KULT

Michael Keaton Batmanje lopja el a show-t a DC eddigi legőrültebb menetében – Megnéztük a Flash: A Villámot

Mindjárt két Flasht is kapunk egy mozijegy áráért, plusz több Batmant, Supergirlt és sok-sok meglepetésvendéget. Nem mellékesen pedig egy valamirevaló DC-filmet. Kritika.

Link másolása

A DC mozis univerzuma továbbra is bajban van. Eddig legalábbis nagy a fejetlenség, talán a részleg élére újonnan kinevezett James Gunn és Peter Safran végre rendet vágnak, és szórakoztató, emlékezetes és izgalmas egységet kanyarítanak a hősök között. Ennek első állomása a 2025-re beígért Superman: Legacy lesz, ám addig is érkeznek azok a darabok, amelyeket még az előző vezetés indított el az úton, s amelyek igen változatos minőségugrásokat, ám többnyire csalódást keltő box office-hozamokat képviselnek.

A legutóbbi projektek, a The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag (bármilyen kiváló is lett), a Black Adam s idén a Shazam! Az istenek haragja mind alulmúlták a várakozásokat anyagilag, az utóbbi például igen kellemeset hasalt világszerte.

Ezek a filmek pedig felfogásukban is eléggé különbözőek, vannak drámaibbak, akadnak vicceskedőbbek, de az érezhető, hogy próbálnak beléjük némi egyéniséget csepegtetni.

Most pedig beviharzott a mozikba Flash is, akinek első saját kalandja nem kevés viszontagságon ment át, mire elkészülhetett (tengernyi rendezőcsere és forgatókönyv-átírás), ráadásul a címszereplő Ezra Millernek is többször meggyűlt a baja a törvénnyel botrányos viselkedése miatt, szóval már az is csoda, hogy végül a vászonra kerülhetett mindez. Mindezek ellenére azonban nem változtattak az anyagon, maradt Az Igazság Ligájában (2017) debütált Miller a piros-sárga gúnyában, a direktori székben pedig végül az Az két epizódjával sikert arató horrorfilmes Andy Muschietti foglalhatott helyet, hogy régóta várt sikert faragjon végre a DC egyik legismertebb szuperhőséből a stúdiónak.

Nos, az előzetes számok alapján, bár nem kell a Shazamhoz mérhető buktára számítani, a Flash: A Villám sem hozza el a megváltást anyagilag, hiába költöttek rá 200-220 millió dollárt, és egészítették ki a cikázó főszereplőt az Igazság Ligájának többi tagjával is kisebb szerepekben, valamint ástak elő korábbi franchise-okból karaktereket és színészeket (erről később), nem övezi akkora érdeklődés a filmet, mint amire előzetesen és a tesztvetítések alapján számítottak.

Na de lássuk, ezúttal miért száguld eszeveszetten Flash! A még mindig fiatal és bizonytalan Barry Allen (Ezra Miller) továbbra is küzd édesanyja jó néhány évvel korábbi elveszítésének traumájával, és próbál segíteni a gyilkossággal ártatlanul vádolt apja kiszabadításában, miközben természetesen éli a szuperhősök életét.

Vagyis: ha a többiek nem érnek rá, és Alfred (Jeremy Irons) neki szól, akkor menteni kell összerogyó épületből kizuhanó kisbabákat és kutyákat.

Majd Barry felfedezi, hogy ha olyan gyorsan fut, mint még soha, akkor képes visszamenni az időben, így kifundálja: ezen újdonsült képességét arra használja fel, hogy meghiúsítsa édesanyja megölését. S bár e terve sikerül, ezzel természetesen létrehoz egy alternatív idősíkot 2013-ban, amelyben nincsenek metahumánok, a Föld elpusztítására törekvő Zod tábornok (Michael Shannon) viszont nagyon is él, illetve találkozik önmaga 18 éves kiadásával (szintén Ezra Miller), akinek épp most kéne megkapnia a képességét. A két Barry tehát szövetkezik Zod ellen, s mivel egyedül Batman létezik itt, őt is csatába hívják.

Persze ebben az idősíkban nem Ben Affleck Denevérembere létezik, hanem Michael Keatoné, akit az 1992-es Batman visszatér óta, vagyis 31 éve nem láthattunk. Superman helyett pedig egy Supergirlre bukkannak…

Nagy itt a fejetlenség tehát, ez pedig magára a filmre is igaz, noha ez most nem feltétlenül válik a kárára.

Muschietti ugyanis egyszerre próbált látványos akciókat, kissé abszurd digitális trükköket, utalások és cameók tömkelegét, nem kevés humort, illetve drámai élt és kidolgozott karaktereket is belepasszírozni a Flash-be, ami egy egészen fura, talán James Gunn filmjeire emlékeztető egyveleget eredményezett.

Azért persze ne számítsunk Gunn-i magasságokra, mindenesetre Muschietti filmjének is van karaktere, és ez már valami.

Ezra Miller megtartása viszont jó ötlet volt, mivel apait-anyait belead a kettős szerepbe, egyszerre komoly, szorongó és aggodalmas, illetve laza, idétlen és lelkes, ugyanakkor mindkét Barry lelki küzdelmeit képes kellőképp érzékeltetni. Kétségtelenül sok egy kissé, amit itt előad, de ezzel együtt is szerethető. Rajta kívül pedig természetesen a film fő sztárját és csáberejét jelentő Michael Keaton emelhető ki, akit öröm újra Bruce Wayne-ként a vásznon látni, s aki 71 évesen is borzasztó menő, jelen sorok írójának például abszolút kedvence a karaker eddigi megtestesülései közül. Danny Elfman zenei temájával, a batmobiljával és a batwingjével sikerül visszaidéznie Tim Burton 1989-es remekét, ami, ne feledjük, a képregényfilmek első igazán nagy kasszaikerét hozta, és előhírnöke volt a már jó ideje tomboló mozis comicőrületnek.

Milleren és Keatonon kívül azonban maximum a cameóknak örülhetünk igazán, mivel az újonc Supergirl, Sasha Callee, bár kétségtelenül bájos jelenség, Christina Hodson forgatókönyvíró (Űrdongó) nem sok karaktert adományozott neki, szóval jobbára csak a pusztítógépezet funkcióját tölti itt be. Talán a későbbiekben jobban megismerhetjük. A cameók pedig… természetesen bármennyire is szeretnénk leírni mindent és mindenkit, aki itt felbukkan, ez legyen a nézők ajándéka, csupán annyit árulunk el, hogy Warnerék ezúttal minden követ megmozgattak, és akárkikre is számítunk, biztosan lesz meglepő is köztük. (Az IMDb adatlapján viszont ne olvassuk el a szereplőket, mert ott mindenkit felsorolnak!)

Hogy a Flash: A Villám végül mégsem érhet fel Marvel jobb filmjeihez, az épp a katyvasz mivoltának „köszönhető”. Ahogyan Pókemberéknél, már itt is a multiverzum üti fel a fejét, csak amolyan Vissza a jövőbe-felfogású időutazással magyarázva, de persze nem koppintásról van szó, hiszen a 2011-ben kiadott Flashpoint-képregények szolgáltatták a sztori alapját, amely füzetekben Barry Allen felfedezi az alternatív idősíkokat, és jól össze is kutyulja azokat.

A filmben látott kutyulás pedig egy idő után annyira kuszává válik, és időnként annyira fura a CGI-használat is (a rendező szerint direkt készültek ilyenre az effektek, oké), hogy úgy érezzük, ez a film többnek próbál látszani, mint ami.

Azt viszont nem lehet elvitatni tőle, hogy leköt, hogy kreatív, és folyamatosan próbál meglepni minket a sztori fordulataival, amit elég nehéz, sőt, lehetetlen teljesen kibogozni, de hát így jár ezzel temérdek, időutazással foglalkozó mozgókép.

A dráma viszont működik, többnyire a humor és akciók is, Keaton és Miller remekelnek, és a fan service sem hétköznapi. Ennek kapcsán pedig a Flash: A Villám nyilvánvaló hibái ellenére a jobb, emlékezetesebb DC-menetek közé sorolható, s talán előrevetít valamit abból, hogy mire is készülnek James Gunnék a továbbiakban. Reméljük, ez lesz a minimum a mércében!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Kórházba került Jordán Tamás
A Nemzet Színésze mindenkit megnyugtatott: a probléma gyógyítható és szerencsére nem is súlyos. Hamarosan újra színpadra is áll.

Link másolása

Kórházi kezelésre szorul Jordán Tamás. A Nemzet Színésze azonban a Blikknek azt mondta, hogy már sokkal jobban van, és hamarosan újra színpadra áll.

Jordán eddig szinte minden nemzet színésze választáson részt vett. A Blikk szerint ezért is volt feltűnő, hogy nem volt ott május 3-án a Nemzeti Színházban, amikor a testület Kulka Jánosnak szavazta meg a címet.

„Kórházba kerültem egy kisebb beavatkozás miatt, amiről bővebben nem szeretnék beszélni. Annyit viszont mindenki megnyugtatására elárulhatok, hogy nem baleset ért, a probléma gyógyítható és szerencsére nem is súlyos. Hála Istennek, már sokkal jobban vagyok. Ha minden jól megy, vasárnap már otthon lehetek, hamarosan pedig újra színpadra állhatok”

- mondta a lapnak Jordán Tamás. Mint kiderült, a színésznek már egy április végi előadását is le kellett mondania.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
„Úgy látom magam, mint a Titanic zenekara” – Pályaelhagyó és maradó tanárok mesélték el történeteiket egy rendhagyó színdarabban
A Stereo Akt alkotócsoport darabjában összesen 11 volt vagy jelenlegi pedagógus szólalt meg, a végén pedig a közönség bevonásával ötleteltek arról, hogyan lehetne jobbá tenni az oktatást.

Link másolása

„2023. november 30. óta nem vagyok többé tanár, legalábbis a jog szerint. De a mai napig teljesen idegennek hat ez a félmondat: pont annyira képtelenül hangzik, mintha azt mondanám, nem vagyok többé anya, vagy nem vagyok többé ember.”

„2019 februárjában mondtam fel. Másnap elköszöntem édesanyámtól, akinél addig laktam, mert a keresetem egészét elvitte volna egy albérlet plusz az étkezés ára.

Budapestre költöztem, elmentem egy személyes interjúra, ahol elém tettek egy szerződést a tanári fizetésem háromszorosáért. Még olvasgattam a papírokat, amikor felhívott egy másik hely, és amikor elmondtam, hol vagyok, a korábbi bérem négyszeresét ajánlották.”

„Alapvetően minden rendben. Aztán egyszer csak meglátod a Facebookon, hogy a szintén felmondott magyartanár ismerősöd és szépséges Szabó Magda-verset posztol, és hirtelen kiesik a laptop a kezedből. Nem kellene neki folyamatosan versek és gyerekek között lennie? És az hogy lehet, hogy a legbölcsebb, legkorrektebb töritanár szoftvertesztelést tanul?”

A kőbányai Wesley János Általános Iskola egyik tantermében ezúttal felnőttek ülnek – némán, komor arccal hallgatják a hangszóróból visszhangzó mondatokat.

A Stereo Akt csapata a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében vitte (rendhagyó) színpadra a Miután felmondtam / Miután maradtam című darabot, amely pályaelhagyó, illetve minden nehézség ellenére is kitartó tanárok történeteit mutatja be.

Alapja a Miután felmondtam blog, amelyet 2023 év elején alapított két érintett pedagógus, Sikoparija Lujza és Kovács Éva. Céljuk az volt, hogy a nagyközönség számára is bemutassák a személyes sorsokat és drámákat, amelyek egy-egy ilyen döntés mögött húzódnak.

„Eleinte a blog írásaiból indultunk ki, de hamar rájöttünk, hogy szükség van az érem másik oldalára is: azoknak a pedagógusoknak a történeteire, akik a pályán maradtak, és minden kritikusságukkal együtt belülről folytatják az ellenállást”

– meséli Boross Martin rendező, művészeti vezető, akin kívül egy dramaturg és két drámainstruktor vett még részt a koncepció kidolgozásában.

A cél Boross szerint az volt, hogy a megszólalók az ország különböző pontjairól, a közoktatás különböző szakaszaiból, mozaikként kiadjanak egy rendszerszintű problémát. A blog szerkesztői is elküldték a saját kedvenceiket, ezekből választottak ki hatot. A maradók pedig ismerősi körből vagy ajánlás útján kerültek ki, illetve olyan is akadt, aki korábban már megszólalt a témában, és egy interjújának köszönhetően kérték fel.

Boross Martin

Sikoparija Lujza

A közönséget az előadás elején két részre osztották, az egyik csapat a pályaelhagyók, a másik pedig a maradók történeteit hallgatta meg először. A helyszín és az előadásmód is szimbolikus volt: a pályaelhagyóknak csak a hangját lehetett hallani, míg a maradók – egy kivétellel, aki épp táborozott az osztályával – személyesen is ott voltak. Ők viszont egy már nem használt, elhagyatott és lepusztult iskolaépületben beszéltek pár száz méterrel arrébb a motivációikról és belső vívódásaikról.

„A nulladik szülőin el fogom mondani a leendő osztályom szüleinek, hogy 3+2 éves szerződést kötök az osztállyal, 10. évfolyam végén felmondási opcióval. Ha a harmadik év végén úgy állnak a dolgok, hogy nem tudom többé a szakmai hitelemet és a nevemet adni ahhoz, ami az iskolában zajlik, ki fogok lépni a rendszerből”

– szögezte le az elsőként kiálló Horváth András, a kőbányai Szent László Gimnázium matematika-fizika szakos tanára. Hozzátette: nagyon nem szeretné, de elkerülhetetlennek látja, hogy ez előbb-utóbb meg fog történni.

Horváth András

Szilágyi Kitty

Egy soproni egyházi iskola tanára, Keresztény Dorka a rendszeren belüli lázadás taktikáját választotta. „A fénymásolási limitemet arra használom az iskolában, hogy a könyvekből véletlenül kifelejtett múveket pótoljam. Belülről bomlasztom a rendszert: József Attilával, kortárs irodalommal, színházzal” – fogalmazott, hozzátéve: „Mi van velünk, akik maradtunk? Összekapaszkodtunk, mert világossá vált számunkra, hogy magunkon kivül másra nem számíthatunk.”

Varga Sándor az Eötvös József Gimnáziumból azzal kezdte, több mint 30 éve tanító mestertanárként a pályája csúcsán van, a polgári engedetlenségi akcióba inkább a fiatalabb kollégáival vállalt szolidaritás miatt szállt be.

„A státusztörvényt végig sem olvastam, nem érdekelt különösebben, én csak tanítani akartam. Természetesen nekem is el kellett számolnom a lelkiismeretemmel, például a diákjaim és a gyermekeim előtt. Azt mondtam nekik, hogy úgy látom magam, mint a Titanic zenekara: addig játszom, ameddig hagynak.”

Szilágyi Kitty óvodapedagógus, civil aktivista pedig szinte a sírás határán mesélte: eleinte abban bízott, hogy képes lesz a rendszer hiányosságait kiküszöbölni, és megadni mindent a gyerekeknek, amire szükségük van. Aztán elvették tőlük a lehetőséget, hogy dönthessenek arról, ki léphet iskolába, és olyanok kezébe adták, akik még csak nem is találkoztak a gyerekekekkel.

„Sikerült az intézményvezetői államvizsgám, másnap pedig Novák Katalin aláírta a státusztörvényt. És akkor tudtam, hogy intézményvezető már nem leszek.”

A történetmesélő részhez szerettek volna hozzátenni még valamit a végére, hogy a nézők is aktív alkotóivá váljanak az élmények, illetve ne szomorú, frusztrált hangulatban távozzanak, hanem legyen egy konstruktív része is az estének.

A két részre osztott közönség ezért egy harmadik helyszínen újraegyesült, ahol kisebb csoportokba rendeződtek, majd egy-egy padot körbeülve próbálták megválaszolni az alábbi kérdéseket:

  • Mi garantálhatja, hogy jó tanárok dolgozzanak az iskolában?
  • Mit szeretnénk, hogy egy diák megtapasztaljon az iskolában?
  • Mit jelent a társadalom számára az oktatás? (Jelenlegi/ideális állapot)

A keretet ehhez egy elképzelt iskolai évzáró külsőségei biztosították, élen egy teljesen fogalmatlan “tankerületi vezető” – valójában a darab egyetlen színész szereplője – videós bejelentkezésével, aki beszédében zseniálisan hozta azt a közhelyparádét, ami (sajnos) gyakorlatilag bármelyik valódi ünnepségen elhangozhatott volna.

Az előadást egyelőre a most lezajlott két alkalomra tervezték, de mivel mindkét este hetekkel hamarabb telt házas lett, nem kizárt, hogy ősszel újabb előadásokra is sor kerül majd.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
59 éves korában elhunyt Jantyik Csaba, az Operettszínház színművésze
A színművész Shakespeare-, Molière-, Schiller-főszerepek mellett modern klasszikusokat is alakított.

Link másolása

Hosszan tartó betegség után 59 évesen elhunyt Jantyik Csaba színművész, a Budapesti Operettszínház társulatának tagja – közölte Facebook-oldalán az Operettszínház.

„Mély fájdalommal tudatjuk, hogy tegnap éjszaka hosszan tartó betegség után 59 éves korában elhunyt Jantyik Csaba színművész, társulatunk tagja”

– írták.

Jantyik Csaba 1964. július 30-án született Békésen. Szentesen a Horváth Mihály Gimnáziumban érettségizett irodalmi-drámai szakon 1982-ben, majd felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára, Horvai István–Kapás Dezső osztályába. Diplomáját 1987-ben vette át – írja a Fidelio. Számos nívódíj mellett kitüntették a Debrecen Kultúrájáért díjjal.

2001-ben az Operettszínházhoz szerződött, ahol A muzsika hangja című világhírű musicalben Von Trapp kapitányt alakította először a budapesti közönség előtt. Fontosabb szerepei az intézményben: Kánkán (Aristide), West Side Story (Schrank), Mária főhadnagy (Kossuth Lajos), Lili bárónő (Malomszeghy báró), Menyasszonytánc (Rabbi), Abigél (Torma Gedeon), Szentivánéji álom (Theseus), Viktória (Webster), Rebecca (Julyan ezredes), János vitéz (A francia király), Hegedűs a háztetőn (Kocsmáros), Jekyll és Hyde (Apa, Lord Savage).

Jantyik Csabát a Budapesti Operettszínház saját halottjának tekinti.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Dabney Coleman, az Aranyoskám és a Gengszterkorzó sztárja
A színészt utoljára a Yellowstone című sorozatban láthattuk. 92 éves volt.

Link másolása

92 éves korában pénteken Dabney Coleman, a Golden Globe- és Emmy-díjas amerikai színész. Halálhírét lánya, Quincy Coleman jelentette be – írja az MTI.

Coleman karrierje 1952-ben indult, és azóta több mint száz filmben szerepelt. Olyan klasszikusokban láthattuk, mint a Pokoli torony (1974), a Kilenctől ötig (1980), Az aranytó (1981), Aranyoskám (1982), Háborús játékok (1983) és a Gengszterkorzó (2010).

A színész a legjobb férfi főszerepért 1988-ban Golden Globe-díjat kapott a The Slap Maxwell Story című filmben nyújtott alakításáért, egy évvel korábban pedig Emmy-díjat nyert a Sworn to Silence című tévéfilmben nyújtott teljesítményéért.

Coleman gyakran alakított cinikus, szarkasztikus karaktereket. Ezt a képességét kamatoztatta olyan filmekben, mint az Aranyoskám és a Kilenctől ötig, ahol emlékezetes negatív figurákat formált meg.

Dabney Coleman hangját több animációs filmben és sorozatban is hallhattuk. Színészi karrierje előtt az Egyesült Államok hadseregében szolgált. A hadseregben töltött idő segített neki fegyelmet és kitartást tanulni, ami később a színészi karrierjében is hasznosnak bizonyult.

Coleman utoljára Yellowstone című tévésorozatban tűnt fel, amelyben egy rész erejéig a főhős John Dutton apját játszotta.


Link másolása
KÖVESS MINKET: