Farkas Krisztina és János a ZUP zenekar tagjaiként az ország szinte összes jelentős klubjában és fesztiválján koncerteztek, dalaik között több rádiós sláger is volt. Az anyai ágon orosz testvérek azonban másfél éve úgy döntöttek, duóban folytatják tovább.

Azóta Muzsik és Volkova néven írják és adják elő számaikat, amelyek főleg személyes hangvételű sztorikról szólnak, de ha úgy adódik, keményen odamondanak a hatalmukkal visszaélő politikusoknak is.

Arról beszélgettünk, kihívás volt-e zenésztársak nélkül közönség elé állni, mekkora szerepet játszik identitásukban az orosz kultúra, illetve a közös munkán túl mennyire folynak bele egymás magánéletébe is.

– Az, hogy a zenekarotokat hátrahagyva úgy döntöttetek, csak ti ketten akartok színpadra állni, egy folyamat eredménye, vagy volt valami közvetlen kiváltó oka?

Volkova: Is-is. Egy hosszú folyamat eredményeként is felfogható, mert a ZUP elvesztette lendületét, kifáradt, a tagok is szétszéledtek. Ekkor határoztuk el, hogy nem hagyományos zenekarban gondolkodva szeretnénk tovább folytatni. Majd’ egy évig fogalmunk sem volt, hogy ezt milyen formában fogjuk megvalósítani, csak annyit tudtunk, hogy duóban akarjuk.

Ezért is alakult úgy, hogy három kislemezt: a Muzsik és Volkova első, második és harmadik részét még ZUP-ként jelentettük meg, holott már köze nem volt a ZUP-hoz semmilyen tekintetben. Közvetlen kiváltó okok is voltak.

Sajnos mindkettőnk magánélete gyökeresen megváltozott akkoriban és ez az életünk minden területére kihatással volt. Az, hogy utána milyen állapotban voltunk, azt hiszem elég jól érezhető a zenénken. Radikálisan átalakult a közlésmódunk és a zenei világunk.

– Volt bennetek kétely azzal kapcsolatban, működhet-e a lecsupaszított hangzás, fenn tudjátok-e tartani így is a közönség érdeklődését?

Volkova: Azzal tisztában voltunk, hogy sokkal rétegebb dolgot kezdtünk el csinálni, de bíztunk abban, hogy ez a fajta duós, de mégis sok esetben zenekart imitáló élő megszólalás válthat ki az emberekből valamiféle reakciót. Volt is mindenféle vélemény. Zenész cimboráink például nagyon díjazták ezt a hozzáállást, a közönségnek meg kellett idő, hogy értelmezze, mi is történik ilyenkor a színpadon. Ez melósabb sokkal, így érthető, ha valaki nem érti, hogy mi szükség erre, miért nem lehet bevenni még egy dobost, meg egy basszusgitárost a bandába, ahogyan az lenni szokott.

De mi ebben láttunk fantáziát, kihívást. Többet fejlődtünk az elmúlt egy évben ezáltal, mint az előtte lévő 10 évben.

És talán ezt díjazta a Veszprémi Utcazene szakmai zsűrije is.

– Mindketten több hangszeren is játszotok az éneklés mellett. Hogyan alakult ki a stílus és a hangszerelés, kellett-e külön képeznetek magatokat hozzá?

Muzsik: Nagyobb jelentősége lett az egyéni hangszeres teljesítménynek és többek között minden végtagunknak. Sok-sok éjszakázásra volt szükségem, hogy kezdjem látni a fejlődést a gitárjátékomban. Kriszti is egyre magabiztosabban hozza azt a játékot, amit elvállalt.

– A ZUP közönsége hogy fogadta a váltást? Mekkora arányban morzsolódtak le és hányan járnak ma is a koncertjeitekre?

Volkova: Majdnem teljesen lemorzsolódtak szerintem. Kicserélődött a közönségünk, mert ez – ha fogalmazhatok így – figyelősebb zene lett, szövegcentrikusabb. Nem igazán táncolós móka jelenleg. De érdekes módon több visszajelzés érkezik hozzánk és állítólag intenzívebb élmény az emberek számára, mint a korábbi saját dalaink.

– Szövegeitekben nem spóroltok a társadalomkritikus iróniával és az odamondogatással. Miért fontos szerintetek ezekről a témákról dalt írni?

Muzsik: Nekem egy ilyen dal megírása, vagy előadása felér a gumiszobával. Nem mondom, hogy teljesen lenyugszom tőle, de segít feldolgozni a körülöttünk zajló eseményeket.

Szerintem annak, aki a színpadon áll, erkölcsi kötelessége megszólalni, ha valami turpisságot tapasztal maga körül.

– A félig orosz származásotok mekkora szerepet játszik az identitásotokban?

Volkova: Az enyémben hatalmasat. Az elmúlt időszakban nagyon sok orosz kulturális projektben vehettem részt. Jobban utánajártam a hagyományoknak, kutattam a zenéket, töltöttem is kint tavaly 6 hetet Moszkvában és Tverben rokonoknál. Illetve egy orosz dalokat játszó alkalmi triót is életre hívhattam az elmúlt években. Meg valahogy felnőttebb fejjel sokkal jobban elkezdtek érdekelni a gyökereink mind magyar, mind orosz oldalról.

Hálás vagyok az életnek, hogy két nemzet kultúrája határozza meg markánsan az identitásunkat. János esetében is elég hangsúlyos, szerintem fel sem tűnik neki sokszor, hogy mennyire. A gitárjátéka és a harmóniavilágunk is árulkodik arról, hogy például Viszockijt mennyit hallgattuk.

– Látszik, hogy nagyon egy hullámhosszon vagytok emberileg is. Testvérekként mindig jól kijöttetek egymással, vagy voltak azért hullámvölgyek?

Volkova: Érdekes a viszonyunk. Mi gyerekkorunktól kezdve elég közel álltunk egymáshoz, és ebből kifolyólag elég nagy hatással is vagyunk egymásra. Ez a közös zenéléssel csak hatványozódott. Zenei téren nagyon egy hullámhosszon vagyunk. Viszont eléggé megnehezíti a dolgokat, hogy teljesen más habitusú emberek vagyunk. Állandó vitáink vannak az életre vonatkozó kérdésekben, a zenei érvényesülés módját illetően, meg úgy alapvetően minden kérdésben.

Olyanok vagyunk kicsit, mint valami kattant házaspár, akik állandóan drámáznak, de alapvetően szeretjük egymást és nagyra tartjuk a másikat.

– A magánéleti gondjaitokat-bajaitokat is megosztjátok egymással?

Volkova: Köztünk aztán tényleg nincsenek tabutémák. Majdnem mindent tudunk a másikról. Lehet, hogy ezen is érdemesebb lenne lazítani a jövőben.

– Mennyire szóltok bele egymás ötleteibe? Közösen írjátok a dalokat és a szövegeket, vagy ki-ki a sajátját, amit aztán el is énekel?

Muzsik: A kezdemények önállóan születnek. Finoman lektorálgatjuk a másik dalszövegét, vagy kisegítjük egymást néhány sorral. Kriszti általában a dallamvezetés finomításában szokott sokat segíteni. Mindig a dal dönti el, hogy mennyire igényli a közös vokális megszólalást, de törekszünk rá, hogy minél több ilyen pillanatunk legyen.

– Hosszabb távon is ketten szeretnétek folytatni a koncertezést, vagy gondolkodtok más zenészek bevonásán, akár csak vendégként?

Volkova: Sokféle dologban gondolkodunk. Az új lemezen (Rövidesen találkozunk) vendégzenélt Prommer Patrik (dob, dobro) – aki egyébként a lemez rögzítéséért, keverésért is felelt –, Pesti Mátyás (nagybőgő) és Harangozó Sebestyén (gitár) is. Ők a január 25-i Mika Tivadaros lemezbemutató koncertünkön is velünk zenélnek majd. Nem zárkózunk el ezektől a kooperációktól, sőt nagyon is inspirálnak minket, csak már nem akarunk mindent erre alapozni, mert túl sok tagcserénk volt anno a ZUP-pal és inkább maradunk annál a koncepciónál, hogy mi ketten – remélhetőleg – mindig fixek leszünk és emellé bárki társulhat, aki épp ráérez erre a zeneiségre és működik a kémia köztünk.

– Tavaly többször is felléptetek a Quimby előtt, mennyire volt vevő a közönségük a zenétekre?

Volkova: Erre nehéz válaszolni. Meghallgatták, megtapsolták, aztán volt pár gratulálás, amikor a pultnál összetalálkoztunk emberekkel. Reméljük, páran onnan szerettek meg bennünket.

Muzsik: Én sem tudom megítélni. Az biztos, hogy volt, aki figyelt. Kezdetnek az már bőven elég.

– A zenélés inkább hobbi számotokra, vagy annál komolyabb? Van belőle számottevő bevételetek?

Muzsik: Szeretnék megélni belőle, de egyelőre inkább fanatikus hobbinak látom.

Egy olyan tevékenység, aminél kevés jobb dolog van a világon.

Egy teljesen kezdő zenekarhoz képest vannak számottevő bevételeink. Főleg nyáron. Aztán toljuk is vissza: eszközökre, lemezre, gázolajra.

– Mit szeretnétek elérni az idei évben? Hol lépnétek fel szívesen, ahová eddig még nem jutottatok el, milyen sikerekkel lennétek elégedettek?

Muzsik: Annyit szeretnék elérni idén, hogy semmiféle elvárásom ne legyen az évvel kapcsolatban. Azt tapasztaltam, hogy az elvárásaim nincsenek jó hatással sem a saját, sem a környezetemben élők egészségére.

Volkova: Szeretnénk, ha az NKA pályázati rendszert nélkülözve is tudnánk érvényesülni és pénzt keresni zenészként, hogy a művészi szabadságunknak ne legyenek korlátai, de sajnos ez egyre nehézkesebb ma hazánkban. Ebben a szellemiségben, így csak reménykedünk, hogy eljuthatunk idén is vidékre koncertezni, illetve azokra a fesztiválokra, mint tavaly. Én nagyon szeretnék Oroszországban is játszani, vagy bárhol külföldön.

Van egy olyan tervünk is, hogy elmaradottabb vidéki falvak kocsmáiban szeretnénk random 20-30 perces akusztikus performanszokat csinálni. Egyrészt, mert mi itt Budapesten – igaz, hogy vidékről származunk – kicsit burokban élünk, és

szeretnénk látni Magyarország többi arcát, oda is egy kis élőzenét vinni, ahol ez egyáltalán nem jellemző, illetve beszélgetni a helyiekkel, megtudni milyen a közhangulat, stb.

Meg persze nem mondtunk még le arról az álmunkról, hogy egyszer játszhassunk a MÜPA-ban. (mosolyog)