KULT
A Rovatból

Petruska a 10 éves első lemezéről: Mostanáig csak távolodtak tőlem ezek a dalok, jól esik újra barátkozni velük

Éppen egy évtizeddel ezelőtt jelent meg Petruska András Metropolita című albuma, amely az akkor átadott 4-es metró állomásait énekelte meg. Most, a kerek évfordulón egy különleges újrakiadás is napvilágot lát, amit nálunk lehet először meghallgatni.

Link másolása

Petruska legelső nagylemeze 2024 tavaszán ünnepli 10. születésnapját. A dalszerző-előadó, gitárvirtuóz különleges koncepciót választott a bemutatkozáshoz: az akkor átadott 4-es metró állomásai ihlették a dalokat, amelyek szerzőtársa, Babarci Bulcsú segítségével születtek meg.

Ahogyan a 10 különböző történet egy hosszú úttá adódik össze, úgy formálnak a dalok egy klasszikus konceptalbumot, amely végigkalauzol bennünket a fővárosra való első rácsodálkozástól a valódi megérkezésig.

A Metropolita most kibővített formában újra megjelenik a streaming-felületeken. A 3 lemezes kiadványon az eredeti anyag mellett további Petruska-szerzemények szerepelnek ebből a korszakból, valamint eddig soha nem hallott otthoni demókon és stúdióváltozatokon keresztül, egyedülálló módon tekinthetünk be az alkotás folyamatába.

A teljes album itt hallgatható meg:

(Spotify-on ide kattintva érhető el.)

Ennek apropóján beszélgettünk a szerzővel, akinek aktuálisan futó egyéb projektjei – például a Petőfi-versmegzenésítésekre épülő Felül a gálya kamaradarab – is szóba kerültek.

– Hogyan emlékszel vissza egy évtized távlatából a Metropolita megjelenésének időszakára?

– Ha igazán őszinte vagyok magamhoz, kettős érzéseim vannak. Egyrészt nagyon fontos mérföldkő volt számomra, hogy elkészült az első lemezem. Amolyan diplomamunkaként tekintettem rá, ahol már nem az számít, hogy mit tudok felidézni az általam képviselt tudomány vagy szakma tananyagából, hanem az a fontos, hogy milyen saját meglátást, véleményt tudok hozzáfűzni.

Másfelől viszont minden addiginál jobban megmutatta magát a bennem rejlő megfelelési kényszer és elfogadásra vágyás – hagytam egy kitörölhetetlen nyomot magam után, innen nem volt újratervezés, elbújás vagy magyarázkodás, ez az én első komoly művészi termékem minden erősségével és vélt vagy valós hibájával.

Azt hiszem, fel kellett nőnöm önmagam elfogadásához, de talán ez pont így szép: az első lemezem kapcsán kezdtem el foglalkozni mélyebben az önismerettel - és kezdett egy csomó minden kitisztulni az életemben.

– Előtte egyáltalán nem voltak magyar nyelvű dalaid. Mennyire érezted akkor sötétbe ugrásnak ezt a váltást?

– Az újrakiadás kapcsán hallgattam most a dalokat, és azt kell mondjam, a vaksötétbe ugrottam. Teljesen máshogy képezzük a hangot magyarul, mint angolul, idő volt rátalálni a természetes mesélésre. Az viszont nagyon tetszett, hogy hirtelen egész máshogy kezdte el fogyasztani a közönség a dalaimat. Addig a megszólalási forma miatt kedveltek, most viszont megérkezett hozzá a tartalom is.

– Mit gondolsz, kiállta az idő próbáját az album? Minden számot ugyanolyan érvényesnek tartasz most róla?

– Ezt nem tudom megítélni. Művészként mindig az aktuális dolgok motiválnak, így egészen mostanáig csak távolodtak tőlem ezek a dalok. Jól esik újra barátkozni velük. Nem mondom, hogy egy-két akkori döntésem nem hoz zavarba, de számomra ez arról is szól, hogy megtanuljam szeretni és elfogadni a múltban lévő énemet úgy, ahogy akkor volt. Sokaknak egyébként a mai napig ez az album az igazi Petruska-élmény, én pedig csak annyiban vitatkozom velük, hogy időről időre újabb lemezt készítek.

– Hogy jött a 10. évfordulós újrakiadás ötlete, és miért teszed most közzé az otthoni demófelvételeket is? Mit adnak ezek hozzá az eredetihez?

– Ha már a belső "gyermek" megszeretgetésénél tartunk, rájöttem, hogy a megjelenéskor egy valamit felejtettünk el: ünnepelni. Elég gyorsan készült a lemez, aztán már turnéztattuk is. Elég sokat dolgoztunk rajta, de nem álltam meg, csak úgy örülni neki. Amúgy meg szerintem izgalmas időutazás lehet ez a hallgatóknak is. Összejövünk eljátszani, meghallgatni ugyanazokat a dalokat, csak közben eltelt 10 év. Szerintem ez egy szórakozással egybekötött önvizsgálat is lehet.

Ami pedig a demókat illeti, szerettem volna beavatni a hallgatókat a kulisszák mögötti világba. Ahol nem csak a dalok, de én magam is elég sérülékeny állapotban vagyok. Ez nem a fényesre polírozott stúdiófelvétel vagy a jólfésült színpadi kiállás (már akinek maradt mit megfésülni 10 évvel később...). Itt még az előadó is csak keresgél, a dal is csak próbálja kirúgni magát.

Szerintem fontos belelátni ebbe a világba is. Szeretném hinni, hogy a közösségi média világ közelebb hozhat egymáshoz minket, elérhetőbbé válunk egymás számára. A magam részéről egy ilyen felajánlást tudok tenni a barátkozás érdekében.

– Még a Covid előtt, illetve közvetlenül utána egy ideig zenekarral is felléptél. Mi lett ezzel a felállással, nem vált be?

– A Reláció című lemezhez bővült a produkció, amit végül a Covid és az azt követő piaci átrendeződés szét is zilált. Kedves emlék számomra ez az időszak, de nem bánom, hogy így alakult, az én szupererőm az egyszálgitár-ének felállás. Ha újra zenekaroznék – amit egyébként szívesen tennék –, akkor sem a saját nevem alatt tenném, hanem mondjuk egy több frontemberes produkció egyik tagjaként.

– Bő egy éve játszátok Maszkurával és Kathy Zsolttal a Felül a gálya című, Petőfi verseire épülő kamaradarabot. Mi fogott meg ezekben a szövegekben?

– Na, például ilyen formációkra gondolok. Ha Zsolt nem kér fel, talán nem kerülök ilyen közel Petőfihez. Muzsikusként természetesen könnyen megihletett Petőfi nagyon is zeneies verselése, ezen felül persze a közéletre érzékeny részemet is megszólította. Direkt olyan verseket választottunk, amik a ma is érvényesek lehetnek, összekacsinthatunk vagy épp vitatkozhatunk általuk.

– Hamarosan egy "Petőfivel közös" lemezed is megjelenik. Ezen a fenti darab anyaga szerepel majd, vagy nem teljes az átfedés?

– Amikor a darabhoz zenét írtam, picit megszaladt a tollam, így jó sok anyag született. Már korábban, például az Égi gangon esetében is megtanultam, hogy nem érdemes dobozban hagyni ezeket a saját szórakoztatásomra írt dalokat, annyira könnyedek és erőlködésmentesek, hogy mindig ezekből lesznek a közönségkedvencek. Most kb. az egész lemez ilyen laza lett.

– Dolgozol saját, vagyis nem versmegzenésítéseket tartalmazó anyagon is? Ha igen, mit lehet tudni erről?

– Már vagy 4 éve, csak mindig történik valami jó dolog, ami miatt elcsúszik a folyamat. Egészen mostanáig a Petőfi-dalok voltak fő fókuszban, de például amennyi energiát beletettem, nyugodtan hívhatnánk a coach-diplomámat és a hozzátanult módszereimet negyedik lemeznek – ugyanolyan kreativitást kíván, mint a zenélés. Ha minden jól megy, idén már érkezhet valami, az irány most egy teljesen szóló lemez, hangulatát tekintve pedig Tommy Emmanuel és Caroline Polachek szerelemgyereke.

– Milyen projektjeid és együttműködéseid futnak még jelenleg?

– Boggie-val tavaly Szöulban debütáltunk egy különleges népzenei projekttel, ezt szeretnénk végre itthon is megmutatni. Február 1-én lesz ugye a Metropolita lemezújrabemutató koncertje, aztán a Petruska egySzemélyes turné pörög tovább, a kora tavasszal megjelenő Petőfi-lemez dalaival kibővülve. A kollaborációkért mindig nagyon hálás vagyok, január 25-én az Örkény Színházban Für Anikóval, február 2-án Szentendrén Sergő Sárival lépek fel. Mindemellett folytatom a tavaly elkezdett Beatles-csatornámat (Instagramon itt, TikTokon itt érhető el), ahol az összes dalukat feldolgozom rövid, gitáros formában, real-time, csak 60 évvel később. Jól érzem magam.

– Elégedett vagy azzal, ahol most tartasz a zenei életben?

– Ez egy faramuci kérdés. Mindig lehetne feljebb lenni és több embernek játszani és általánosságban elmondható, hogy elég hullámzó ez út. Ameddig ebben elsősorban a motivációt és a kihívást látom, nem pedig a dimenziótlanságot, vagy ne adj isten, olyan tanulságot, amit meg tudok haladni, addig elégedett vagyok. Legfőképpen a kiegyensúlyozottságot keresem, és abban szerintem egész jól állok.

– Lassan a negyvenedik születésnapod is belátható közelségbe kerül. Milyen érzéseid vannak ezzel kapcsolatban, hogyan éled meg a harmincadikhoz képest, ami a Kapunyitó c. lemezedet ihlette?

– Szoktam ezen gondolkodni, de valahogy mindig arra jutok, hogy a koromat most nem érzem olyan nagy horderejűnek, mint akkor. Majd a Kapunyitó 10. évfordulóján elbeszélgetek a 30 éves énemmel.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„A bicskei áldozatok elnézést kértek, végre, Balog Zoltántól, Varga Judittól és Novák Katalintól” – Bödőcs Tibor retró Híradó-paródiával jelentkezett
Teli van erős utalásokkal a humorista legújabb videója, amiben körülmetélik Gyöngyösi Mártont, és Karácsony Gergely is férfivá műtteti magát.

Link másolása

A régi idők Híradójának paródiájával jelentkezett Bödőcs Tibor. Az alig ötperces szösszenetben számos közéleti eseményt figurázott ki a népszerű humorista.

A humor azonban sok helyütt maró társadalomkritikát rejtett: szóba került többek között, hogy Szijjártó Péter Szergej Lavrovval együtt nevette ki az orosz börtönben meghalt Alekszej Navalnij nyitott koporsóját, hogy Orbán Viktor megtanította cipőfűzőt kötni Donald Trumpot vagy hogy a bicskei gyerekotthon áldozatai bocsánatot kértek – végre – Balog Zoltántól, Varga Judittól és Novák Katalintól.

Ezen kívül a Vágó István-klón Bödőcs „beszámolt” arról is, hogy az amerikai nagykövetségen körülmetélték Gyöngyösi Mártont, hogy Magyar Péter eltávolíttatja Schmidt Mária-tetoválását a válláról, és megtudhattuk, hogy Karácsony Gergely férfivá műtteti magát.

A rövid videó végén, mintegy bónuszként, értesülhettünk a legújabb Rákay Philip-filmről is – ezúttal igen meglepő stílusban.

Bödőcs Tibor retró Híradó-paródiája


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
95 éves lenne Audrey Hepburn, aki előre tudta, hogy meg fog halni
Az ikonikus angol-holland származású színésznő 1929-ben született és 1993-ban halt meg egy hospice házban. Kemoterápiával kezelték, de tudta, hogy nem fogja túlélni a betegséget.

Link másolása

Idén ünnepelné 95. születésnapját Audrey Hepburn, melynek apropóján a Blikk képgalériát közölt a híres színésznőről.

Audrey Hepburn sikeres modell is lehetett volna, ha fiatal nem happolják el a filmes szakemberek. Pályája elején modellkedésből és táncos szerepekből keresett pénzt, de 1948-ban kapta meg az első szerepét a Nederlands in zeven lessen című filmben.

Az '50-es években Angliában dolgozott, ahonann az Egyesült Államokba vezetett az útja, ahol az első világraszóló sikerét a Római vakációval szerezte. 1967-ben visszavonult a filmes szakmától, ám Steven Spielberg amerikai filmrendező felkérésére elvállalta később az Örökké című film egyik szerepét.

1992-ben derült ki, hogy vastagbélrákkal küzd. A diagnózist követően megműtötték, kemoterápiával kezelték, de tudta, hogy nem fogja túlélni a betegséget.

Egy hospice házban halt meg 1993. január 20-án.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Így tudta meg Kulka János, hogy a Nemzet Színésze lett – Máris sokan gratuláltak neki
A színészt egy kollégája hívta fel telefonon, és a bejelentéssel nagyon meglepte őt - árulta el Kulka János, aki nagyon köszönte a kitüntető címet.

Link másolása

Ahogy arról mi is beszámoltunk, Kulka Jánost választották a Nemzet Színészének a nemrégiben elhunyt Tordy Géza helyére.

A művészt az RTL Híradó kérdezte meg arról, honnan tudta meg a hírt:

Kulka János válasza:

"Molnár Piroska hívott, gratulált nekem. Nemzet Színésze vagy. Meglepődtem. Nagyon köszönöm, nagyon"

- árulta el a színész, majd hozzátette: sokan gratuláltak neki, sok sms-t és hívást kapott.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Két órából egy érdekes, egy kínzás. Megéri? Az elátkozott Queen Mary kritika
Az elátkozott Queen Mary nem más, mint egy ügyesen összerakott zagyvaság. Hangulatos, gyönyörű, de értelmetlenül túlbonyolított horror próbálkozás.

Link másolása

A Queen Mary olyan, mintha egy erőltetett, izzadságszagú Netflix horrort néznénk. Egy szerencséje van: az alkotók komolyan gondolták és kemény munkát fektettek bele. Nem tudom, hogyan lehetne leírni Az elátkozott Queen Mary-t úgy, hogy átadjam a tapasztalataimat.

Kerek egész képet, ugyanis nem tudok írni, akkora összevisszaság az egész.

Kár érte, se a színészek, se a filmes szakemberek nem tehetnek róla, egészen máshol csúszhatott el ez a történet.

A kezdés meglepően impozáns. 1938-ban járunk egy halloween-i estélyen egy hajó fedélzetén, amely épp az új világba tart Angliából. Egy furcsa családot követünk az első osztálynak fenntartott étteremben, akikkel valami nem stimmel.

Apuka erőszakosnak tűnik, anyuka babonásnak, a gyermek pedig nem bír magával.

A párbeszédekből hamar össze lehet tenni, hogy ők bizony nem az első osztályra valók, de Halloween-re hivatkozva, álruhában sikerül elvegyülniük a gazdagok között. Természetesen lebuknak és baj-bajt követ, majd az egész egy vérengzésbe fullad.

Aztán gyors váltás és egy másik családot kezdünk el követni a jelenben, Anne (Alice Eve), Patrick (Joel Fry) és gyermekük Lukas (Lenny Rush) személyében. Szépen lassan, nem túl szájbarágósan kiderül, hogy ők mit keresnek a már szórakoztató központként működő, Los Angelesben végleg kikötött Queen Mary-n.

Valami nem stimmel az egész hajóval, egyszerre túl steril és zavaróan mocskos.

A kapitány, Bittner (Dorian Lough) is gyanúsan viselkedik, mintha titkolna valamit. Mondani sem kell, hogy a két történetszál egyszerre folyik egymás mellett, felváltva váltakozik, majd egyszer csak összefonódnak.

Nem fogok spoilerezni, mert nem is igazán tudnék. Hangulatos indításból viszonylag gyorsan elérkezünk az unalmas tucathorrorok világába. Maga a helyszín már megért volna egy értelmesebb filmet. Az atmoszféra tapintható, mind a jelen mocska és felületes sterilsége, mind a ’30-as évek elegáns nyomora. A képi világ zseniális, a vágások néha ámulatba ejtőek, a gyönyörű képekkel társulva.

Isaac Bauman operatőr képei magukért beszélnek. A kivégzések brutalitása ritkán látott moziban X karika nélkül. Nem ezen fog múlni a siker.

A kosztümök, a maszkok, a díszletek és még a CGI is rendben van, az alacsony költségvetés ellenére. Alice Eve, Joel Fry és a többi színész is jó. Ami biztos, hogy nem ezen a brigádon csúszott el a dolog. A forgatókönyvíró és a rendező azonban egyest érdemelnek - köszönjük leülhetnek.

Sokat segíthetett, hogy tényleg mindent próbáltak helyszínen felvenni, a Queen Mary hajón forgathatott a stáb, sőt még egy 3D-s szkennelést is végeztek az egész hajón, így szabadon mozoghatott az operatőr a szűk térben, digitálisan. Érdekes technológia ügyes felhasználása. Akkor mi a gond az egésszel, hogy nem úgy hivatkozom rá, hogy az év egyik legjobb horrorja? Egyszerű: ősbutaság az egész film. Nem csak unalmas, nem ijesztő, de még értelmetlen, logikátlan és zavaróan buta karakterekkel van tele.

Ennyire gyenge forgatókönyvet régen láttam. Mintha mesterséges intelligenciával írták volna,

azzal a leírással, hogy „robot csinálj nekem egy látványos, brutális horrorfilmet, naaaaagy csavarral a végén.” Hát nem jött össze, se izgalmas, se érdekes nem lett a végeredmény. Azon kívül, hogy szép és mozog a kép, sok köze nincs egy koherens történethez.

Itt senki se úgy viselkedik, mint egy élő ember. A gyilkos áldozatai megköszörülik a torkukat, miközben a kegyetlen tettes véres fejszéje még egy fejbúbban van. Aztán elkezdenek elfutni egy zsákutcába négyen! Tényleg mélységesen felháborító, hogy ezzel valaki pénzt szeretett volna szerezni. A forgatókönyvírók között nem meglepő, hogy az első filmes Stephen Oliverrel és a nem túl nagy tapasztalattal rendelkező Gary Shorreal találkozunk. Egyébként Shore rendezte is a filmet elég, ha ehhez annyit teszek hozzá, hogy előző nagyjátékfilmje Az ismeretlen Drakula mérföldekkel jobb volt ennél. Pedig az nagy szó! Aki látta, az tudja.

Ami a legrosszabb az egészben, hogy a mozi annyira szép, amennyire egy horrorfilm képes rá.

Még a felúszó feliratok, a stáblista elrendezése és a főcím is művészire sikerült. Valószínűleg itt ment félre: volt egy remek ötlet, de nem volt elég tartalom egy egész estés filmhez, ezért tóldották-fóltozták és addig csavarták művészieskedéssel, hogy a Frankenstein szörnyetege effektus történt. Lehet jobb lett volna, ha elégetik a Queen Mary-t, ahogy ezt a szörnnyel is tették. Spoiler az 1931-es Boris Karloff filmből, elnézést.

Nem ragozom tovább, rossz film a Queen Mary. Lehetett volna remek horror is, ha a forgatókönyv hozzáértő kezekben landol, vagy ha csak egy rövidfilmet készítenek az alkotók. De egy több mint kétórás misztikus kalandnál nem adott többet.

Olyan mintha megnéztük volna a Lost első és utolsó részét egymás után. Egy figyelemfelkeltő, gyönyörű, rejtélyes felvetés, ami egy kiábrándító, túlcsavart, értelmetlen badarságba csap át.

Nem ajánlom senkinek, inkább nézzetek meg mást a mozi kínálatból.


Link másolása
KÖVESS MINKET: