken – emlékszünk még Torgyán József „patakvéres” felszólalásaira a Parlamentben és az első Népstadion-beli Rolling Stones-koncertre – a Tilostól, a Lyuktól eljutunk az átmenetet képező Zöld Pardonig és a Ráckertig, majd átnavigálunk a VII. kerületbe.

Oda, ahol sok volt a „foghíjtelek” és a bizonytalan tulajdonú vagy elhagyott ingatlan. (Az is megérne egy misét, hogy miért?) És erre csaptak le a legkülönbözőbb indíttatású fiatalok: volt néhány vendéglátós végzettségű, de mérnököt, magyar-angol-drámaszakos tanárt, fotóst, kulturális antropológust, jogászt is találunk az „alapító atyák” között, akik tudták, hogy melyik ajtót kellett kinyitni a negyedben, amelyek mögött néha még sötét pincében vagy szükséglakásban is megtalálták, amit kerestek. Egyikük azt sem tagadja, hogy „volt egy jó korrupt önkormányzat”, amelynek nem volt ellenére e szabad, szerteágazó, sokszor spontán kulturális programot kínáló egységek megnyitása. A Szimpla Kert volt az úttörő, majd jött a Szóda, Mumus, Kuplung, Gettó Gulyás, Zsákutca, Kőleves, Ellátó és még lehetne a sorolni a ma is létező, vagy már megszűnt kedvelt helyeket, amelyeket rendszerint baráti körök és a hozzájuk csapódók, hoztak használható állapotba, még a vendégek is beszálltak.

„Közösségi móka-kacagás volt” – mondják.

Aztán eltelt néhány év, és ahogyan korábban a Lyuknak, vagy a Sziget fesztiválnak, híre ment a világban, és a médiában, már az előbbieknél megszokott hangnemnek megfelelően, legtöbbször arról lehetett hallani, hogy angolok, németek, hollandok, franciák idejárnak orbitális legénybúcsúkat tartani…

Az első részben Szabó Győző nagy szeretettel emlékezik a hőskorra, amikor csaposként került a Tilosba és itt kezdte színészi karrierjét a hely performance színházában. Ónodi Eszter pedig azt idézi fel, amikor retro bőrfotelek után kutattak az egyik romkocsmához és két kezükkel tették otthonossá a helyet.

Ha tőlem kérdeznének ilyen emléket, valószínűleg bajban lennék. Volt néhány, ahová betértem: egyszer az egyikben volt egy régi kedves szerkesztőség tagjainak összejövetele, éjjel, szabad ég alatt, ahol kiderült, hogy húsz évvel korábban ki kibe volt szerelmes, egy másikba egy nagy bloggertalálkozót hívtak össze, hogy e netes műfajjal megváltsák a világot és művelői meggazdagodjanak belőle – természetesen az egészből semmi nem lett – egy-két alkalommal izgalmas zenék csalogattak be. Már csak ezért is érdemes lesz nekem keddenként megnézni a többi részt, hogy tudjam, miről maradtam le – alighanem most már véglegesen.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: