hirdetés

KULT

Lackfi Dorottya: Úgy éreztem, feladatom van a dalszerzéssel

Lackfi János 23 éves lányával zenei karrierjéről, aZorka nevű szólóprojektjéről és a Művészetek Völgyéhez fűződő emlékeiről beszélgettünk.
Láng Dávid - szmo.hu
2021. július 20.


Link másolása

hirdetés

Édesapja az egyik legismertebb magyar író-költő, őt azonban inkább az éneklés és a dalszerzés vonzotta. A Kőbányai Zenei Stúdióban tanult, miközben Sinha Róbert gitárművésszel zenés-felolvasós esteket tartott, tavaly pedig aZorka néven populárisabb hangvételű szólóprojektbe kezdett.

Kapolcson 13 éves korától állandó vendég, ma már a Kaláka Versudvar szervezési feladataiból is kiveszi részét, idén pedig fellépőként is bemutatkozhat a fesztiválon.

– Ismert emberek gyerekeinél gyakori, hogy ki szeretnének lépni szüleik árnyékából, mert teherként élik meg. Te hogy vagy ezzel?

– Nekem eddig kifejezetten előnyömre vált, hogy apukámat sokan ismerik, mivel a legtöbben szeretik is, ezért pozitívan viszonyulnak hozzá. Persze amióta zenélek, igyekszem tenni azért, hogy ne mindig és 100 százalékban hozzá kössenek, emiatt vettem fel az aZorka művésznevet is.

Ettől függetlenül titokban tartani egyáltalán nem célom, hiszen nagyon sokat köszönhetek neki. Ha nem lett volna előttem mintaként a kreativitása, sokkal nehezebben tudtam volna elindulni a pályán. Szerencsére nyomás sem volt rajtunk amiatt, hogy kinek kell, vagy nem kell a nyomdokaiba lépni.

hirdetés

– A testvéreidben is van erre nyitottság?

– A nővérem, Margit rengeteget olvas, jó kritikai érzéke van és gyönyörűen rajzol is. Johanna húgom is szokott énekelni, nem ez a fő profilja, de rendszeresen jár fellépésekre, nagyon tehetséges. Ágnes húgom pedig csodaszépen zongorázik. Szóval be-beköszön náluk is a művészet, fő elfoglaltságnak viszont egyelőre csak én választottam.

– Nálad hogy indult a zenei érdeklődés?

– Mindig szerettem énekelni, ez már a kezdetektől az életem része volt. Nagyjából 18 éves koromban elkezdtem gitártanárhoz járni, ezzel párhuzamosan pedig lejegyezni, újragondolni a szövegötleteimet. Ez ért össze egy év alatt oda, hogy megírtam az első dalomat, amit Tétlen címmel még a saját nevemen adtam ki.

Ennek hatására éreztem először azt, hogy feladatom van a dalszerzéssel: nagy fordulópont volt, hogy míg addig csak énekelgettem, akkor végre meg tudtam fogalmazni a bennem lévő érzéseket, gondolatokat, keretet adva nekik.

Jelentkeztem a Kőbányai Zenei Stúdióba, ahová fel is vettek.

– Mit adtak neked az ott töltött évek?

– Rengeteget köszönhetek neki, mivel addig nem voltam része egyetlen zenei közösségnek sem, ellentétben azokkal, akik például már gimnazistaként elkezdik a zenekarozást. Bár a Sinha Róberttel közös akusztikus formációnk már létezett, a gyakorlatban keveset tudtam még egy dal felépítéséről, a hangszerelésekről, vagy a zeneelméletről. Persze sok olyasmit is tanultam, amiről már akkor tudtam, hogy nem annyira érint meg: például biztos voltam benne, hogy nem akarok hajón vagy partizenekarokban játszani. A szereplésnél sokkal jobban érdekelt maga a dalszerzés folyamata.

– Sinha Róberttel hogy indult a kapcsolatod?

– Volt egy közös műsoruk apukámmal és Herczku Ágnessel, amire már 15 éves korom környékén elkezdtem járni. Nagyon tetszett, ahogy a zenés és a felolvasós részek váltakoznak, és külön Robi gitárjátéka is, úgyhogy elkezdtem hozzá gitárórákra járni. Amikor elkészültem a fentebb említett első dalommal, ő volt az első, akinek megmutattam a zenéjét, és nagyon tetszett neki.

Akkor még egyáltalán nem gondoltam arra, hogy együtt fogunk fellépni: eleve alacsony volt az önbizalmam, hosszú időbe telt, mire elértem, hogy ne féljek attól, ha a színpadon állva én vagyok a középpontban.

Robival folyamatosan bővült a repertoárunk, ő elsősorban apukám szövegeit zenésítette meg, de nekem is voltak ötleteim. Az évek során összeállt egy lemezanyag, ami a Gryllus kiadónál jelent meg Jelenlét címmel. Azóta is rendszeresen tartunk verses-zenés esteket, néha csak ketten, máskor apukámmal hármasban.

– Meg szoktad mutatni apukádnak a készülő szövegeidet, kérsz tőle tanácsot?

– Igen, gyakran előfordul. Velem nem annyira kritikus, konkrétan nem szokta megmondani, hogy ehelyett például ezt vagy azt írjam, de azért nem rejti el a véleményét, ha valamin még lehetne javítani szerinte. Amikor elkezdtem írni, többször is kifejezetten úgy ültem le vele, mintha magánórán lennénk, ezek az alkalmak nagyon sokat segítettek. Később pedig a szervezett kreatív írás óráira is többször elmentem a Marczibányi térre. Ebből néha vicces helyzetek is adódtak, hiszen jó néhány verse rólunk szól.

– Az aZorka projektet mi motiválta azon kívül, hogy tiszta lapot kezdj a névvel?

– Zeneileg is különbözik, a dalokat máshogy hangszereljük meg, részben zenekarral, részben elektronikusan. Ebből poposabb, lazább repertoár lesz, mint ami egy irodalmi-felolvasós programba belefér. Ez nem azt jelenti, hogy olyan estek többé nem lesznek, de mindenképpen szerettem volna egy másféle projektet is, amivel bulisabb koncerteket tudok adni, később akár nagyszínpadokon is. Kettő dalunk jelent meg eddig, de összesen már tíz is elkészült, amelyeket először július 29-én fogunk játszani Szentantalfán, a Dobosi borbirtokon. Itt még akusztikus felállásban, de reményeim szerint ősztől már teljes zenekarral is.

A tagság még alakul, egyelőre két állandó ember van, Rostás Péter basszusgitáron, Perger Péter pedig gitáron játszik. Rajtuk kívül a Fiúk zenekarból Iványi Máté és Kasó Máté vesznek részt aktívan a dalok véglegesítésében, illetve alkalmanként a fellépéseken (gitáron, dobon). Tervezzük, hogy később két húgom, Johanna és Ágnes is részt vesz majd a projektben vokalistaként. Így kisebb és nagyobb helyszíneken egyaránt ki tudunk majd állni.

– Mikor és hogyan indult a kapcsolatod a Művészetek Völgyével?

– A Kaláka Versudvar 2011-es indulásakor még nem nagyon tudtam elképzelni, mi lehet ez az egész, a rákövetkező évben viszont már apukám vitt minket magával. Akkor voltam 13 éves, szóval még sokkal inkább családi programként éltem meg, bulizni csak később kezdtek elengedni. Az udvar körüli teendőkben viszont már akkor is segítettünk, például fénymásolásban, szemétszedésben, vagy más apró feladatokban. Voltak olyan évek, amikor mind az öten lent voltunk (a legkisebb húgom akkor még nem született meg), aztán fokozatosan kiestek az idősebb testvéreim: Simonnak azóta született három gyereke, Margitnak is egy.

Én viszont egyre inkább bevonódtam a szervezésbe, egy idő után már én egyeztettem a szerződéseket a fellépőkkel, a fesztivál alatt pedig képviseltem az udvart a stábüléseken. Irdatlanul inspiráló volt nekem ez az egész környezet, hogy ennyire testközelből találkozhattam művészekkel. Nagy része volt benne, hogy én is ezt a pályát válasszam.

2012 körül a Kaláka Versudvarban

Egy korábbi minikoncert Sinha Róberttel Kapolcson

– Szerinted mi a fesztivál legfőbb vonzereje?

– Talán leginkább a hihetetlenül barátságos környezet: kicsit olyan megérkezni minden évben, mintha hazatérnél. Persze a programok változnak, mégis rengeteg dolog állandó, a látogatók között is számtalan ismerős arcot lehet felfedezni.

Most már nagyon furcsa lenne enélkül elképzelni egy nyarat, ezért is volt erős hiányérzetem tavaly, még úgy is, hogy ősszel néhány napot be tudtunk pótolni. A nyüzsgés viszont közel sem volt akkora, mint normális esetben.

– Most először fellépő is leszel. Ez milyen érzés?

– Amikor 13 évesen először jártam Kapolcson, el se tudtam volna képzelni, hogy valaha sor kerül erre. Egyszer ugyan már álltam ott színpadon, a hagyományos zárónapi ökumenikus istentiszteleten énekeltem egy dalt, de ez nem volt fellépés a szó szoros értelmében. Most viszont annál inkább, ráadásul rögtön két alkalommal is. A Harcsa Veronika udvarban Sinha Róberttel ketten lépünk fel, a POKET udvarban pedig apukámmal hármasban, ez egyben az ő kötetének bemutatója is lesz.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

Ilyen fontos filmet még nem láttunk 9/11-ről - Mennyit ér egy élet?

Valós eseményeken alapuló dráma egy ügyvédről, aki történelmi változást hozott az áldozatok családjainak hatására.

Link másolása

hirdetés

Időnek kellett eltelnie, hogy az aznapi eseményeken túlmutató, komplex erkölcsi dilemmákat is elmesélő mozi készüljön a szeptember 11-i támadásokról. Láttunk dokumentumfilmeket a leomló tornyokról, Osama Bin Ladenről, az elfogásáról (Zero Dark Thirty), a hősökről, akik mentettek, akik életben maradtak, és akik ott maradtak, a hősökről repülőgépen (United 93) - mindkét említett film egyébként zseniális.

De nem láttunk még filmet Amerika egyik legnagyobb kiábrándulásának, a 9/11-es eseményeknek az áldozatairól úgy, hogy őket nem látjuk. Mégis értük készült ez a film és értük harcol mindenki a történetben. És a hátramaradottakról. A sérült családokról.

A Netflix remek nagyjátékfilmjében az egyik legnagyobb emberi-jogi-morális dilemma kérdése merül fel, mellyel tömegkatasztrófák után egy szakember találkozhat. A cím egyértelműen teszi fel a kérdést: Mennyit ér egy élet? Na, mennyit is?

Ha kártérítési pert indítana a néző egy tömegkatasztrófában odaveszett szerette után, mennyi pénzzel lenne elégedett? Elégedett lenne? Van az a pénz? A halottat úgysem hozza vissza, hangzik el többször is a közhely. Ez az ügy nem is erről szól. Hanem az igazságosságról.

Sokkal inkább arról, mivel volt kénytelen szembenézni Ken Feinberg ügyvéd 2001-től 2003-ig, amikor elvállalta, hogy az államot képviselve kártalanítja a szeptember 11-i támadások áldozatainak hozzátartozóit.

"Kösz, hogy elviszi a balhét" - mondja neki Bush elnök a telefonban, majd köszönés nélkül lerakja. Ő segíteni akar, de hamar rájön, hogy nem mérhető dollárban egy ember élete sem,nem mérhető átalányban, és egyáltalán, nem található ki egy szabályrendszer sem arra, hogy miként kártalanítson szegényebb, gazdagabb családokat.

Hogyan kártalanítsa azokat, akik mögött kőgazdag családok, multimilliomos cégek álltak, csak épp aznap bementek dolgozni az egyik toronyba, vagy azokat, akik bevándorlók, vagy azokat, akik krónikus betegek, vagy egy meleg pár egyik tagját, akinek lakóhelye nem ismeri el törvényes örököseként a párjának. Többet ér az egyik ember, mint a másik? Erkölcsi dilemma erkölcsi dilemma után: a megfelelően megválaszolhatatlan kérdésekkel kénytelen szembenézni az ügyvéd és csapata ügyről ügyre.

hirdetés

Ez a film lehetne egy klasszikus elbeszélő dráma, korrektül komoly pillanatokkal és hollywoodi lezárással. Utóbbit meg is kapjuk, de egyszerűen azért, mert - spoiler nélkül próbálom, de bárki utánanézhet - az élet így akarta, nem a rendező. Viszont nagyon nem tipikus hollywoodi film ez, és ez köszönhető a rendkívül egyedi és esztétizáló operatőri munkának, valamint a visszafogott rendezésnek - és nagyon nem utolsósorban a színészeknek. Az utolsó mellékszereplőig mindenki valóságos, hús-vér emberré válik a szemünk előtt, aki őrületes, számunkra elképzelhetetlen lelki fájdalmakat él át.

Elő nem került holttestek, bent rekedt, hős megmentők, fulladozó telefonhívások rögzítőn megörökítve. Minden hatásvadászat nélkül látjuk mégis mindezt.

És a csúcs: a két főszereplő. A film harmadik "szereplője" az a bizonyos alap, mely a támogatások kérdéses kiítélhető összegét jelenti, Stanley Tucci karakterének köszönhetően változik emberibb irányba, hogy elfogadható, emberséges legyen. Charles Wolf, azaz Tucci karaktere nem kap nagyobb szerepet, keveset látjuk,

Tucci mégis élete egyik legnagyobb alakítását nyújtja a finoman határozott, célratörő és óriási igazságérzettel bíró, gyászoló férj szerepében. "Azokért harcol, akik a sor végén maradtak, nem azért, hogy a gazdagok még gazdagabbak legyenek" - mondja róla a főhős.

Michael Keaton pedig ismét lenyűgöz minket minden pillanatával. Úgy játszik el egy lelki folyamatot, egy személyiségváltást, ahogy csak ő tudja: apró, finom, pontosan eltalált rezdülésekkel. Mert az ügyvéd az elején egy ügyvéd, aki nem kapcsol arcokat az aktákhoz. És most kénytelen lesz, és

egy ponton kénytelen lesz rádöbbenni, hogy - akármennyire szürreálisan hangzik is - kénytelen lesz végighallgatni mind a sok ezer érintett családot, mert mindenkinek más a története, a vesztesége, a szükséglete a tragédia után.

És végigcsinálja, annak ellenére, hogy úgy ismerjük meg a film elején, mint akinek minden porcikája tiltakozik az emberi érzelmekkel való szembesülés ellen - beleértve a sajátját is - és az ellen, hogy kilépjen a komfortzónájából. Kilépett, és érdemes megvárni a film utolsó pillanatait, hogy megtudjuk, azóta milyen ügyek mellé állt. Ez a film is egy ilyen fontos ügy felejthetetlen emlékműve.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Klippremier: Zséda újra valami váratlannal rukkolt elő

A Kócos című számhoz különleges hangulatú, egzotikus állatokkal zsúfolt, animációs kisfilm készült.

Link másolása

hirdetés

A „Szívizomláz” albumon lévő „Kócos” című dal videójára nagy eséllyel senki nem számított a Fonogram-díjas énekesnőtől. A klip a fashion kollázs és a Monty Python világát idézi a szemünk elé. A „Kócos” a friss lemez ötödik rádiós szerzeménye, olyan slágerek, mint a „Helló”, vagy az „Életben maradni” után.

Első hallásra egy könnyed, rosézós, csajos estére valónak tűnhet ez a zene, ám újrajátszva mégis képes a lelkünkbe mászni, amely hatásra a videóklip csak ráerősít. A felvétel megidézi azt a pillanatot, amikor az álom és az ébrenlét határán lebegve egy reggel azon töprengünk, vajon süppedjünk-e vissza tudatalattink birodalmába vagy ébredjünk fel, mert temérdek feladat vár ránk.

A különleges hangulatot keltő, egzotikus állatokkal zsúfolt, animációs kisfilm rendezője a népszerű lemezlovas Császár Előd, művésznevén Shane54, aki Alexával közös, huszonöt éves slágerét, a „Tiltott szerelmet” dolgozta fel ezúttal Lotfi Begivel és Nikával együtt. Az általa készített, szintén rajzos technikán alapuló mozgóképpel a zeneszám közel kétmilliós nézettséget generált.

„Az elmúlt évünk, lassan mondhatjuk, hogy éveink tele voltak olyan szürreális történetekkel, amikor legszívesebben azt mondtam volna, hogy „Valaki csípjen meg! Nem álmodom?” És nem álmodtuk; ez a nagyon furcsa, nagyon összezavart világba kerültünk, amelyben akár az is megtörténhet, hogy a kócos reggeleken feltűnjön egy repülő cápa”

– tette hozzá Zséda.

VIDEÓ: Zséda: Kócos

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Fotók: megnyílt a 21. ARC kiállítás Budapesten

A tárlat éjjel-nappal, ingyenesen megtekinthető bárki számára október 17-ig a Bikás parkban.

Link másolása

hirdetés

Pénteken megnyílt az ÉLETJEL 21. ARC közérzeti kiállítás Budapesten, a Bikás parkban. A tárlat éjjel-nappal, ingyenesen megtekinthető bárki számára október 17-ig. A szervezők azt kérik, hogy az aktuális járványügyi helyzetre tekintettel ügyelj a saját és mások egészségére.

Fotósunk már megnézte a kiállítást, íme néhány fotó a kiállított plakátokról:

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

„Mocskos egy feladat ez” – kibeszéletlen magyar sorsról forgatott filmet Nagy Dénes

A mozikban a Berlinálén Ezüst Medve-díjat nyert Természetes fény, ami akkor üt igazán, ha úgy ülünk be rá, hogy félretesszük a klasszikus háborús filmekkel kapcsolatos elvárásainkat.

Link másolása

hirdetés

Mocsaras, havas erdei úton katonák vonulnak. Semmibe révedő tekintetek, vállakon lóbált fegyverek és megfeketedett ujjak között szorított cigarettacsonkok villannak fel a téli szürkeségben, majd a sáros egyenruhában menetelő, elcsigázott testeket pásztázó kézikamera megpihen egy arcon. Semetka István alhadnagyén (Szabó Ferenc), akiről anélkül tudjuk, hogy ő lesz a főszereplő, hogy egyetlen szót szólna. És valóban: az ő nézőpontjából látjuk majd az eseményeket, rajta keresztül, vele együtt kell megtalálnunk a fogódzókat a megfoghatatlanban, az értelmet az értelmetlenségben. De ne szaladjunk ennyire előre.

A tábori fotósként is alkalmazott Semetka egyike annak a 90 ezer magyar honvédnak, akiket a második világháború közepe táján abból a célból vezényeltek a németek által megszállt szovjet területekre, hogy kiiktassák az erdőben és a falvakban bujkáló partizánokat. Mocskos egy feladat ez, ilyet nem választ magától az ember, ahogy szülőföldet sem, de a parancs az parancs, és Semetka jó magyar hazafi. Ebben a csúfos történelmi pillanatban pedig az a jó magyar hazafi, aki kiszolgálja a német érdekeket, vagyis tevőlegesen asszisztál egy megveszekedett pszichopata népirtásához és világuralmi törekvéseihez.

A második világháború magyar hadiveszteségeivel kapcsolatban mindenkinek kapásból beugrik a Don-kanyar, de arról a közel százezer honvédről, akiket a németek által elfoglalt szovjet területekre küldtek partizánokra vadászni, egészen a közelmúltig nem illett beszélni.
Azokról a magyar katonákról, akik a mai Ukrajna területén fekvő brjanszki erdőben és környékén felsőbb utasításra, válogatott kegyetlenséggel irtottak ki komplett falvakat asszonyostul, gyerekestül a bárhol megbújni képes ellenség rajtaütéseitől rettegve.

A csendet Závada Pál törte meg Természetes fény című regényével, amit sokan a huszadik század magyar sorstörténetét feldolgozó szépirodalmi művek egyik legjobbikaként tartanak számon. A Závada-kötettel majdnem egyidőben, 2015-ben jelent meg Ungváry Krisztián Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944 című könyve, ami történetírásunkban elsőként számol be hazánk fiainak a szovjet partizánháborúban és az ukrajnai népirtásban vállalt szerepéről töredékes forrásokra, hadinaplókra, visszaemlékezésekre és periratokra támaszkodva.

Nagy Dénes, aki dokumentumfilmek és fesztiválgyőztes kisfilmek (Együtt, Lágy eső) után érkezett meg első nagyjátékfilmjéhez, erre a két hiánypótló munkára támaszkodott a Természetes fény forgatókönyvének megírásakor. A sok évtizedet felölelő Závada-regény egyetlen, de talán legfontosabb momentumát emelte ki, történész szakértőnek pedig magát Ungváryt kérte fel. A rendező egy maroknyi magyar honvéd partizánvadász ténykedésének azt a néhány napját dolgozza fel, amik kezdetben lényegében eseménytelenül telnek, hogy végül egy olyan megrázó fordulatban csúcsosodjanak ki, ami visszavonhatatlanul változtatja meg a főszereplő Semetka hátralévő életét, és kérdőjelez meg számunkra is sok mindent, amit eleink második világháborús részvételével kapcsolatban tudni véltünk.

Bravúros a rendező részéről ennek a feszültséggel teli eseménytelenségnek a bemutatása, az ehhez tökéletesen idomuló, hiteles képi világ megteremtése pedig a két állandó alkotótárs, Dobos Tamás operatőr (Apaföld, Genezis) és Ágh Márton látvány- és jelmeztervező (Drakulics elvtárs, Szelíd teremtés – A Frankenstein terv) munkáját dicséri. De hogy igazán átélhetővé váljon számunkra ez a bravúr, meg kell ismernünk ennek a mozgóképnek a sajátos törvényszerűségeit.

Mert a Természetes fény akkor üt igazán, ha félretesszük a klasszikus háborús filmekkel kapcsolatos dramaturgiai elvárásainkat.
Itt nincs mindentudó elbeszélő, aki vezeti a nézőt, csak egymással átfedésbe soha nem kerülő nézőpontok vannak és egy sor kérdés, amire nem kapunk egyértelmű válaszokat. Ebből a történetből hiányoznak a szó megszokott értelmében vett hősök is, erre pedig nagyon jól ráerősít az az alkotói döntés, hogy csupa itthon ismeretlen vagy amatőr színészt látunk, akik ízes tájszólással beszélnek, már ha beszélnek egyáltalán.
hirdetés

Ebben a filmben nem világos, hogy ki a rossz és ki a jó, ki az üldöző és ki az üldözött. Nem tudni, hogy a vétkes valóban vétkes-e vagy ő maga az áldozat. A falubeliek lehet, hogy nem tudnak semmit, de meglehet, hogy tényleg partizánokat bújtatnak a padláson. Pont ilyen lehetett ez a háború, és éppen ezért remek film a Természetes fény, ami nem megérteni, hanem megérezni segít ezt a földi poklot. Egy posztmodern regény posztmodern feldolgozása, egy jellegzetesen huszadik századi magyar sorstörténet átláthatatlan motivációkkal és néma hősökkel. Egy figyelemreméltó elsőfilm egy európai szintű magyar rendezőtől.

Természetes fény

Magyar-lett-francia-német filmdráma, 103 perc, 2021

Rendező: Nagy Dénes

Író: Závada Pál

Szereplők: Szabó Ferenc, Bajkó László, Franczia Gyula


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: