KULT
A Rovatból

Amikor még egész nyáron 100 forintért láthattad a kedvenc zenekaraidat – A Zöld Pardon története

Idén lesz 10 éve, hogy bezárt a legendás szórakozóhely, ahová egy egész generáció járt bulizni. Egykori stábtagok, fellépők és törzsvendégek segítségével idéztük fel a ZP fénykorát, majd a kényszerű költözés és a megszűnés időszakát.

Link másolása

Ha megkérdezzük a mai 30-as és 40-es korosztályt, mi volt a törzshelyük a 2000-es években Budapesten, aligha találunk olyat köztük, aki ne említené az elsők között a Zöld Pardont.

A leghosszabb nyári fesztiválként reklámozott helyen kezdetben ingyen, és később is fillérekért lehetett megnézni gyakorlatilag az összes jól menő magyar zenekart.

De hogyan tudtak fejleszteni ilyen alacsony jegyárak mellett, miért nem jellemző ma már sehol ez a modell, és van-e bármi esély arra, hogy egyszer még újranyit a ZP? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ.

Fapados kezdetek, villámgyors berobbanás

„Miután először felmerült, hogy létrehoznánk az akkor már évek óta működő Nincs Pardon szórakozóhely szabadtéri változatát, és elkezdtünk arról tárgyalni, hogy bérbe vennénk a Petőfi híd melletti területet, szinte senki nem hitt abban, hogy ez az ötlet sikeresen megvalósulhat. Amikor építész barátainknak megmutattuk a helyet, hogy ide szeretnénk kiszolgáló pultot építeni, csodálkozó tekintettel kérdezték: de Zsuzsi, ki fog ide járni? Én meg azt mondtam, mindenki” – idézi fel az indulást az egyik alapító, Kővári Zsuzsanna.

A jóslat bevált: bár eleinte csak a „nincspardonos" törzsvendégeiknek akartak egy szabadtéri helyet csinálni, a gyékényen heverészés, az ingyenes koncertek, a laza és barátságos környezet hirtelen nagyon sok embernek lett a kedvence. Eleinte nem is tudtak olyan ütemben fejleszteni, amilyen ütemben nőtt a vendégszám: évekig teltek úgy a nyitóbulik, hogy mindhárom tulajdonos végigpultozta az estét, mert az emelt létszámú kiszolgáló személyzet is kevésnek bizonyult.

Hasonló emlékei vannak a ma a Budapest Park vezérigazgatójaként dolgozó másik alapítónak, Pálffy Andrásnak is, aki a megnyitó idején épphogy elmúlt 23 éves. Volt ugyan már némi tapasztalata klubüzemeltetésben, egy ZP-hez hasonló volumenű helyszín működtetéséhez azonban saját bevallása szerint közel sem elegendő. „Egy valódi zöldmezős beruházás lett ez, ahol a helyszínt, a folyamatokat, a márkát a nulláról kellett létrehoznunk. Inkább a lelkesedés lendülete vitt előre, mint a szakmai tapasztalaté” – fogalmaz.

Akkori üzlettársaival, Kővári Zsuzsannával és az azóta sajnos elhunyt Munkácsy Beával úgy állapodtak meg, hogy közösen, egyenlő részben finanszírozzák a helyet. Pár százezer forint volt az indulótőkéjük, egy barkácsáruházas kocsibeállót alakítottak át pulttá és raktárrá, egy „gördülő illemhelykocsit” béreltek, és egy sátorban volt a grillkonyha.

„Hihetetlen időszak volt a következő pár év, 0-24-ben a ZP-ben voltam, egy függőágyban, néha csomagtartóban aludtam pár órát”

– emlékszik vissza.

Az első években Kővári vitte a cégvezetés adminisztratív részét és a vendéglátás személyzeti ágát, Pálffy pedig a műszaki kialakítást, üzemeltetést, a programot, a készletezést, a portairányítást és az üzletvezetést. A marketingkommunikáció ekkor még kimerült évi egy, faxon a Pesti Estnek küldött 1/8-os, szöveges hirdetésben.

„Tényleg iszonyú kemény volt, ráadásul az akkori Budapest épphogy kezdett kikeveredni a 90-es évek vadkapitalizmusából, ami sok nehézséget okozott. Nagy kihívás volt az akkori körülmények között kordában tartani a dolgokat, olykor nem is annyira sikerült. Aztán az évek során sokan csatlakoztak hozzánk szervezőként, vezetőként.

A teljesség igénye nélkül kiemelnék néhány nagyszerű kollégát: Márton Andrist, Szepesi Matyit, Hamza Gergőt, Tihanyi Attilát, Ángyán Andrást, Munkácsy Zsoltot, Nagy Levit, Bulyovszky Lalit, Pálffy Lacit, Berzsán Ferkót, Wirsching Vikit, Juga Ronit, Czincz Tomit, Halász Petit, Barna Andit, Zsiga Zolit, Lengyel Barbit, Szabó Mónikát, Kamarás Péter Dzsót, Stubán Ágit, Kubinyi Gergőt, Szomodi Zsoltit, Gellér Zsoltit, Miskei Dalmát, Nándori Mikit” – teszi hozzá Pálffy András, aki szerint a tizenhárom Goldmann György téri szezon alatt több ezren fordultak meg munkatársként a ZP-ben, a vendégek számát pedig megbecsülni se tudja, de egészen biztos benne, hogy több millióan voltak.

A helyszínt Munkácsy Bea szúrta ki, aki arrafelé lakott, és kutyát sétáltatott a ZP melletti, később sherwoodi erdőnek becézett területen. Ezt nézték meg, mint lehetséges opciót, amikor rátaláltak a híd felhajtója által határolt, nagyon durván elhanyagolt és ijesztő alakokkal teli területre. A „szipusok” ugyan maguktól elköltöztek innen az építési anyagok helyszínre szállításakor, de ezután is bőven adódott megoldandó probléma. Erre Pálffy András így emlékszik vissza:

„Amikor elkezdtük az építkezést, áramot kellett intézni, de csak közvilágítási hálózat volt. Vizet kellett szerezni, de csak locsolóhálózat állt rendelkezésre. Új helyi infrastruktúra kellett. Akkor láttam először földkábelt, amikor a belső hálózat kiépítéséhez mentem anyagokért.

Ki kellett találnunk, mi minden kell ehhez az egészhez, aztán építeni kellett, csapatot verbuválni, árut beszerezni, kialakítani a választékot, árakat, majd meghívókat készíteni. Tulajdonképpen ugyanazt kellett csinálni, mint azóta is, csak nemigen volt hozzá segítség, se saját tapasztalat. Nem volt a mai értelemben vett web – ez még a telefonkönyv, a lexikonok és a tudakozó időszaka volt, amelyeknek egy ilyen projektben nem sok hasznát vettük.”

Egy törzsvendég a ZP-ről

„Volt három hely, melyet akkoriban a budai Bermuda-háromszögnek hívtunk. Általában a Platán presszóban kezdtük az estéket az Erzsébet híd budai hídfőjénél, onnan mentünk át megfelelő alapozás után a Ráckertbe, vagy a Zöld Pardonba, esetleg mindkét helyre” – meséli Beregi Tamás író, aki Egyetleneim című könyvében is megörökítette az ezredforduló körüli Budapest éjszakai életét.

Szerinte a megnyitásakor abszolút hiánypótló színfoltnak számított a ZP, addig nem igazán voltak olyan fesztivál-hangulatú szórakozóhelyek, ahol szabadon lehetett a fűben heverészni, iszogatni és koncerteket hallgatni, miközben maga a hely mégis organikus kapcsolatban van a várossal.

Az első néhány évben rengeteget jártak oda barátaival, sokszor előfordult az is, hogy csak futólag néztek be, és ha épp nem tetszett nekik az aktuális fellépő, vagy a hangulat, továbbálltak az akkoriban a Kopaszi-gáton működő West Balkánba.

„Erre remek lehetőséget nyújtottak a bejárathoz közel sorakozó riksák, amelyekkel fillérekért lehetett közlekedni a két hely között. Maga a riksázás, főleg jó társaságban és egy sörrel, még ha ki is rázta az emberből a lelket, önmagában mágikus élményt nyújtott. Emlékszem, egy alkalommal az egyik már nem szomjas ismerősöm megpróbált meggyőzni arról egy riksát hajtó sofőrt, hogy borravalóért cserébe vigye őt hazáig, talán valahova a Szabadság-hegyre”

– idézi fel Beregi.

Miután egyre népszerűbb lett a ZP és ezzel párhuzamosan elkezdett kommercializálódni, annyira már nem tetszett neki. A kidobók és a beléptetőkapuk megjelenésével teljesen elvesztette számára a hely a kezdeti varázsát, így a költözéssel, majd a végleges bezárással kapcsolatban már nincsenek is különösebb érzelmei. „Igaz, sosem volt túl felemelő érzés átgyalogolni az üres parkon az A38 irányába” – teszi hozzá. A hőskorra viszont ma is szívesen emlékszik vissza.

Mire volt elég a 100 forintos belépő?

Eleinte még kerítés se volt, néhány vesszőből font asztal és szék alkotta a bútorzatot, illetve gyékényeken lehetett ücsörögni a fűben. Egy fedés nélküli mini pódiumon voltak a koncertek, a nyitónapon, 1999 májusában a MoonShiners zenekar lépett fel.

„A második szezon kezdete volt az a pillanat, amikor addig sosem látott mennyiségű ember rohamozta meg a ZP-t. Ekkor látványosan berobbant már a nyitónapon, mert télen úgy elterjedt a híre, hogy mialatt nem voltunk nyitva, elképesztő népszerűségre tettünk szert” – fogalmazott Pálffy András.

Erre szerinte nem igazán voltak felkészülve, innentől kezdtek rohamosan és sokszor nem eléggé átgondoltan fejleszteni, hogy kapacitásban és tartalmi téren is kiszolgálják a hozzájuk érkező tömeget. Üzletileg azonban sosem vált igazán stabillá a Zöld Pardon működése: általában szépen működött, de a színvonal emelésére nem volt lehetőség.

„A száz forintos beléptetőkapuk inkább a vendégkör minimális szűrésére szolgáltak. Bármilyen hihetetlen, amikor talán az ötödik szezonban bevezettük, látványosan javult a közönség összetétele. Azonban nemhogy az igazán komoly fejlesztésekre, de még az alapinfrastruktúrára vagy a gázsik kifizetésére sem volt elegendő, mindent a vendéglátásból próbáltunk finanszírozni. Egyik szezonban sem volt veszteséges az eredeti ZP, de azért sokszor billegett.”

Kővári Zsuzsanna emlékei szerint is kis árréssel dolgoztak, mivel arra törekedtek, hogy mindenki számára megfizethető élményt tudjanak biztosítani, sok kicsi sokra megy alapon. Akkoriban persze a zenekari gázsik, a technika bérlése, az egyéb szolgáltatások ára is kedvezőbb volt, és az első sikeres évet követően szponzorok is elkezdték támogatni őket.

„Azóta rengeteget változott a gazdasági környezet, sokkal szigorúbb rendezvénytartási előírásoknak kell megfelelni, egyre magasabbak a produkciós és egyéb szolgáltatási költségek, valamint a kockázat, hiszen egy szabadtéri szórakozóhely látogatószáma jelentősen függ az időjárástól is. Talán emiatt elképzelhetetlen ma már egy ilyen, évente 150 napon át ingyenesen látogatható kulturális helyszín rentábilis működtetése” – fejtegeti a lehetséges okokat Kővári.

Pálffy András szerint a vendéglátás önmagában sem akkor, sem ma nem tud fenntarthatóan finanszírozni egy ilyen típusú koncerthelyszínt, és ez számos ponton látható volt a működésük színvonalán. Viszont a kilencvenes években nem volt Budapesten nyári klubélet, hiszen akkoriban a legmenőbb helyek pincékben működtek, amelyek nyáron szinte elviselhetetlenek voltak. A fiatalok a Balatonra jártak bulizni, és kevésbé volt népszerű napjainkhoz képest az élő koncertre járás, inkább diszkókban bulizott az ifjúság.

„Ebből a szempontból nemcsak hiánypótló volt a ZP, amivel egy komoly piaci rést találtunk meg, hanem talán nem szerénytelenség azt mondanom, hogy komoly hatása volt a könnyűzenei életre. A közönség bevonzásához pedig szükséges volt az ingyenes időszakra, majd a könnyen megfizethető 100-200 forintos belépőre.”

Mindezzel együtt is úgy látja, hiába valósult meg rengeteg újszerű gondolat, számos tekintetben hiányzott a tudatosság: a fejlesztésekkel sok esetben túlságosan is a pillanatnyi igényeket igyekeztek kiszolgálni, hosszú távú vízió nélkül.

Zenészek a ZP-ről

„Már a legelső, gyékényes időszakban is sokat jártam a ZP-be, Bérczesi Robival gyakran kötöttünk ott ki. Eleinte még szinte senki nem ismerte a helyet, kicsit beavatottaknak éreztük magunkat emiatt” – emlékszik vissza Szekeres András, a Junkies frontembere.

Akkoriban a PeCsa Sörkertben üzemelt a zenekar rendszeres klubja, ahol nyaranta minden második héten koncerteztek, de Szekeres elmondása szerint a Zöld Pardon a népszerűvé válása után szinte azonnal elszívta a közönséget, mindenki oda kezdett járni. Ők is hamar stabil fellépővé váltak, minden szezonban legalább két bulijuk volt ott, ezeket tartották a nyár csúcspontjainak.

„Egyszer pont a születésnapomra esett a koncertünk, nagyon készültem rá, mindenkit meghívtam, de egy óriási vihar az utolsó pillanatban elmosta az egészet. Egy másik születésnapomat, a 31.-et viszont koncert nélkül is ott tartottam, és az volt életem egyik legjobb bulija. Úgy jött ki a lépés, hogy mindenki pont ráért, hajnalig táncoltunk a Szeparéban.”

A Junkies a kényszerű költözés után egy dalt is írt a ZP elleni hadjáratról: a Nincs Pardon című számban a mondvacsinált lakossági panaszokat figurázzák ki ironikus stílusban. Azóta is ez a zenekar egyetlen listavezető dala, minden koncertjük repertoárjának kihagyhatatlan része.

Sok emléke fűződik a Zöld Pardonhoz Jamie Winchesternek is, aki Kővári Zsuzsannát és Munkácsy Beát – vagy ahogy mindenki hívta őket, Zsuzsit és Husit – még a 90-es évekből, a Café Pardon nevű helyről ismerte, Pálffy Andrással pedig volt felesége révén rokoni kapcsolatban is állt. Később gyakran megfordult a Nincs Pardonban is, ami elmondása szerint sok zenész törzshelye volt, a szakmabeliek egyik fő találkozóhelyéül szolgált.

Mivel Hrutka Róberttel közös zenekara nagyjából a ZP felfutásával párhuzamosan indult, ők is azonnal fix nevek lettek a programban. Ezen kívül „civilben” is rengeteget járt oda, már csak azért is, mert akkoriban a Bakáts téren lakott, ahonnan csak egy rövid séta volt a hely.

„Itt mindig éreztük a törődést fellépőként: látszott, hogy fontos nekik, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt. Figyeltek ránk, a szakmai észrevételeinken sem sértődtek meg, inkább igyekeztek tanulni belőlük. Emiatt kialakult egy kölcsönös szeretet a zenészek és a hely között, mindig a szívem csücske volt a ZP. Egyébként a Budapest Park is ezt a szemléletet viszi tovább” – foglalja össze a benyomásait.

40 ezer zöld ruhás tüntető, 100 ezer összegyűjtött aláírás se tudta megakadályozni a költözést

Az első hírek a 2011-es szezon kezdete előtt röppentek fel arról, hogy a XI. kerületi önkormányzat rossz szemmel nézi a Zöld Pardon működését, mivel állításuk szerint egyre több lakossági panasz érkezett hozzájuk a zaj miatt. Bár erre a szezonra végül – szó szerint az utolsó percben – megadták az engedélyt, innentől folyamatosan a levegőben lógott, hogy mennie kell a helynek.

Végül tényleg így történt: hiába gyűjtöttek aláírásokat egész nyáron és tartottak tüntetést több tízezer fő részvételével szeptemberben, nem maradhattak tovább a Petőfi hídnál.

„A költözést megelőző időszak borzasztó nehéz volt mindannyiunknak, én azonban biztos voltam benne, hogy folytatni szeretném, és az új kezdettel frissességet szeretnék hozni. Konkrét elképzeléseim voltak arról, miben szeretnék egészen mást, mint ami a ZP volt” – idézi fel Pálffy András.

A költözésben és annak előkészítésében ezért már nem vett részt: a szeptemberi önkormányzati döntés másnapján megállapodott a többiekkel, hogy a továbbiakban nem lesznek üzlettársak, de azt még nem tudták, ki vigye tovább a márkát, az eszközöket, a csapatot. Végül ő engedett.

„Huzavona indult, melynek végén üres kézzel távoztam a Zöld Pardon Kft-ből, mert úgy gondoltam, hogy nem szeretnék a múltra további energiákat fordítani, inkább kizárólag a jövőre, a Budapest Parkra koncentrálok. Tehát rohamtempóban kezdtük előkészíteni a Parkot, egy merőben új vízió alapján, és közben lassan kiderült, hogy az új ZP velünk szemben, a Rákóczi híd túloldalán fog létrejönni. Azóta sem jártam ott, és ez jól is van így”

– mondta Pálffy.

Kővári Zsuzsanna máig egészen hihetetlennek tartja, hogy egy ilyen népszerű, rengeteg kulturális értéket hordozó kezdeményezést ennyire mondvacsinált indokkal zártak be. Mint mondja, akkor érezte először igazán, hogy politikai érdekek mentén bármit le lehet dózerolni.

„A tüntetésre, amit a ZP megmentésére szerveztünk, a legmenőbb zenekarok mellett 40 ezer szimpatizáns jött el, mindenki valami zöldet vett magára. Csodás és felemelő érzés volt a zöld tömeget látni, ez az egyik olyan dolog az életemben, amire igazán büszke vagyok. De sem a 100 ezer összegyűjtött aláírás, sem a tüntetés nem változtatott azon a tényen, hogy a Zöld Pardont ellehetetlenítették, egy korszak véget ért.”

A helyváltoztatás nem tett jót a ZP-nek, ugyan csak 800 méter a távolság a régi helytől, ami pár perc séta, de mégsem volt ugyanaz. A költözéskor még nem járt az 1-es villamos, tömegközlekedéssel nem lehetett jól megközelíteni, és rengeteg problémájuk volt az engedélyeztetéssel is, annak ellenére, hogy az önkormányzat arról biztosította őket, hogy támogatja a ZP Rákóczi hídhoz költözését.

Az új helyszínen mindössze két szezont ért meg a szórakozóhely. Kővári szerint a költözés, az új ZP felépítése a nulláról rengeteg pénzbe került, és a helyzetet nagyon megnehezítette, hogy az 5 hónapos szezonból másfél hónapot elvesztettek, mert nem kapták meg az engedélyeket. Ez akkora veszteséget termelt, amit nem tudtak kiheverni.

„Az sem tett jót, hogy a tulajdonosi körünk szétvált, megbomlott az egység, amivel a ZP-t közel 15 évig közösen tudtuk működtetni. Konkurenciaként megnyílt közben a Budapest Park a Duna másik oldalán. Bár tudomásom szerint ők is küzdöttek nehézségekkel az elején, talán a finaszírozási oldal ott biztosítottabb volt, profi marketinggel és szervező csapattal nagyon hamar nagyon sikeresek lettek. Őszintén elismerem a munkájukat, amit a régi ZP-vel elkezdtünk, azt profi szintre fejlesztették” – mondja egykori üzlettársa új vállalkozásáról Kővári Zsuzsanna, aki mostanra visszatért eredeti szakmájához, pszichológusként dolgozik.

Pálffy András szerint a Park bizonyos értelemben – szabadtéri koncerthelyszínként, állandó fesztiválként – magas színvonalon betölti a ZP által hagyott űrt. Ezzel együtt nem zárja ki, hogy egyszer még visszatérhet a legendás szórakozóhely.

„Azóta, hogy az új helyszínén bezárt a Zöld, időről időre eszembe jut, mennyire szép lenne a 99-es változat mai verzióját létrehozni az eredeti helyen. Tehát nem olyat, mint amilyen az utolsó években volt, hanem olyasmit – léptékében, menőségében és bájában – mint a megnyitásakor. Meglátjuk, én örülnék neki, és szerintem sokan mások is szívesen látnának egy újabb színfoltot Budapesten.”

Ez Kővári Zsuzsanna szerint is jó ötlet lenne: „Egyetértek Andrással, szerintem van igény az emberekben a nosztalgiára, ahogy az egyszerűségre, a természetességre is” – válaszolja a felvetésre.

Azt aligha vitathatja bárki, hogy a helyszín mostani, végletekig elhanyagolt állapotánál bármi más csak jobb lehet.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Botrány az Eurovízión: Rögtön eltörte a trófeáját, majd az egyik ujját is a győztes
A svájci győztes, Nemo olyan nagy hévvel rázta a győzelmi ereklyéjét, hogy túl nagy erővel csapta a földhöz, így az üvegből készült trófea eltörött.

Link másolása

Korábban mi is megírtuk, hogy az idei évben egy svájci előadó vehette át az Eurovíziós Dalfesztivál trófeáját. Nem sokkal később azonban nemhogy a trófeát törte el az énekes, de elmondása szerint még az ujját is.

Május 11-én, szombaton tartották a 2024-es Eurovíziós Dalfesztivál nagydöntőjét a svédországi Malmőben, ahol összesen 25 ország képviseltethette magát, ugyanis Hollandiát korábban kizárták a versenyből, erről itt írtunk.

Az idei Eurovíziós Dalfesztivált az összpontszám (591 pont) alapján végül a svájci Nemo nyerte meg. Miután a magát nembinárisnak valló – s ezzel a dalfesztivál történelmének első nembináris győzteseként – 24 éves svájci énekes-dalszerző átvette a trófeát, katasztrófa történt a színpadon.

Nemo teljesen meghatódott, azonban olyan nagy hévvel rázta a győzelmi ereklyéjét, hogy túl nagy erővel csapta a földhöz, így az üvegből készült trófea eltörött.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Farokméregetés, szó szerint – A Talpig férfiban nincs tabu, és Jeff Daniels még sosem volt ilyen imádnivalóan ütnivaló
Az amerikai jog, társadalmi igazságtalanságok, hatalmi játszmák, fekete humor: a Netflix új minisorozata sokakat kiakaszt majd, mégis üdítő, hogy mennyire nem veszi magát komolyan.

Link másolása

Mielőtt még bármit is leírnánk a Talpig férfiről, érdemes megemlíteni, hogy az új Netflix-sorozat mögött az a David E. Kelley áll kreátorként és íróként, aki valódi veterán a szakmában, s olyan szériák elkészítése fűződik a nevéhez többek között, mint a Kisvárosi rejtélyek (1992-1996), a Chicago Hope kórház (1994-2000), az Ally McBeal (1997-2002), az Ügyvédek (1997-2004), a Boston Legal – Jogi játszmák (2004-2008), a Hatalmas kis hazugságok (2017-2019), a Tudhattad volna (2020), a Kilenc idegen (2021), a Szerelem és halál (2023) vagy Az igazság ára (2022-2023). Nem mellesleg pedig már több mint 20 éve Michelle Pfeiffer férje és két gyermekének apja.

A Talpig férfi pedig abszolút beilleszkedik Kelley filmográfiájába, tekintve, hogy most is fontos szerepet kap a történetben az amerikai jog, a társadalmi igazságtalanságok, a hatalmi játszmák és a kissé fekete humor.

A sztori azonban ezúttal nem saját, Az igazak és a Hiúságok máglyjája írója, Tom Wolfe 1998-ban kiadott, azonos című könyve (A Man in Full) szolgáltatta hozzá az alapot.

Az Atlantában játszódó történet több különböző szálon pörög, amiket összekötnek az egymással folyamatosan kapcsolatban lévő szereplők. A legfőbb szál a milliárdos ingatlanmogul Charlie Crokert (Jeff Daniels) követi, aki csődközeli helyzetbe kerül, amikor a bankja szeretné behajtani tőle a valóban tetemes hiteltartozását. A banknál dolgozó Raymond Peepgrass (Tom Pelphrey-t többek között az Ozarkból, a Vasökölből, a Mankből, az Odakinnből és a Szerelem és halálból ismerhetjük) különösen pikkel az arrogáns Crokerre, mindenképp szeretné őt tönkretenni. Charlie persze mindent megtesz azért, hogy ne veszítse el a birodalmát és a befolyását.

Emellett megismerjük Charlie titkárnőjét, Jillt (Chanté Adams) és annak férjét, Conradot (John Michael Hill), aki feketeként rendőri brutalitás áldozatává válik, és amikor reflexből visszaüt, büntetlen előélete ellenére börtönbe zárja és meghurcolja őt az amerikai igazságszolgáltatás rendszere.

Charlie ügyvédje, az idealista (és szintén fekete) Roger White (Aml Ameen) próbálja őt kihozni a rácsok mögül, nem sok sikerrel.

Illetve ott van még Atlanta polgármestere, a simlis és álszent Wes Jordan (William Jackson Harper), aki a választások előtt szeretné minél rosszabb színben feltüntetni a riválisát, és Charlie segítségét kéri, hogy a másik jelölt egykori évfolyamtársaként hozza nyilvánosságra annak szexuális zaklatásos ügyét, cserébe megpróbálja elintézni, hogy a bank leszálljon róla.

És akkor még nem említettük Charlie naivnak tűnő, de nagyon is határozott exfeleségét, Marthát (Diane Lane), akit Raymond próbál elcsábítani és behálózni, mivel ezzel szintén szeretne odapörkölni Charlie-nak.

Ezek a fő csapásvonalai a Talpig férfinek, amelyre egyfajta Utódlás-utódként is tekinthetünk, hiszen a kapitalizmus nagy játékosai esnek itt egymásnak, valóban szimpatikus karaktereket pedig alig találni, legalábbis köztük nem nagyon, inkább az anyagiakat tekintve „lejjebb elhelyezkedő” társadalmi rétegekben érdemes kutakodni.

Egy miniszériáról van szó, tehát csupán hat epizód állt a készítők rendelkezésére ahhoz, hogy kellőképp kibontsák ezt a szerteágazó sztorit, így azzal nem lehet támadni a Talpig férfit, hogy unalmas lenne.

A sorozathoz képest szűk játékidő alatt rendesen pörögnek az események, ám sajnos Kelley, kiegészülve két rendezőjével, a színésznőként Oscar-díjas Regina Kinggel (Egy éj Miamiban…) és Thomas Schlamme-vel (Elbaltázott nászéjszaka, Foglalkozásuk: amerikai, Az elnök emberei) nem is tudtak odafigyelni minden szálra kellőképp, s ami még nagyobb hiba, képtelenek voltak azokat közös nevezőre hozni, így egy felettébb csapongó történetvezetés lett a jussunk, ahol mindenbe belekapnak egy kicsit, de semmit nem bontanak ki igazán.

A Talpig férfi így inkább egy szellős melodráma, mintsem az amerikai társadalom gúnyosan csipkelődő szétcincálása. King és Schlamme mindenesetre folyamatosan tartják a tempót, és tudják, hogyan kell használni az egyébként parádésan pöffeszkedő Jeff Daniels karakterének monumentális egóját, amely a történések hatására részről részre leereszt.

Akadnak emlékezetes jelenetek is, mint például, amikor Charlie úgy próbál megnyerni magának befektetőként egy liberális házaspárt, hogy megmutatja nekik, hogyan tenyésztik a lovakat; Charlie és bankár ellenfele, Harry (Bill Camp) kvázi tettlegességig fajuló acsarkodásai pedig a minisorozat abszolút csúcspontjai. A sokáig szimbolikusan értendő farokméregetést ugyanakkor a meglepő és teljesen abszurd fináléban szó szerint kell érteni…

Azt nem lehet elvitatni a Talpig férfitől, hogy ne lenne szórakoztató, az viszont vitathatatlan, hogy nem lő túl magasra. Érezni, hogy az alkotók sem vették igazán komolyan ezt egészet, és ez sugárzik a rendezésből, a párbeszédekből és a színészvezetésből is. Így nézőként sem vesszük túl komolyan, és gyorsan töröljük is majd az emlékeinkből, amíg azonban tart, kétségtelenül leköt. Talán csak Conrad börtönös szála az, ami valódi izgulnivalóval (és néhány „ökölszorító” jelenettel) szolgál, ám Jeff Daniels és a többiek ripacskodása is megér egy misét, persze kizárólag azoknak, aki nem várnak mindettől túl sokat.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Sikerült megfejtenie a Mona Lisa rejtélyét – állítja egy olasz geológus-művészettörténész
Megtalálta a tájat, ami előtt Leonardo megfestette a művészettörténet leghíresebb portréját.

Link másolása

Meglepő magyarázattal állt elő egy geológus a Mona Lisa eredetéről. Leonardo Da Vinci festménye régóta foglalkoztatja az embereket, sokan szerették volna már megfejteni, hogy hol készült a sejtelmesen mosolygó nő portréja. Vitáztak már arról, hogy valódi-a háttér, vagy csak egy képzeletbeli táj?

Az olasz geológus, aki egyben művészettörténész is, azt állítja, hogy megoldotta az évszázados rejtélyt - írja a The Guardian.

Ann Pizzorusso hosszú kutatás után arra jutott, hogy a festő a Comói-tó partján lévő, lombardiai Lecco városának számos felismerhető vonását felhasználta. Szerinte beazonosította:

- a hidat (a 14. századi Azzone Visconti-híd),

- a tavat (a Comói-tó mellett található Lago di Garlate)

- a hegyvonulatot (az Alpok dél-nyugati része, amely a Garlate-tó fölé magasodik).

Azt dokumentumok is igazolják, hogy Leonardo járt ezen a vidéken.

Voltak már hasonló elméletek arról, hogy a képen látható táj az észak-olaszországi kisváros, Bobbio környékét ábrázolja. Egy másik szerint a toszkán település, Arezzo hídja látható rajta.

A geológus szerint azonban nem elég a hidat figyelembe venni, mert sok hasonló épült abban az időszakban Európában.

"Mindenki a hídról beszél, de senki nem hozza szóba a földrajzot. A geológusok nem nézegetnek képeket, a művészettörténészek pedig nem foglalkoznak a geológiával. A művészettörténészek mindig azt mondják, hogy Leonardo a képzelőerejét használta, de ha odaadod ezt a képet a világ bármelyik geológusának, ugyanazt fogja mondani, amit én is mondtam Leccóról. Már azok is látják a hasonlóságot, akik nem földrajtudósok"

– mondta a szakértő.

Szerinte most már minden kétséget kizáróan sikerült bizonyítania, hogy megtalálta a helyszínt, ami Mona Lisa mögött látható.

Az ArtWatch UK szervezet igazgatója, Michael Daley szerint sok spekuláció hallható, de Pizzorusso állításai meggyőzőek. A Louvre egyik tanácsadója szerint is Pizzorusso tökéletesen birtokában van a táj beazonosításához szükséges tudományos ismereteknek.

A geológus a napokban mutatja be a bizonyítékokat egy konferencián.

Forrás: 24.hu

A festmény már többször próbálták megrongálni, legutóbb levest öntöttek az üvegére.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Amikor egy szerepről gondolkodom és a színpadon állok, akkor az nem az én testemről szól” – Interjú Márkus Luca színésznővel
A Vígszínház tehetségével őszintén beszélgettünk halálról, színpadi vetkőzésről, szorongásról, elmondta, milyen votl Liam Neesonnal dolgozni, és milyen nagynevű magyar rendezőkkel fog együtt dolgozni a következő évadban.

Link másolása

Márkus Luca még nincs harminc éves, de máris impozáns pályafutás áll mögötte. A nagy klasszikusok, Csehov, Shakespeare és Schiller mellett a kortárs és énekes szerepek is jól állnak neki. A sokoldalú művésznővel az Ármány és szerelem bemutatója kapcsán beszélgettünk.

– Egy interjúban arról beszéltél, hogy azért hiszel valamennyire a halál utáni életben, mert nem tudod elképzelni, hogy megszűnjön az éntudatod. Ez nagyon megragadott, mert egyrészt nagyon hasonlóan gondolkodom, de azért is, mert azt mutatja, hogy foglalkoztatnak az „élet nagy kérdései”.

– Persze, vannak ilyen nagy, megfejtendő dolgok az ember életében, amikhez folyamatosan próbál közelebb kerülni. Aztán az is lehet, hogy soha nem jut el a megfejtésig. De én inkább azt szeretem, ha történik velem, ami történik. Teljes nyitottsággal, odaadással teszem a dolgomat és szeretem az embereket, akik körülvesznek. Nem agyalok túl olyasmiket, amiket még nem tapasztaltam meg és nem tudom, mikor következnek be az életemben.

Nyilván vannak elképzeléseim a jövőmet illetően, de nem azzal töltöm a napjaimat, hogy ezen rágódom. Inkább a mai nappal foglalkozom, eddig ez bevált.

De örülök, hogy ezt mondod. Azért tudok hinni valamennyire abban, hogy van valamiféle élet a halál után, mert ahogyan érzékelem, hogy ez az én testem, az én tudatom, ezek az én érzelmeim, nem tudom elképzelni, hogy ez a fajta viszonyítás egyszer csak megszűnik. Ezen tényleg szoktam gondolkodni, hogy hogy is van. De majd meglátjuk, és talán majd a következő életünkben beszélgetünk róla, más-más testbe csomagolva. (nevet)

– Sok mindenben láttalak az elmúlt néhány évben, de amiben igazán a rajongód lettem, az a Krum volt. Meg kellett nézem, ki játssza Doopát, mert konkrétan nem ismertelek fel.

– Ezt a szerepet eredetileg nem is én játszottam volna, csak egyeztetési problémák miatt alakult így. Nagyon örültem a feladatnak, mert mint látható, ha egy rendező vagy igazgató gondolkodik erről a szerepről, első körben nem rám osztaná.

Pedig nagyon izgalmas kilépni azokból a körvonalakból, amik alapján az ember szerepeket kap. Persze nem mindig van így, hogy az ember bekerül egy skatulyába, és mindig ugyanazt kell csinálnia különböző darabok kapcsán, és úgy hiszem, az én esetemben sincs így. Úgy érzem, hogy sokféle feladatom van a Vígszínházban.

Mindenesetre én szeretem ezeket a tőlem távolabb eső karaktereket megformálni, mert valahogy mégis csak magamból kell megfogalmazni őket. A mélyén ott van a személyiségem, erre kell olyan rétegeket ráhúzni, amitől aztán meg tud születni a karakter.

Izgalmas volt egy ilyen harmincas nőt játszani, akinek tulajdonképpen semmiféle sikerélménye és értékelhető kapcsolata nincs az életben. A nőiségét semmilyen szinten nem élte meg eddig, és nem is gondol úgy magára, mint aki ezt elértheti.

Kihívás, mert van annyi egészséges önképem, hogy tudjam, alapvetően én nem ezt jelentem a színpadon.

Innentől pedig elkezdődik egy komoly meló magammal, a kinézetemmel, a saját frusztrációimmal, hogy hogyan lehet összefonni ezeket a szálakat. Szerintem ezek a legizgalmasbab munkák.

– Amikor a rendezők azt mondják, hogy neked főleg a drámai főhősnők állnak jól, abban az ítéletben hány százalék a személyiséged, az energiáid, és hány százalék a külsőd?

– Szerintem elsősorban a belső energiák számítanak. Az Ármány és szerelemben például Luise Miller egy fiatal, 16 éves lány. Aki egyébként szerintem nem naiv, bár szeretjük a nagy szerelmi történetek főhősnőit naivnak ábrázolni. De én azt gondolom, hogy aki egy ilyen történetet végig tud vinni a hátán, a végsőkig kitart, tartja a szavát és közben megingathatatlan erővel megy bele a legnehezebb helyzetekbe a szerelme miatt, az nem egy gyönge, naiv karakter.

Mégis, hagyományosan naivaként szokták ábrázolni, amihez úgy gondolom, nem feltétlenül passzol az én külsőm. Ezért sem hiszem, hogy ez alapján döntenének. Az elmúlt évek alapján talán már látják, hogy milyen energiákkal tudok dolgozni, és azt milyen feladatokhoz tudják párosítani.

– Ez már a második munkád David Doiasvilivel. Az első a Sirály volt. A grúz rendező eléggé megdolgoztatja a színészeit. Szaladni kell, felmászni, leugrani, csúszdázni… Zokszó nélkül bevállaltatok mindent, vagy előfordult, hogy vitába szálltatok vele?

– Aki dolgozott már valaha David Doiasvilivel azt tudja, hogy nem nagyon tudsz ellenkezni vele. Egyszerűen olyan magával ragadó a személyisége, a jelenléte, ahogyan a színházról gondolkodik, ahogyan felépíti ezt a formát, amit képvisel. Akkor is így van, ha nézőként sok kollégám úgy látja, hogy számunkra ez egy nagyon távoli és kevésbé komfortos nyelv, amiben nem egyszerű színeszként közölni, és megtartani a nézői figyelmet. Ha találkozik vele az ember, egészen másképp fog gondolkozni a színházáról.

Valóban nem nyújt egyszerűen kódolható, hátradőlős színházi élményt.

Nagyon expresszív, sokféle vizuális effekttel, akusztikai elemmel bombázza a közönséget, és sokszor párhuzamosan kell bonyolult képleteket megoldani a nézőknek, ami nem egyszerű, de azt gondolom, hogy nagyon izgalmas, és szükség van az ilyen fajta színházra is a sok másféle felfogás mellett.  Szeretem, ha ezek megférnek egymás mellett.

– Ha valakinek ennyire lehengerlő a személyisége, mint ahogy Doisaviliről mondod, annak meglehet az a veszélye, hogy utólag esetleg azt érzed, ebbe mégse kellett volna belemenni.

– Az ő temperamentuma és lendülete azért meg van alapozva egy olyan elemzéssel, szellemi munkával, ami végigkíséri az egész próbafolyamatot. Itt nem arról van szó, hogy van egy nagyon szenvedélyes ember, aki fanatizálja a színészeit, hanem elképesztően okos gondolatai vannak a darabokról, és olyan rétegeket tud feltárni, amikre én soha nem jönnék rá. A főpróbahéten már nincsenek kérdőjelek a fejemben, és soha nem merül fel, hogy ezt vagy azt miért csinálom.

– Merészen bánik a jelmezekkel is. Az Ármány és szerelemben is elég merész az öltözetetek a partnereddel, Medveczky Balázzsal. A Sirályban pedig vannak egészen „bátor” pillanataid is a színpadon, amikor meglehetősen kendőzetlenül állsz a közönség előtt. Van egy belső értékrended arról, mi fér bele és mi nem, vagy egyszerűen a színésznek meg kell tennie, amit a rendező kér, mert ez a munkája?

– Ez egy nagyon érzékeny téma, nyilván mindenkinek másutt vannak ebben a saját határai, amit tiszteletben is kell tartani. Ha egy színpadi helyzet megkívánja, emeli az adott pillanatot, hozzátesz, ad egy új réteget neki, akkor helyénvalónak találom, nincs problémám azzal, ha meg kell mutatnom magam.

Amikor egy szerepről gondolkodom és a színpadon állok, akkor az nem az én testemről szól. Tudom függetleníteni saját magamtól és nem jövök zavarba.

Nem azt mondom, hogy ez a legkényelmesebb dolog a világon, de izgalmas tud lenni ennyire lemeztelenedni egy ezerfős nézőtér előtt. Ha azt érezném, hogy egy dekorációs elem, akkor valószínűleg azt mondanám, hogy meg lehet oldani máshogy. De valójában szerintem nem ez a legintimebb része a szakmánknak, hanem az, hogy a saját érzelmeimet mutatom meg, a saját élményeimből táplálkozom.

– Kicsit Medveczky Balázs miatt is vártam ezt a bemutatót, mert pont előtte nem sokkal láttuk a Pinceszínházban az Élet-ritmusra című egyszemélyes előadását, és nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz nagyszínpadon egy ilyen klasszikusban. Mesélj arról, milyen volt Balázzsal dolgozni.

– Nagyon jó. mi nem próbáltunk együtt még korábban. A padlásban játszunk együtt, de az mindkettőnk részéről átvett szerep.

Nagyon jól lehet Balázzsal együttműködni. Olyan színész, aki folyamatosan foglalkozik a szerepével. Nem rak pontot, amikor lemegy a premier. Nagyon szeretem, amikor lehet együtt gondolkozni előadásról előadásra, átbeszéljük, mi az ami jó volt, mitől működhetet jobban egy adott jelenet, mint korábban, vagy épp mitől nem. Abszolút partner, és magánemberként is remekül kijövünk.

– Május 1-én mutatták be a színházban az intézmény történetét bemutató Víg125 című dokumentumsorozatot, amely ősszel lesz látható az M5 csatornán. Ebben a társulat minden tagja, feltűnik kisebb-nagyobb szerepekben, így te is. A filmben sokat emlegetik, milyen volt a régi nagy legendákkal találkozni, együtt játszani. Röpködtek a nagy nevek – Ruttkai, Tolnay, Darvas, Várkonyi, hosszan lehetne sorolni. Nekem pedig az jutott eszembe, hogy ma is vannak itt legendák. Neked, mint fiatal színésznőnek milyen élmény Kernnel, Hegedűs D. Gézával, Kútvölgyi Erzsébettel vagy épp Nagy-Kálózy Eszterrel színpadra lépni?

– Amikor először találkozhattam ezekkel a színészekkel, és először játszottam velük, abban volt persze valami fura, zavarba ejtő. Az ember nagyokat pislog, hogy olyan embereket nevezhet kollégának, akiket csodálattal nézett gyerekkorában. De aztán mégis csak egymás partnerei leszünk, próbálunk, vannak jó próbák, rossz próbák. Együtt ülünk le a büfébe megenni valamit, együtt éljük meg ezeket a pillanatokat. Elmosódnak a határok. Persze megmarad az alapvető tisztelet – bár szerintem ez nem kor függvénye. Mindegy, hogy valaki 30 éves vagy 60 éves, ugyanúgy tisztelem. De egy idő után nem lehet ezzel foglalkozni, nem is egészséges. Kialakul egy olyan kollegiális viszony, ahol nem az jár a fejemben, hogy úristen, a Hegedűs D. Géza ül mellettem. Ő ráadásul a tanárom volt, ami még speciálisabb helyzet. Persze attól is függ, hogy az az idősebb kolléga milyen labdát dob neked.

Valaki nagyon laza és azonnal magához húz, és el tudja oszlatni ezt a fura zavart. Valakit viszont egyáltalán nem érdekel, hogy egy fiatalabb kolléga ne érezze magát zavarban.

– A jövő évadban milyen új feladatok várnak rád?

Alföldi Róberttel fogok dolgozni az Egy nő anatómiája című Mundruczó Kornél film színpadi változatában. Nagyon örülök neki, mert még nem dolgoztam vele, és mindig örülök, amikor új emberekkel találkozhatok. Ráadásul az egyik kedvenc filmemről van szó. Ez októberi bemutató lesz. Utána pedig a Rémségek kicsiny boltjában lépek színpadra, amit ugyancsak várok, mert Novák Eszterrel sem dolgoztam még. Nagyon izgalmas zenei feladat lesz, amit különösen szeretek.

– Feloldódtak az énekléssel kapcsolatos korábbi gátlásaid?

– Oldódgatnak. De nem tudom, hogy valaha megszűnik-e teljesen ez a probléma. Viszont már megszoktam magamat és együtt tudok ezzel élni. Sokat dolgozom rajta és szerencsére vannak olyan pozitív, megerősítő élmények, mint a tavalyi Szegedi Szabadtéris bemutatóm, az Ezeregy éjszaka meséi, ahol 4000 ember előtt énekeltem egyedül a színpadon. Nagyon féltem tőle, betegen, szteroidokkal telenyomva csináltam végig a premiert, úgyhogy a szokásos mintázat megint kirajzolódott. De utána ott álltam és azt gondoltam magamban: ettől féltem? Hisz ez csodálatos érzés! Meg tudom csinálni! Ilyenkor talán kicsit közelebb kerülök ahhoz, hogy legközelebb egy héttel a bemutató előtt is el tudjam ezt hinni.

– Mesélj kicsit Liam Neesonról.

– Róla túl sokat nem tudok mesélni, bármennyire szeretnék. Nyilván találkoztam vele és együtt forgattunk két napon keresztül Antal Nimród Retribution című akciófilmjében. Kezet fogtam vele és nagyon udvarias volt. De nekem elsősorban nem vele kellett dolgozni abban a jelenetben, amit én forgattam a filmben. Nagyon nagy élmény volt a forgatás és hálás vagyok, hogy megtapasztalhattam, milyen egy ekkora stábbal dolgozni. Már önmagában az is csodálatos, hogy találkozhattam Antal Nimróddal. Nagy formátumú rendező, aki nem utolsó sorban nagyszerű ember is.

– Nagyon más egy ilyen hollywoodi stábba becsöppenni ahhoz képest, amit itthon tapasztalsz?

– Össze sem lehet hasonlítani. Az embernek vannak elképzelései erről. Szájtátva figyeltem a történéseket. Sokszor egészen zavarba ejtő volt az a figyelem, amivel felém fordultak. Mi egész másképp szocializálódunk itthon. Volt például egy csomó olyan helyzet, amire azt mondtam, hogy ezt én is meg tudom oldani magamnak. De mindenki hangsúlyozta, hogy nem, én azért vagyok ott, hogy abban az öt percben a lehető legjobb legyek, amikor kamera elé kerülök. Minden, ami ezen kívül esik, az más emberek felelőssége, azt majd ők intézik.

Ez a fajta figyelmesség, hogy a játékomon kívül tényleg semmi mással nem kellett törődnöm, az elképesztő érzés volt.

Fotó: Dömöly Dániel, Emmer László, Gimesi András, Gordon Eszter, Vígszínház

Link másolása
KÖVESS MINKET: