hirdetés

KULT

Lackfi Dorottya: Úgy éreztem, feladatom van a dalszerzéssel

Lackfi János 23 éves lányával zenei karrierjéről, aZorka nevű szólóprojektjéről és a Művészetek Völgyéhez fűződő emlékeiről beszélgettünk.
Láng Dávid - szmo.hu
2021. július 20.


Link másolása

hirdetés

Édesapja az egyik legismertebb magyar író-költő, őt azonban inkább az éneklés és a dalszerzés vonzotta. A Kőbányai Zenei Stúdióban tanult, miközben Sinha Róbert gitárművésszel zenés-felolvasós esteket tartott, tavaly pedig aZorka néven populárisabb hangvételű szólóprojektbe kezdett.

Kapolcson 13 éves korától állandó vendég, ma már a Kaláka Versudvar szervezési feladataiból is kiveszi részét, idén pedig fellépőként is bemutatkozhat a fesztiválon.

– Ismert emberek gyerekeinél gyakori, hogy ki szeretnének lépni szüleik árnyékából, mert teherként élik meg. Te hogy vagy ezzel?

– Nekem eddig kifejezetten előnyömre vált, hogy apukámat sokan ismerik, mivel a legtöbben szeretik is, ezért pozitívan viszonyulnak hozzá. Persze amióta zenélek, igyekszem tenni azért, hogy ne mindig és 100 százalékban hozzá kössenek, emiatt vettem fel az aZorka művésznevet is.

Ettől függetlenül titokban tartani egyáltalán nem célom, hiszen nagyon sokat köszönhetek neki. Ha nem lett volna előttem mintaként a kreativitása, sokkal nehezebben tudtam volna elindulni a pályán. Szerencsére nyomás sem volt rajtunk amiatt, hogy kinek kell, vagy nem kell a nyomdokaiba lépni.

hirdetés

– A testvéreidben is van erre nyitottság?

– A nővérem, Margit rengeteget olvas, jó kritikai érzéke van és gyönyörűen rajzol is. Johanna húgom is szokott énekelni, nem ez a fő profilja, de rendszeresen jár fellépésekre, nagyon tehetséges. Ágnes húgom pedig csodaszépen zongorázik. Szóval be-beköszön náluk is a művészet, fő elfoglaltságnak viszont egyelőre csak én választottam.

– Nálad hogy indult a zenei érdeklődés?

– Mindig szerettem énekelni, ez már a kezdetektől az életem része volt. Nagyjából 18 éves koromban elkezdtem gitártanárhoz járni, ezzel párhuzamosan pedig lejegyezni, újragondolni a szövegötleteimet. Ez ért össze egy év alatt oda, hogy megírtam az első dalomat, amit Tétlen címmel még a saját nevemen adtam ki.

Ennek hatására éreztem először azt, hogy feladatom van a dalszerzéssel: nagy fordulópont volt, hogy míg addig csak énekelgettem, akkor végre meg tudtam fogalmazni a bennem lévő érzéseket, gondolatokat, keretet adva nekik.

Jelentkeztem a Kőbányai Zenei Stúdióba, ahová fel is vettek.

– Mit adtak neked az ott töltött évek?

– Rengeteget köszönhetek neki, mivel addig nem voltam része egyetlen zenei közösségnek sem, ellentétben azokkal, akik például már gimnazistaként elkezdik a zenekarozást. Bár a Sinha Róberttel közös akusztikus formációnk már létezett, a gyakorlatban keveset tudtam még egy dal felépítéséről, a hangszerelésekről, vagy a zeneelméletről. Persze sok olyasmit is tanultam, amiről már akkor tudtam, hogy nem annyira érint meg: például biztos voltam benne, hogy nem akarok hajón vagy partizenekarokban játszani. A szereplésnél sokkal jobban érdekelt maga a dalszerzés folyamata.

– Sinha Róberttel hogy indult a kapcsolatod?

– Volt egy közös műsoruk apukámmal és Herczku Ágnessel, amire már 15 éves korom környékén elkezdtem járni. Nagyon tetszett, ahogy a zenés és a felolvasós részek váltakoznak, és külön Robi gitárjátéka is, úgyhogy elkezdtem hozzá gitárórákra járni. Amikor elkészültem a fentebb említett első dalommal, ő volt az első, akinek megmutattam a zenéjét, és nagyon tetszett neki.

Akkor még egyáltalán nem gondoltam arra, hogy együtt fogunk fellépni: eleve alacsony volt az önbizalmam, hosszú időbe telt, mire elértem, hogy ne féljek attól, ha a színpadon állva én vagyok a középpontban.

Robival folyamatosan bővült a repertoárunk, ő elsősorban apukám szövegeit zenésítette meg, de nekem is voltak ötleteim. Az évek során összeállt egy lemezanyag, ami a Gryllus kiadónál jelent meg Jelenlét címmel. Azóta is rendszeresen tartunk verses-zenés esteket, néha csak ketten, máskor apukámmal hármasban.

– Meg szoktad mutatni apukádnak a készülő szövegeidet, kérsz tőle tanácsot?

– Igen, gyakran előfordul. Velem nem annyira kritikus, konkrétan nem szokta megmondani, hogy ehelyett például ezt vagy azt írjam, de azért nem rejti el a véleményét, ha valamin még lehetne javítani szerinte. Amikor elkezdtem írni, többször is kifejezetten úgy ültem le vele, mintha magánórán lennénk, ezek az alkalmak nagyon sokat segítettek. Később pedig a szervezett kreatív írás óráira is többször elmentem a Marczibányi térre. Ebből néha vicces helyzetek is adódtak, hiszen jó néhány verse rólunk szól.

– Az aZorka projektet mi motiválta azon kívül, hogy tiszta lapot kezdj a névvel?

– Zeneileg is különbözik, a dalokat máshogy hangszereljük meg, részben zenekarral, részben elektronikusan. Ebből poposabb, lazább repertoár lesz, mint ami egy irodalmi-felolvasós programba belefér. Ez nem azt jelenti, hogy olyan estek többé nem lesznek, de mindenképpen szerettem volna egy másféle projektet is, amivel bulisabb koncerteket tudok adni, később akár nagyszínpadokon is. Kettő dalunk jelent meg eddig, de összesen már tíz is elkészült, amelyeket először július 29-én fogunk játszani Szentantalfán, a Dobosi borbirtokon. Itt még akusztikus felállásban, de reményeim szerint ősztől már teljes zenekarral is.

A tagság még alakul, egyelőre két állandó ember van, Rostás Péter basszusgitáron, Perger Péter pedig gitáron játszik. Rajtuk kívül a Fiúk zenekarból Iványi Máté és Kasó Máté vesznek részt aktívan a dalok véglegesítésében, illetve alkalmanként a fellépéseken (gitáron, dobon). Tervezzük, hogy később két húgom, Johanna és Ágnes is részt vesz majd a projektben vokalistaként. Így kisebb és nagyobb helyszíneken egyaránt ki tudunk majd állni.

– Mikor és hogyan indult a kapcsolatod a Művészetek Völgyével?

– A Kaláka Versudvar 2011-es indulásakor még nem nagyon tudtam elképzelni, mi lehet ez az egész, a rákövetkező évben viszont már apukám vitt minket magával. Akkor voltam 13 éves, szóval még sokkal inkább családi programként éltem meg, bulizni csak később kezdtek elengedni. Az udvar körüli teendőkben viszont már akkor is segítettünk, például fénymásolásban, szemétszedésben, vagy más apró feladatokban. Voltak olyan évek, amikor mind az öten lent voltunk (a legkisebb húgom akkor még nem született meg), aztán fokozatosan kiestek az idősebb testvéreim: Simonnak azóta született három gyereke, Margitnak is egy.

Én viszont egyre inkább bevonódtam a szervezésbe, egy idő után már én egyeztettem a szerződéseket a fellépőkkel, a fesztivál alatt pedig képviseltem az udvart a stábüléseken. Irdatlanul inspiráló volt nekem ez az egész környezet, hogy ennyire testközelből találkozhattam művészekkel. Nagy része volt benne, hogy én is ezt a pályát válasszam.

2012 körül a Kaláka Versudvarban

Egy korábbi minikoncert Sinha Róberttel Kapolcson

– Szerinted mi a fesztivál legfőbb vonzereje?

– Talán leginkább a hihetetlenül barátságos környezet: kicsit olyan megérkezni minden évben, mintha hazatérnél. Persze a programok változnak, mégis rengeteg dolog állandó, a látogatók között is számtalan ismerős arcot lehet felfedezni.

Most már nagyon furcsa lenne enélkül elképzelni egy nyarat, ezért is volt erős hiányérzetem tavaly, még úgy is, hogy ősszel néhány napot be tudtunk pótolni. A nyüzsgés viszont közel sem volt akkora, mint normális esetben.

– Most először fellépő is leszel. Ez milyen érzés?

– Amikor 13 évesen először jártam Kapolcson, el se tudtam volna képzelni, hogy valaha sor kerül erre. Egyszer ugyan már álltam ott színpadon, a hagyományos zárónapi ökumenikus istentiszteleten énekeltem egy dalt, de ez nem volt fellépés a szó szoros értelmében. Most viszont annál inkább, ráadásul rögtön két alkalommal is. A Harcsa Veronika udvarban Sinha Róberttel ketten lépünk fel, a POKET udvarban pedig apukámmal hármasban, ez egyben az ő kötetének bemutatója is lesz.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Eric Clapton: Nem fogok fellépni olyan helyen, ahol nem engedik be a nem oltottakat

A vicces a történetben az, hogy a 72 éves gitáros egyébként sem lép fel a következő 10 hónapban Nagy-Britanniában...

Link másolása

hirdetés

Azt közölte Eric Clapton a Rolling Stone szerint, hogy nem fog fellépni ott, ahol a látogatóknak igazolniuk kell, hogy be vannak-e oltva.

A világhírű brit gitárost valószínűleg az ihlette a demonstratív közleményre, hogy Boris Johnson miniszterelnök július 19-én azt jelentette be, hogy ugyan megnyílnak az éjszakai klubok és szórakozóhelyek, de csak oltási igazolvánnyal lehet majd belépni szeptembertől.

„Azt szeretném közölni, hogy nem fogok olyan színpadon fellépni, ahol diszkriminált közönség van jelen. Ha nem vehet részt bárki, fenntartom a jogot, hogy lemondjam a koncertet”.

Clapton már korábban is bírálta a brit kormányt, mert koronavírus-járványt megfékezendő lezárásokat vezettek be az elmúlt másfél évben, illetve arról is beszélt, hogy „katasztrofális” egészségügyi tapasztalatai voltak, miután oltást kapott.

A brit kormány szerint amúgy a felnőttek több mint kétharmada mindkét oltási adagot, a 25 évnél fiatalabbak csaknem 60 százaléka legalább az első dózist megkapta, és minden felnőttnek van már lehetősége időpontot foglalni az oltás beadására.

A Downing Street idézi az angliai közegészségügyi szolgálat (PHE) vizsgálati adatait, amelyek szerint

hirdetés
a brit oltási kampányban legnagyobb számban alkalmazott két vakcina, a Pfizer-BioNTech és az Oxford-AstraZeneca két oltási adag beadása után 96 százalékos hatékonysággal akadályozza meg a kórházi kezelést igénylő súlyos megbetegedések kialakulását a delta koronavírus-változat okozta fertőzések esetében is.

A bejelentés egyébként nemcsak az előbbiek miatt megmosolyogtató, hanem azért is, mert Claptonnak nincs idén lekötött koncertje brit földön, a következő fellépése az Egyesült Királyságban csak 2022 májusában lesz, két koncertet fog adni a londoni Royal Albert Hallban. A következő hónapokban észak-amerikai városokban fog csak zenélni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Az orosz Csernobil-filmnek jót tenne néhány CIA-ügynök - Csernobil 1986 kritika

Hosszú, vontatott, és még a KGB-be beépülő amerikai titkosügynökök sincsenek benne.

Link másolása

hirdetés

Már az elején érdemes leszögezni: ez az orosz Csernobil nem AZ az orosz Csernobil, amelyben a CIA robbantja rá szegény szovjetekre az atomerőműt. Az HBO sikersorozata jótékonyan hatott az oroszok produktivitására, mert hirtelen mindenki az emberiség legnagyobb atomkatasztrófájáról akarta elmondani a sajátját. A kevésbé radikális, a Csernobil 1986 most került fel a Netflix kínálatába.

Az HBO-n 2019-ben debütált az ötrészes minisorozat, amely amellett, hogy szinte azonnal minden idők legjobb sorozata lett az Imdb-n (azóta az ötödik helyre csúszott), olyan elemi erővel és alapossággal beszélt a tragédiáról, mint előtte soha egy mozgókép sem. Erre válaszul az orosz állami média - mintha csak direkt bizonyítani akarná, hogy még mindig pontosan úgy mennek a dolgok Oroszországban, mint 1986-ban, az összes médiafelületen keresztül ócsárolni kezdte a sorozatot, listákba szedve, miért nem stimmel a modern nyílászáróktól kezdve az utolsó rozsdás szögig semmi sem a képernyőn.

Ezzel a lendülettel bejelentették, hogy megcsinálják a saját Csernobil-sorozatukat, nehogymár a dekadens Nyugat mondja meg, mi is történt 1986 áprilisában.

A propagandatévéként működő NTV egyébként már korábban, az amerikai produkcióval egyidejűleg kezdett dolgozni a saját sorozatukon, az HBO sikerét követően azonban felpörögtek a dolgok: megjelent a szinopszis a tizenkét részes sorozatról, majd egy előzetes is, ami finoman szólva is más szemszögből mutatta be a katasztrófát:

a CIA felelős Csernobilért, a hős KGB pedig versenyt fut az idővel, hogy a beszivárgott amerikai ügynök terrortámadását megállítsa.

A kiszivárgott trailer csak tovább csavarta a maximum felé az abszurditásfaktort, ám azóta, immár két éve semmi hír az orosz állami Csernobil-sorozatról. 2019 májusában egy Facebook-poszt árulkodott arról, hogy befejezték a forgatást, és a rendező, Alekszej Muradov is adott interjút, méghozzá az ország legolvasottabb ellenzéki hírportáljának, a Meduzának.

A beszélgetésben elmondta, hogy ugyan fikciós drámát készített, igenis van alapja az amerikai szálnak. Azóta viszont se híre, se hamva a sorozatnak. Az Imdb-n ugyan szerepel, ám évszám nincsen mellette, és az interneten sem lehet a nyomára bukkanni. Csupán elvétve található a témában néhány komment – van, aki azt írja, hogy idén mutatják be, valaki szerint már le is adta az orosz tévé.

hirdetés

Az HBO-sorozat azonban nemcsak az állami médiát tüzelte fel, hanem Alexander Rodnyanszki producert is, aki a CBS-nek nyilatkozva mondta el, hogy nem sokkal az HBO-siker után ő is dolgozni kezdett egy Csernobil-sorozaton, ám nem épp az orosz állami narratívát követve.

„Mind tudjuk, mi történt 1986-ban. Minden egyes szovjet állampolgár tudta, hogy a katasztrófa oka a szovjet rendszer volt.”

Filmjében azonban az egyszerű, földi halandók küzdelmét akarta bemutatni egy földöntúli problémával. A filmmel kapcsolatban többen megszólaltak: többek közt az a Nikolaj Tarakanov is, aki tábornokként irányította mentést - az HBO sorozatában Ralph Ineson alakította a katonát. Ő azt mondta a filmről, hogy semmit sem tanít a nézőknek, és abból a traumából sem ad át semmit, amelyet ő éjjelente álmaiban újraél Csernobil falai közt. Rodnyanszki szerint azonban több túlélő is megkereste a bemutatót követően, és igazi időgépként értékelték a filmet, amely hitelesen repít vissza a vészterhes időkbe. Rendezőnek Oroszország egyik legfoglalkoztatottabb férfi színészét, Danila Kozlovszkit tette meg, akinek ez volt a második rendezése, és aki nagyvonalúan a főszerepet is saját magára osztotta.

De milyen is a film?

A Netflixen debütáló, magyarul Csernobil 1986 címet viselő film valóban az egyént állítja a középpontjába, sőt, egyből olyan nyitánnyal indít, hogy egyből lecsekkolja az ember, tuti a Csernobilt nézi-e, nem valami orosz romkomot.

Alekszej nem épp a világ legszerencsésebb embere: bár összefut korábbi nagy szerelmével, nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretné. Ráadásul felmond tűzoltóként, és pusztítóan másnapos, erre még az atomreaktor is felrobban, őt meg úgy állítják be dolgozni, hogy már nem is kéne ott lennie. Hamar kiderül, hogy sokkal nagyobb a baj, mint egy másnapos pluszmunkanap, hamarosan azok között a tűzoltók között találja magát, akiket leküldenek az atomerőmű vízzel elárasztott folyosóira, hogy megmentsék Európát a világvégétől.

A film első félórája mintha csak egy könnyed, keserédes romantikus film lenne: a csupa boldog ember olyan életigenléssel nyalja a fagyit Pripjaty napsütésben szikrázó terein hangulatos zenére, hogy az embernek már majdnem kedve szottyanna ott lenni, csupán néhány távoli képen sejlik fel ketyegő bombaként az atomerőmű kéménye. A robbanás követően aztán fejest ugrunk a szereplőkkel együtt a vérrel, korommal és jelentős mennyiségű hányással nyakonöntött káoszba, a rángó kézikamerát követve veszünk el mi is a felrobbant atomreaktor körüli pokolban, amely jobb pillanataiban a Ryan közlegény megmentése kezdőjelenetét is felidézheti, az biztos, hogy vizuálisan meglepően erős alkotásról van szó.

Nagyjából ennyit a pozitívumokról, a Csernobil ugyanis egy elnyújtott – majdnem 140 perces – katasztrófamozi, amelybe teljesen feleslegesen erőltetnek bele egy nem működő szerelmi szálat is. A karaterekkel is nehéz azonosulni, pedig nyilván a hősies Alekszejjel kéne, aki a kelleténél többször hagyja ott a barátnőjét, hogy elrohanjon életet menteni, majd az életmentést, hogy elrohanjon barátnőjéhez. A lány, Olja, még ennél is semmilyenebb szerepet kap, leginkább kisfiáért aggódik, illetve a szakítást sem tudja túl jól levezényelni.

A nagy kérdés sem várat sokáig magára:

nem, ez a film nem keni rá sem a CIA-re, sem a gyíkemberekre a robbantást, sőt, kicsit esetlen párbeszédekben ugyan, de néha azért előadja nagy bátran valamelyik orosz, hogy igenis a rendszer a hibás a katasztrófa katasztrofális kezelésében.

Bár a film rögtön azzal a felütéssel kezdődik, hogy a film hősei fiktív karakterek, a főszereplő Alexejt igencsak valós emberről mintázták. Nikolaj Csebusev, az atomerőmű folyosóit jól ismerő tűzoltó volt, akit leküldtek a katasztrófát követően megnyitni az egyik szelepet. Mivel ennyiben ki is merül az egyezés a főhős és közte, nem nagy spoiler elárulni, hogy Csebusev ugyan sugárbetegséget kapott, a mai napig él, jelenleg 71 éves, és a Csernobiltól nagyjából 1000 kilométerre fekvő Kurcsatovban él – ott, ahol egyébként a filmet is forgatták a helyi atomerőműben. Olyannyira él, hogy a filmhez is felkérték tanácsadónak, ám azzal az indoklással utasította vissza, hogy a film nem adja vissza valósághűen a likvidátorok munkáját. Sőt, a magánvetítést követően azt nyilatkozta a CBS Newsnek, hogy az egyik jelenet kapcsán nevetnie kellett. Az ominózus cselekménysorban az egyik hős tűzoltót egy svájci klinikára akarja küldeni a szovjet vezetőség a gyógyulása érdekében. Úgy értékelte a filmet,

mint egy fantasy, ami lekicsinyíti a szovjet hatóságok hazugságait, amellyel leplezni próbálták a katasztrófa valódi mértékét.

Az orosz Csernobil tehát nem igazán fenyegeti trónfosztással az HBO sorozatot, de legalább nem is beszél bődületes baromságokat a tragédiáról. Persze könnyű elhasalni az amerikai Csernobillal szemben, és az összehasonlítgatás is túlságosan triviális elemzési keretet ad, ám pont itt érhető tetten az orosz változat hibája: míg az HBO sorozat felesleges romantikus nagyjelenetek és patetikus hegedűszámok nélkül éri el, hogy zsigerekig hatoljon, addig itt hiába a túltolt romantika, a heroizmus, a lassítások és a drámai zene. Valahogy megmarad egy kicsit túlnyújtott katasztrófamozinak, amely néha szerelmes filmnek képzeli magát - titokban kicsit már drukkolunk is neki, hogy tűnjön fel az a bizonyos beépített CIA-ügynök.

A Csernobil 1986 július 21-től elérhető Netflix kínálatában.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Nem épült meg a kisszínpad, sörpadokon állva csináltak óriási hangulatot a fellépők a Bajai Alterfeszten

Gimpel Tomi és Zselenszky Tamás hangosítás nélkül voltak kénytelenek játszani, de a közönség annyira lelkesen vette a lapot, hogy végül az egyik legjobb koncertélményük lett belőle.

Link másolása

hirdetés

Nem mindennapi jeleneteknek lehettek tanúi a Bajai Alterfeszt látogatói pénteken. Az első alkalommal megrendezett fesztiválon olyan előadók léptek fel, mint a Kaukázus, a Lóci Játszik, a Müller Péter Sziámi AndFriends vagy A Kutya Vacsorája. A programban szerepelt emellett egy kisszínpad is, ahol a tervek szerint aznap két egy szál gitáros előadó, Gimpel Tomi és Török-Zselenszky Tamás játszott volna.

A Duna áradása azonban érintette az eredeti helyszínt, a szervezők viszont nem lemondták, hanem a nyilvánvaló problémák ellenére is beleálltak. Megpróbáltak megoldásokat találni, például a helyszín is változott három nappal a start előtt.

A fesztivál mindezeken túl egybeesett a Művészetek Völgye nyitányával és a Campus fesztivállal, valamint egy helyi ingyenes zenei rendezvényt is tartottak aznap, szóval nem volt igazán nagy tömeg sem.

Innen szép nyerni, mondhatnánk erre, és végül tényleg valami hasonló történt.

Az eseményekre Gimpel Tomi így emlékszik vissza:

"Kezdés előtt 10 perccel még nem volt felépítve a színpad, korábban úgy tudtuk, épül, és csúszás lesz. Végül fél óra csúszással azt a tájékoztatást/kérést kaptuk, hogy nem lesz színpad, a Sziámi és a Kaukázus beállása alatt, a sörpadok közt kellene játszanunk erősítés nélkül.

hirdetés

Az igazi történet szerintem innen indul. Felálltunk a sörpadokra, közepesen kiabálva elmondtam az embereknek, hogy mi lesz itt, és miért… És elképesztően jól vette ki magát a helyzet.

A közönség végig csendben (vagy ütemet tapsolva) hallgatta az előadást, mindenki partner volt. A dalok közt, és a „második blokk” előtt (mikor a Sziámi le, a Kaukázus pedig felpakolt) ütemes kisszínpad-kiszínpad skandálással vonult a padokhoz, hogy folytassuk.

Számomra elképesztő élmény volt ez a partnerség részükről, a két nagyszínpados zenekar a színpadról bíztatott miket, a beállásnál is figyeltek, hogy ne nagyon zavarjanak minket, a hangtechnikussal végig poénkodtuk a műsort (néha kértem magamból a kontrollba, ő meg bemondta, hogy adjak a gitárra, mert nem jön jel), szóval hihetetlen volt.

Nekem és Zselenszky Tominak is hihetetlen élmény volt ez az összefogás, és azt hiszem, még sosem éreztem ennyire a rákendrollt, mint amikor eldöntöttük, hogy akkor iszunk egy sört, és így is megcsináljuk. Aztán felálltam a sörpadra, és elkiáltottam magam: „Helló, Gimpel Tomi vagyok, és ez itt a Kisszínpad.”

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Láttad A kígyót? – ez az év pszichopatás krimisorozata

Az egyik legjobb Netflix-miniszéria mellett sokan elmentünk, ideje bepótolni. Kritika.

Link másolása

hirdetés

A kígyó című sorozatot idén áprilisban mutatta be a Netflix, és ugyan a nézettségi listájukra is felkerült, mégsem lett belőle olyan médiadurranás, mint mondjuk A vezércselből, mely után Anya Taylor-Joy egyenesen világsztár lett az alakításának köszönhetően. Pedig A kígyó főszereplője, Tahar Rahim ugyanazt a szintű, magas színvonalú színészi játékot hozza, amit nehéz elfelejteni, és utána bármit megnézne vele az ember. Hatalmas felfedezés színészként. És ha ezután megnézed a The Mauritanian című filmet is, nehéz elhinni, hogy ilyen sokszínű tehetség - mintha nem ugyanazt az embert látnád.

Ez a sorozat nem kizárólag a szórakoztatást tűzte ki célul, nem egy könnyed munka, talán ezért is jutott el kevesebbekhez, hiszen a bemutatáskor még javában vártuk a harmadik hullám lecsengését és a könnyedebb műfajokat részesítettük előnyben. Akkoriban még az utazással foglalkozó médiatartalmak láthatóan hatalmas érdeklődést váltottak ki, akárcsak a könnyed vígjátékok.

A kígyó egy valódi sorozatgyilkos életét mutatja be. Kegyetlenségeket kell végignéznünk, az emberi gonoszság legmélyebb bugyraiba utazunk el, de ezt a legmagasabb színvonalon teszi. Charles Sobhraj hírhedt sorozatgyilkos, s ugyan eddig kevésbé ismert volt a neve, ezért nem is lehetett eladni a sorozatot a nevével - ellentétben mondjuk egy Ted Bundyval.

A kígyó szimbolikája azonban jól leírja a személyiségét: maga a ravaszság, gonoszság, egy sikamlós, gerinctelen lény, aki mindenkire rátekeredik, megfojtja, majd befalja áldozatait.

Sobhraj Párizsban nőtt fel, de eredetileg Saigonban született, ahol vietnámi anyja az indiai apától hamar elvált és hozzáment egy francia katonatiszthez, így került a férfi végül Franciaországba. Itt bőrszíne és a származása miatt sok megkülönböztetésben volt része és úgy érezte, nem tud úgy érvényesülni az országban, mintha ő is "igazi" francia lenne. Ez az érzés vezette őt vissza Ázsiába, ahol aztán kibontakoztatta bűnözői képességeit.

hirdetés

Az igaz történetet feldolgozó miniszéria nézése közben az ember folyamatosan megdöbben, hogy az élet ilyen forgatókönyvet tett az alkotók elé, annyi a fordulat, a suspense, a brutális esemény. Sobhraj annyira fifikás bűnöző volt, hogy egyszerűen úgy játszott a helyi szabályokkal és emberekkel, mint egy profi bábjátékos.

Mindenkit kijátszott és átvágott, de még arra is volt figyelme, hogy legyen embere a rendőrségnél, a partnerén kívül legyen egy plusz szerelme, aki elintézi neki drágaköves üzleteléseinek és pénzügyeinek nehezét.

A kígyó nem tipikus sorozatgyilkos, mert nem azért gyilkolt, hogy élvezze az áldozatainak levadászását, hanem ez volt az eszköze ahhoz, hogy eltitkolja a bűntetteit és ne maradjanak szemtanúk utána. Európai turistákat, hippiket rabolt ki, majd tűntette el őket. Ezeket az eseményeket a sorozat szinte dokumentarista módon mutatja be előttünk: borzongva figyeljük, amint megnyerő személyiségével behálózza ezeket az embereket és végül elküldi őket a másvilágra.

Közben erősen ott lebeg minden felett a hetvenes évek szabadságának és szabadosságának miliője, amit ő gyönyörűen ki is használt, naiv áldozataival együtt.

A sorozat erőssége az összetett feldolgozásmód: folyamatosan ugrálunk az időben, mint a Ponyvaregényben. Ezzel olykor komoly intellektuális kihívás elé állítja a nézőt, hiszen gondolkodásra késztet, hogy követni tudjuk az események zajlását és értsük is azt. A másik piros pont a korabeli helyszínek tökéletes ábrázolása és a tökéletes casting. Tahir Rahim mellett az összes színész emlékezeteset alakít. Érdemes bepótolni a szériát és ha nehezen is kerülünk bele a bonyolult világába, adni neki időt, hogy körülfonjon, akár egy kígyó - az utolsó részeknél már egyre nehezebb lesz másnapra halasztani a folytatást.

És nem utolsósorban ott van a másik, igazi főhős: a megszállott, állhatatos holland diplomata, akinek a világ köszönheti, hogy nem ejtett több áldozatot a sorozatgyilkos. Rahim egy interjúban alázatosan azt nyilatkozta, ő, azaz Herman Knippenberg (Billy Howle) az igazi hős, aki addig nyomozott Sobhraj után országokon, földrészeken és évtizedeken át, amíg el nem csípte. Az antihős és a valódi hős nagy párharca ez a sorozat, és a nézői igazságérzetünkre épít, ezért abbahagyhatatlan. Rég nem kiáltottam fel annyiszor egy sorozat közben méltatlankodva, hogy "Ne már!!", és rég rágtam a körmöm is így. Értsd ezt a legjobb értelemben.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: