KULT
A Rovatból

Lehet-e izzadtságszaga a Csodanőnek? – Wonder Woman 1984 kritika

A Wonder Woman 1984-ről szinte mindent elmond, hogy az előzetese sokkal jobb, mint az egész film, ráadásul nem is tart 150 percig.

Link másolása

Az ugyanis jókat ígért: töménytelen Gal Gadotot, Pedro Pascal szőkített bajusztalan főgonoszát, egy izgalmasnak ígérkező női ellenfelet, sőt, még a hősi halált halt Steve Trevort is, mindezt a mostanában reneszánszát élő 80-as évek hangulatába mártva.

Persze gondolhatnánk, hogy a Stranger Things óta lassan kezd rettentő unalmas lenni a mindenhonnan ömlő 80-as évek retrója, de ahogy Wonder Woman szétcsap egy plázát a New Order dallamaira, azt viszonylag nehéz volt nem rettentően várni. Főleg, hogy a Wonder Woman első része 2017-ben üstökösként lőtte ki a DC-t abból a mocsárból, ahová egy évvel azelőtt az Öngyilkos osztag és a hasonlóan borzasztó Superman Batman ellen – Az igazság hajnala keményen beledöngölte. És nem csak azért, mert azt a szintű mélyrepülést nem nehéz felülmúlni, még csak azért sem, mert a női szuperhős-női rendező kombinációval mostanában nagyot lehet gurítani, hanem mert olyat tett, amit a DC régen nem: egy egész élvezhető és szerethető szuperhősfilm kerekedett belőle.

Ez persze nem azt jelentette, hogy hibátlan lenne, sőt, akadt benne kritizálnivaló bőven. Mégis többé-kevésbé látványos volt, megfelelően ismertette meg a nézőket egy új szuperhőssel, és ami a legfontosabb: volt varázsa. Ebben persze nem elhanyagolható Gal Gadot érdeme, aki maga a megtestesült Wonder Woman, és aki hihetetlen karizmával tölti meg a szerepét. A filmet szerették a kritikusok, a nézők méginkább, irdatlan mennyiségű bevételt hozott - 822 millió dollárt világszerte -, így nem volt kérdés a folytatás, ami a tavalyi év egyik nagy dobása lett volna, ha a koronavírus nem gondolja másképp.

A sorozatos halasztások után a Warner lépett egy merészet, és nem várta ki azt, hogy popcorngőzben élvezhesse ki a világ Dianáék újabb kalandjait. Bár decemberben bemutatták Amerikában – abban a néhány moziban, ami nyitva maradt -, felemás vészmegoldásként az HBO Maxon is debütált. Magyarországra majdnem négy hónap késéssel, ma érkezett meg az HBO GO-ra mozik híján mozis premier nélkül.

Az első film cselekményét követően Diana évtizedekig szomorkodik még Steve Trevor után. Búskomorsága egészen 1984-ig tart ki, amikoris egy véletlen fordulatnak köszönhetően Steve visszatér – egy ősi erő kezdi teljesítgetni az emberek legáhítottabb kívánságait. Diana nem is lehetne boldogabb, de nyilván sejti, hogy ha valami túl szép, hogy igaz legyen, az még egy szuperhősfilmben is igencsak bűzlik, és valóban meg is jelenik a baj címszó alatt egy nagyon régi kő és egy tenyérbemászó üzletember.

Max Lord ugyanis eltökélte, hogy az egész DC-univerzum Dévényi Tibi bácsija akar lenni, igaz csak 1-1 kívánságot teljesít, de azt legalább nyögi majd az egész világ.

Meg is szerzi a követ, ráadásul ő nem tököl el a Porsche-egymilliárd dollár-szerelem vonalon, hanem egyből a világuralmat kéri szépen magának, amit érthető okokból Diana nem nézhet csak úgy végig. Köztünk pingpongozik Barbara Minerva, aki idegesítően klisés lúzerként indul, hogy aztán a kő meg egy szögecses bőrkabát próbáljon belőle komolyan vehető ellenfelet csinálni. Spoiler: nem sikerül. Ebből a kulimászból Dianának kéne kilasszóznia a világot, miközben ő sincs épp a helyzet magaslatán.

Bár egy szuperhősfilmtől nem faék egyszerűségű vagy indokolatlanul túlbonyolított cselekményt elvárni naiv vágy, a Wonder Woman 1984 hiányosságai ezen a téren rögtön megmutatkoznak: a történet szájbarágós, hihetetlenül bárgyú párbeszédek és klisés életigazságok váltják egymást gyors egymásutánban. Ráadásul mindezt két és fél óra hosszan, holott az égvilágon semmi nem indokolja, hogy ez a film ilyen hosszú legyen.

Pedig több érdekes morális dilemmát is felvet a kívánságok témája, sőt, még a feddhetetlen Diana is komoly dilemma elé kerül, ám a 150 perc alatt valahogy mégse jutott elég lehetőség arra, hogy ne maradjon meg az unalomig ismételt sablonok talaján a film. Arra bezzeg igen, hogy olyan teljesen felesleges jelenetek beleférjenek, hogy Wonder Woman a legnagyobb harc közepén azért megment néhány gyereket, akik a semmi közepén labdáznak az autóúton.

Szinte fáj leírni, hisz Gal Gadot az első Wonder Womannel egy csapásra a világ elsőszámú kedvence lett, itt viszont sajnos csak annyit nyújt, hogy még mindig nagyon szép, és természetes karizmájának köszönhetően még mindig ő a tökéletes csodanő.

Ezen kívül viszont nem sok olyan feladatot kapott, ahol a külcsínen kívül mást is megvillogtathat, vagy ha igen, ott sem a színészet magasiskoláját akarja játékával megidézni. A Gepárdot játszó Kristen Wiig kimerül annyiban, hogy elégszer és érthetően magyarázza el, hogy ő itt most a lúzer karakter, majd némi jelentőségteljes magassarkús vonulás után kezd úgy festeni Gepárdként, hogy a Macskák CGI-részlege zokogva követelhetné a receptet.

Mondhatnánk, hogy a női karakterekre kihegyezett film erősségei a épp férfiak, de ez sem teljesen igaz: Chris Pine Steveként még mindig üdítő jelenség, de pont olyan, mint a szerepe: csupán emléke régi önmagának, bár a film kevés humoros jelenetét pont ő szolgáltatja. Pedro Pascal Max Lordja mellett viszont senki nem fog elmenni szó nélkül, borítékolható, hogy két táborra osztja majd a nézőket: azokra, akik petícióban követelnék, hogy soha ne dugja ki többé a ripacs képét a Mandalorian sisakja mögül, mások pedig a film üde színfoltjaként fognak tekinteni rá. E sorok írója az utóbbi kategóriába tartozik,

Pascal őrült bohóckodása kifejezetten szórakoztató egy olyan filmben, ami Chris Pine hasitasiján kívül mindent őrületesen komolyan akar venni, és ugyan mélységesen mély karakterárnyalásokról az ő esetében sincsen szó, nem az a tucatantagonista, aki azért gonosz, mert csak.

A Wonder Womant úgy vártuk, mint egy falat kenyeret, talán túlságosan is. Miközben az emberek nagy része hónapok óta száműzve van a mozikból, áhítják az igazi moziélményt, még akkor is, ha csak kisképernyőn juthatnak hozzá. A Wonder Woman 1984 akkor ért volna el igazi bravúrt, ha így is elvarázsol, leköt, és kiszakít az egyre kétségbeejtőbb valóságból. És bár Gal Gadot mosolya még mindig nem kopott meg, a folytatáson már érződik az izzadtságszag és a kihagyott lehetőségek is, ezek viszont olyan komponensek, amik között szinte fáj látni a Csodanőt.

A Wonder Woman 1984 mától elérhető az HBO GO kínálatában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: