A CIKK KISEBB SPOILEREKET TARTALMAZ!

Sokféle zenét szeretek, de ha meg kellene neveznem a könnyűzene világából az abszolút kedvenc énekesemet és énekesnőmet, Freddie Mercuryt és Whitney Houstont választanám. Nem csoda, hogy már nagyon vártam a Whitney életéről szóló I Wanna Dance With Somebody című filmet.

Ez persze kétségeket is ébresztett. Mielőtt láttam volna a filmet, a neten elém került ismerősök véleménye, akik lehúzták, mondván, nagyrészt pletykákat mutat be tényként, ezért méltatlan Whitney Houstonhoz. Ezek a hangok megerősítették az aggodalmamat.

A Freddie Mercury életét feldolgozó, 2018-as Bohém rapszódia ugyanis egyfelől zseniális film volt, amely – nem kis részben Rami Malek szenzációs játékának köszönhetően – nagyszerűen mutatta be a fenomenális énekest, művészt, a Freddie-jelenséget, és lúdbőröztető „Queen-feelinget” nyújtott.

Emlékszem, akkoriban egy reggeli rádióműsorban egy kolléga csodálkozva mondta műsorvezetőtársának, mennyire meglepődött, mert nem tudta, hogy Freddie egy időben otthagyta a Queent, és szólókarriert akart építeni. Nem csoda, hogy nem tudta, ilyen ugyanis nem történt. Szólóalbumot készített ugyan az énekes, de esze ágában sem volt otthagyni a zenekart. Sőt, a valóságban Roger Taylor és Brian May is hamarabb adott ki szólólemezt, mint Freddie.

Ezek után kicsit aggódva ültem be a filmre, de bevallom, nekem kellemes csalódást okozott. A filmben látható fontosabb történésekről hallhattunk, olvashattunk, még akkor is, ha ezek egy része olyan, amit „mindenki tud”, de hivatalosan sosem erősítettek meg.

Persze értem, hogy van egy rétege a rajongóknak, akik szentségtörésnek tartják azt állítani az idoljukról, hogy drogozott – pedig azért ok nélkül senki nem vonul rehabra –, vagy hogy leszbikus viszonya volt barátjával és asszisztensével, Robyn Crawforddal.

Valamiről mégis csak szólnia kell a filmnek, és azzal nem lehet kitölteni két és fél órát, hogy Whitney Houston nagyszerűen énekel, soha nem csinál semmi rosszat, majd egy szerencsétlen baleset folytán egyszer csak meghal.

Persze voltak apró "változtatások" a filmszerűség kedvéért. Például a valóságban Houston sokáig hezitált, mielőtt elfogadta a Több, mint testőr főszerepét, többször átíratta a forgatókönyvet, és végül Kevin Costner személyes győzködésére adta be a derekát. Az életrajzi filmben ehhez képest, amint megtudja, hogy Costner lesz a partnere, igent mond. De ennyi szerintem belefér a költői szabadságba.

Az író Anthony McCarten és a rendező Kasi Lemmons (Harriett – Szabadság vagy halál) megfelelő arányban adagolja a történéseket, hogy megmutassa, Whitney Houston valóban „a hang” volt, generációja legjobbja, olyan hang, amilyen emberöltőként legfeljebb 1-2 születik. Akinek a felszínen látszólag akadálytalanul, rakétaként ívelt felfelé a karrierje, de emögött rengeteg dráma, konfliktus és árulás húzódott.

Naomi Ackie (Star Wars: Skywalker kora) tökéletes választás Whitney szerepére, a külső hasonlóság viszonylagossága talán ha két percig zavart, Ackie erőteljes, összetett alakítása hamar elfeledtette. Már önmagában az is nagy bravúr, ahogy az énekléseket megoldja. Úgy kellett tökéletes átéléssel előadnia a dalokat, hogy ne csak minden érzelem és energia legyen a helyén, de közben annak megfelelően tátogjon, ahogy Whitney énekel – merthogy Whitney Houston saját hangját hallhatjuk a dalokban.

A mindig nagyszerű Stanley Tucci (Éhezők viadala, Julie & Julia) alakítja Clive Davis producert, aki maga is kisebb legenda. Davis már Whitney előtt is olyan nevekkel dolgozott együtt, mint Bruce Springsteen, Simon and Garfunkel, az Earth Wind and Fire, Janis Joplin –  és a sort hosszan lehet folytatni. Tucci alakításában a híres producer afféle szerethető nagybácsi, akinek csalhatatlan szeme és füle van a tehetséghez, ugyanakkor helyén van a szíve, nem akarja kizsigerelni a sztárt, próbálja a helyes irányba terelni. Olyannyira, hogy a film interpretálásában a barát/volt szerető Robyn és az édesanya, Cissy Houston mellett Davis az egyetlen, aki megpróbálja az ifjú dívát elrángatni az önpusztító életmódtól. Ez a cukormázas kép kicsit eltér attól, ami a zeneipar óriásairól él bennünk. Hihetőségét némileg árnyalja az is, hogy Clive Davis neve szerepel a film producerei között.

Bármi is az igazság, ez mit sem von le Tucci nagyszerű alakításából.

Szeretném kiemelni a Whitney édesanyját, Cissy Houstont alakító Tamara Tunie-t (Az ördög ügyvédje) és az apa, John Houston szerepében látható Clark Peterst(Három óriásplakát Ebbing határában). Nagyszerű kontrasztot alakít a két szülő. Cissy a konzervatív, keresztény felfogású anya, akit őszintén megbotránkoztat, amikor lánya összeköltözik egy nővel, de szerető szülőként és profi zenészként gondolkodás nélkül megtesz mindent lánya előrejutásáért. Mellette az erőszakos, hűtlenkedő, léhűtő apa elsősorban a saját anyagi kitörési lehetőségét látja Whitney-ben, és leszbikus viszonyát is leginkább abból a szempontból értékeli, hogy mennyit árthat az üzletnek.

Mindenképp említést érdemel a Bobby Brownt alakító Ashton Sanders (Holdfény, Júdás és a Fekete Messiás) és Fekete villámból ismert Nafessa Williams mint Robyn Crawford.

Amit viszont tényleg megmutat az I Wanna Dance With Somebody, az az, hogy mennyire torz ez a világ, ahol a Whitney Houstonhoz fogható zsenik pusztulása szinte kódolva van a rendszerben. A tehetség mértéke ugyanis – mint sajnos mindennek – a pénz. A show bizniszben ahhoz mérten kapsz lehetőséget és elismerést, hogy mennyi bevételt termelsz a körülötted lévő embereknek. Ez egyszerre felelősség és kiszolgáltatottság, mert nagyon kevés az olyan ember, aki azt fogja mondani neked, állj le egy kicsit, inkább ne keress annyi pénzt, mert felőröl a gépezet. Az csak fokozza a film és a történet tragikumát, hogy tudjuk, a kislány, akit anyja oldalán láthatunk a filmben, Bobbi Kristina ugyancsak áldozattá vált: alig 3 évvel élte túl édesanyját.

Tudom, kicsit melodramatikusan hangzik, de a film alatt az fogalmazódott meg bennem, hogy sáskák vagyunk, akik felfalunk mindent körülöttünk.

Az I Wanna Dance With Somebody nem dokumentumfilm, nem is akar az lenni. Egy mítoszt dolgoz fel, egy legendát mutat be, segít újra átélnünk a csodát, akit Whitney Houstonnak hívtak, és közben talán el is gondolkoztat kicsit tehetségről, értékrendről.