87 éves Morgan Freeman, aki sokak szerint a legnagyobb élő filmszínész

Elhunyt Frederick Forsyth, az egyik legnépszerűbb brit bestseller-szerző, A Sakál napja és Az Odessa-ügyirat írója. Forsyth életének 87. évében, rövid betegség után halt meg. Halálhírét menedzsere, Jonathan Lloyd jelentette be hétfőn, írja az MTI.

Frederick Forsyth többtucatnyi nagysikerű regényt publikált, amelyek 75 millió példányban keltek el. Újságírói, illetve irodalmi munkásságának kezdete előtt, az 1950-es évek második felében a brit királyi légierő (RAF) pilótájaként szolgált, és tíz évvel ezelőtt felfedte, hogy két évtizedig a brit külső hírszerzésnek (MI6) is dolgozott.

Az 1960-as évek első felében a Reuters hírügynökség, majd a BBC brit közszolgálati médiatársaság újságírója és haditudósítója volt.

Az 1971-ben megjelent politikai krimi főszereplője egy angol bérgyilkos, a Sakál, akit az algériai francia uralom feladása miatt feldühödött szélsőjobboldali félkatonai szervezet, az OAS Charles de Gaulle francia elnök megölésével bíz meg.

Az OAS létező szervezet volt, és a regényben szereplő, Charles de Gaulle ellen végrehajtott sikertelen 1962-es párizsi merényletkísérlet is megtörtént, de A Sakál napja jórészt fiktív történet.

A könyvből 1973-ban szintén átütő sikerű film készült Fred Zinnemann rendezésében, a bérgyilkost játszó Edward Fox és az elfogására indított hajtóvadászatot irányító rendőrségi főfelügyelő alakítója, Michael Lonsdale főszereplésével.

Frederick Forsyth 1938. augusztus 25-én született a délkelet-angliai Ashfordban.

A francia politikához már újságírói munkája során szoros szálak fűzték: a Reuters tudósítójaként először Párizsban dolgozott. Haditudósítóként 1967-ben, Nigériában mutatkozott be, amikor a központi kormány és Biafra tartomány közötti harcokról adott tudósításokat a BBC-nek.

Saját későbbi beszámolója szerint azonban összeveszett a BBC-vel, miután a brit közszolgálati médiatársaság közölte vele, hogy nem tart igényt a biafrai polgárháborúról szóló további rendszeres beszámolóira.

Forsyth távozott a BBC-től, és később saját szakállára, szabadúszó újságíróként visszatért a polgárháborús térségbe. Tíz évvel ezelőtt megjelent önéletrajzi írásában fedte fel, hogy itt vált az MI6 informátorává, és kapcsolata a brit hírszerzéssel több mint húsz évig tartott, jóllehet ezért a tevékenységéért nem részesült javadalmazásban.

A Sakál napja után egy évvel,

Az 1974-ben kiadott A háború kutyái (Dogs of War) egy angol üzletemberről szól, aki zsoldosokat felbérelve puccsot szervez egy afrikai országban, hogy megkaparintson egy újonnan felfedezett platinalelőhelyet.

A nyolcvanas évek közepén fejezte be A negyedik jegyzőkönyv (The Fourth Protocol) című könyvét, amelynek sikere A Sakál napjáéval vetekedett. A történet szerint a szovjet titkosszolgálat, a KGB atombombát akar robbantani Londonban, és ezt a brit kémelhárítás csak az utolsó pillanatban tudja megakadályozni.

Forsyth a 2010-es évek közepén bejelentette, hogy felhagy az írással, ám amikor megismerkedett az amerikai kormányzati számítógépes rendszereket feltörő két brit hacker, Gary McKinnon és Lauri Love ügyével, úgy döntött, feldolgozza a történetet. Ebből született meg 2018-ban utolsó regénye A Róka (The Fox) címmel.

Az írónak II. Erzsébet királynő 1997-ben a Brit Birodalom Rendjének parancsnoki címét (CBE) adományozta irodalmi munkásságának elismeréseként.

Jesse Armstongot eddig főként forgatókönyvíróként lehetett ismerni, például ő is vastagon benne volt többek között a csodálatos Egy kis gubanc (2009) című politikai szatíra szkriptjében, vagy a Négy oroszlán (2010) című krimi-komédiáéban is, ugyanakkor olyan sorozatokból is kivette a részét, mint a Fekete tükör vagy Az alelnök. Eddigi legfőbb munkája azonban természtesen a 2018 és 2023 között négy évadot megélt Utódlás, amely összesen 19 Emmy-díjat és 9 Golden Globe-ot kapott, utóbbin három évben is a legjobb drámai tévésorozat lett.

Természetesen techgurukról van szó, és ha végignézünk filmbeli főszereplőinken, könnyen eszünkbe juthat, hogy mintha Elon Musk, Mark Zuckerberg, Jeff Bezos és mondjuk Larry Ellison (Oracle) vagy Sam Altman (OpenAI, ChatGPT) ruccantak volna össze egy pasis, pókeres víkendre. Persze kitalált személyekről van itt szó, de az összevetés adja magát.

A fiktív kvartett közül a leggazdagabb Venis „Ven” Parish (a feltörekvő Cory Michael Smith), a világ legnagyobb közösségimédia-felülete, a Traam alapítója, de ott van még köztük Jeff Abredazi (Ramy Youssef), a Bilter nevű mesterséges intelligenciára szakosodott vállalat tulajdonosa, Randall Garrett (Steve Carell), a csoport idősebb tagja és mentora, aki nemrégiben gyógyíthatatlan rákdiagnózist kapott, valamint a luxuskéró tulajdonosa, a csapat „csórója”, Hugo „Konyhás” Van Yalk (Jason Schwartzman), aki 521 millió dolláros nettó vagyonával jelentősen elmarad a sokszoros milliárdos haverjaitól. És bár ők négyen csak azért gyűlnek össze kb. két napra, hogy kártyázzanak és lazuljanak, valójában szinte mindenki akar valamit a másiktól. Ven például megvenné Jeff AI-ját, hogy a Traambe intergrálva még nagyobb lehetőségeket aknázhasson ki, a halálos beteg Randall arra pályázik, hogy ezzel a fúzióval Venék képesek lesznek pár éven belül létrehozni egy „transzhumán” technikát, amellyel a tudatát feltölthetik a felhőbe, Hugo pedig arra ácsingózik, hogy a többiek befektessenek a meditációs szuperappjába.

Egészen elképesztő, de a Mountainheadet idén márciusban forgatták, két hónappal később pedig már fel is került a kész film a Max kínálatába. A villámgyors produkciós munkálatok persze azért is jöhettek létre, mivel egy majdnem teljes egészében egyhelyszínes kamaradráma pereg a szemeink előtt, szinte végig a luxusházban játszódnak a verbális csörték, csak egyszer-kétszer lépünk ki onnan. Ettől függetlenül ez a sebesség még mindig egy kifejezetten ritka és bámulatos teljesítmény.

Jesse Armstrong ezúttal egyedül jegyzi a szkriptet, egyben pedig ez a rendezői debütálása is, ezelőtt csak két rövidfilmet dobott össze. A témaválasztása nyilván abszolút aktuális, ezért is volt szükség a minél korábbi premierre, amikor az AI, a dezinformáció, a fake képek és videók egyre nagyobb térnyerésének (és annak a film szerint a jövőre nézve elkerülhetetlen és borzalmas következményeinek) időszakát éljük.

Egyetlen (főként a nyerészkedésre alapuló) döntésük emberek millióinak, milliárdjainak életére lehet, nem feltétlenül pozitív hatással.

Azt pedig tudjuk, hogy egy kamaradráma mire támaszkodik leginkább: a párbeszédekre és a színészi játékra. Ezekkel nincs is semmi gond, Armstrong jól megírt szövegeit és kellőképp felépített karaktereit mind a négy színész kifogástalanul hozza. Színészileg talán Steve Carell és Cory Michael Smith kapták a hálásabb szerepeket, és szerencsére élnek is ezzel, ugyanakkor a főként komédiaközegből érkező Ramy Youssefet és Jason Schwartzmant sem érheti kritika.

Jesse Armstrong azonban most sem tudta levetkőzni a rá jellemző szatirikus hozzáállást, minek következtében a Mountainhead a második felére kap egy, a korábban látottakból kevésbé következő, kissé olcsóbb feketekomédia-szálat.

Lehet azonban, hogy szükség is volt erre a kifutásra, hogy egy kicsit fellélegezhessünk, és azt gondolhassunk, ilyesmi nem történhet meg a valóságban, és hogy ez az egész csak fikció, nem ilyen embereken múlik több milliárd ember élete. Ugye, nem?

Természetesen Armstrong, mint oly sokan, inkább csak figyelmeztet és szembesít, válaszokat, megoldást nem ad, hogy is tudna adni? A Mountainhead így inkább egy szórakoztató és rendkívül félelmetes, az Utódlástól azonban messze elmaradó, viszont nagyon is komolyan veendő szatíra (?) lett, ami után Hugóhoz hasonlóan nekünk, nézőknek is szükségünk lesz egy meditálásra: belégzés, kilégzés…

Kevés olyan kultikus filmes szörnyeteg van, amelyet annyiszor próbáltak meg újraéleszteni, mint a Ragadozó (Predator). Hol több, hol kevesebb sikerrel. Dan Trachtenberg azonban ismét bebizonyította, hogy nála jó kezekben van ez a történet: a Ragadozó: Gyilkosok gyilkosa című animációs „antológiafilm” nemcsak, hogy visszanyúlt a gyökerekhez, de új szintre is emelte a sorozatot – stílusosan, véresen és meglepően átgondoltan.

Viszont az antológiáktól eltérően itt az összes szál összefut a fináléra. Már az első rész – amely a viking korba repít minket – világossá teszi, hogy itt nem fognak finomkodni. A nyitány brutális, de mellette rendkívül szórakoztató is. Hangulatos az egész, bár lehet, hogy nem a történelmi hitelesség az alapja, de a látványvilág erőteljes, a harcok feszesek, és jó az atmoszféra. A cím találó, mert a harcosok és a Ragadozó is oda-vissza próbára teszik egymást.

A második fejezet egy japán testvérpárra fókuszál, akik a szamuráj becsületkódex és a személyes tragédia mentén kerülnek szembe az idegen lénnyel.

Érdekes csavar, hogy ebben a történetszálban a Ragadozó inkább csak háttérszereplő: a hangsúly a testvérek kapcsolatán és a múlt terhein van, mégis folyamatosan érződik a lény fenyegető jelenléte.

A folytatás a második világháború idején játszódik. Egy amerikai pilóta szemszögéből mutat be egy Vichy-féle Franciaország elleni légi és tengeri csatát. Két intenzív közelharc után a légi csata valódi felüdülést nyújt, bár a fizika és a realitás itt tényleg szabadságot vett ki. A látvány és a kreativitás azonban kárpótol, sőt, ez az „epizód” jól érzékelteti, hogyan változik a harc természete a korszakokon átívelve – a pajzstól a kardig, majd egészen a töltényig.

hogy egy grandiózus, már-már sci-fi eposzba hajló összecsapásban nézzenek szembe minden idők legveszélyesebb Ragadozójával. Ez a katarzis adja a film végső lendületét – és nagyon jól működik. Az epikus lezárás nemcsak látványos, de érzelmileg is megalapozott, hiszen aggódunk a megismert szereplőkért.

A filmzenéje zseniális, Alan Silvestri klasszikus témáinak visszatérése nem egyszerűen nosztalgikus – a jól ismert dallamoktól libabőrös is lettem –, de mellette új életet is lehel az akciókba, hogy visszataláljanak a franchise fénykorához. A zene tökéletesen illeszkedik ebbe a narratívába, és erősíti az érzelmi csúcspontokat – pont úgy, ahogy azt az eredeti 1987-es filmben láthattuk.

A Gyilkosok gyilkosa egyik legnagyobb erénye az, ahogy a karakterépítéshez nyúl: kevés dialógussal, sok akcióval és vizuális narratívával mutatja be a szereplőket.

A látványvilág egyedi: bár elsőre talán szokatlan lehet, néhány perc után teljesen természetessé válik a film animációs eszköztára. A dizájn friss és modern, a Ragadozó megjelenése pedig sokkal ütősebb, mint amit az elmúlt években kaptunk. A ragadozók (Yautja a neve a fajnak) kultúrájának bemutatása is sokkal árnyaltabb, mint eddig bármikor: nem egyszerű vadászként láthatjuk őket, hanem a rituális rendszert is megismerjük, ami a kultúrájuk alapja – és ez hatalmas előrelépés az eddigi inkonzisztens világépítéshez képest.

A befejezés nyitva hagyja a folytatás lehetőségét, de úgy, hogy közben egy jól lezárt történetet is kapunk. Érdekes módon a film még a Prédához (2022) is kapcsolódik egy nem túl finom utalással – ami nem meglepő, hiszen Dan Trachtenberg rendező keze van mindkét projektben. Úgy tűnik, a Disney égisze alatt új lendületet kap a franchise, és talán most először valóban jó kezekbe került a Ragadozó-univerzum.

Eddig nem vártam a Ragadozó: Halálbolygót (Trachtenberg következő Predator-filmje), de a Gyilkosok gyilkosa kellően megalapozta a hangulatát.

Egyetlen problémám az, hogy túl hamar véget ér. Ez a film többet elbírt volna: hosszabb játékidőt (85 percet alig érjük el), még több karaktert, még részletesebb világépítést. De, ami itt van, az is kiválóan működik. Ez nemcsak egy újabb Ragadozó-film – ez végre A Ragadozó-film, amire vártunk. A Ragadozó: Gyilkosok gyilkosa megtekinthető a Disney+ kínálatában.

A Disney immár több mint 10 éve tartó, az animációikat élőszereplős filmekké adaptáló mániája olyan eszméletlen kasszasikereket hozott eddig, mint az egymilliárd dollárnál is többet kereső Alice Csodaországban (2010), A szépség és a szörnyeteg (2017), az Aladdin (2019) vagy Az oroszlánkirály (2019), de rendesen tejelt a Demóna (2014), a Hamupipőke (2015), A dzsungel könyve (2016), A kis hableány (2023) és a Mufasa: Az oroszlánkirály (2024) is. Idén a Hófehérkével mondjuk begyűjtöttek egy kellemes buktát is, de nem tartott sokáig a lejtmenet, hiszen a Lilo és Stitch: A csillagkutya feldolgozása megint ízzé-porrá szedi a mozikat jelenleg, és lehet, egy újabb tag csatlakozik a milliárdosok klubjához.

Se lélek, se báj, se varázs, csak vizuális effekt vizuális effekt hátán, tisztelet a kivételnek. A fent felsoroltakból is nehéz olyat említeni, amit amúgy a nyilvánvaló mozis bevételhegyeket leszámítva lett volna értelme elkészíteni. Persze ez is elég nyomós ok a Disney-nek, mindenesetre nagyítóval kell keresni közülük olyat, amelyiket jobban szeretnénk, vagy legalább ugyanannyira, mint az eredeti rajzfilmet (talán A dzsungel könyve az egyetlen, ami felér az alapjához).

Furcsa is, hogy a Disney melletti másik legnagyobb animációs vállalat, a DreamWorks, látva a riválisa óriási sikereit, csak most vágott bele az első élőszereplős adaptációjába. Igaz, a legjobbat választották. Ugyanis Shrek ide, Kung Fu Panda oda, a 2010-es Így neveld a sárkányodat talán a valaha készült legjobb animációjuk. Amelynek amúgy óriási peche volt a bemutatása éve, ugyanakkor került ugyanis a mozikba a Toy Story 3, így esélye sem volt a legjobb animációs filmnek járó Oscar-díj bezsebelésére. Bármely más évben minden bizonnyal nem akadt volna kihívóra. Ráadásul a 2014-es folytatás (Így neveld a sárkányodat 2), valamint a 2019-es harmadik rész (Így neveld a sárkányodat 3) sem rondítottak bele a franchise-ba, így együtt egy megható, vicces, akciódus, látványos, bizonyos szegmenseiben pedig meglepően drámai trilógiát alkotnak. Épp ezért volt bátor dolog a DreamWorks és a Universal részéről, hogy Hablattyal és Fogatlannal kezdjék el az élőszereplős feldolgozásaik sorát.

Meghoztak azonban egy olyan merész és rendkívül okos döntést, amit a Disney-nél sosem mertek: felkérték rendezőnek az animációs trilógia direktorát, Dean DeBlois-t. Nyilván ez a legtöbb esetben nehéz lett volna a Disney-rajzfilmek esetében, hiszen azok többsége a ’40-es, ’50-es, ’60-as években készült, a legfrissebb feldolgozott anyag épp a 2002-es Lilo és Stitch volt, és azt pont Dean DeBlois társrendezte, szóval itt is érthető, hogy mást ültettek a rendezői székbe.

Változásból nincs sok: ezúttal is a Hibbant-szigeten járunk, a Pléhpofa (Gerard Butler) által vezetett vikingfaluban, ahol a helyieknek meggyűlik a baja a kártevő, birkalopó sárkányokkal. Évszázadok óta harcolnak velük, Pléhpofa fia, Hablaty (Mason Thames) azonban nem egy gyilkos típus. Ő inkább összebarátkozik a legádázabb, még ismeretlen sárkánnyal, egy éjfúriával, akit elnevez Fogatlannak, és együtt megmutatják mind az embereknek, mind a sárkányoknak, hogy értelmetlen a háború, éljünk békében egymás mellett, szeressük egymást, gyerekek! Nyilván nem ilyen egyszerűen, szájbarágósan és giccsesen, ahogy ez hangzik, hanem rendkívül kifinomult eszközökkel.

Amennyiben ezt a verziót mutatták volna be 2010-ben, biztosan azonnal bevonult volna a családi fantasy műfajának nagyjai közé. Így persze nem sok esélye van erre, hiszen 15 éve ismert minden karaktere, mozzanata és tanulsága, ám hogy ez a film is meghökkenti, megnevetteti és megríkatja majd a nézőket, az is biztos.

A színészeket gyorsan meg lehet kedvelni és beazonosítani a karakterével: Nick Frost különösképp kiváló választás volt Bélhangos szerepére, az eredetiben is Pléhpofát szinkronizáló Gerard Butler pedig élőben is tökéletes erre a karakterre. A gyerekek is szuperek, a Fekete telefonból ismert Mason Thamesszel gyorsan lehet azonosulni, Nico Parker (Dumbó, The Last of Us, Bridget Jones: Bolondulásig) is tokkal-vonóval hozza (az ezúttal nem szőke, de annyi baj legyen) Astridot, és a többiek (Takonypóc: Gabriel Howell, Halvér: Julian Dennison, Fafej: Harry Trevaldwyn, Kőfej: Bronwyn James) is épp idevalók!

Nyilván azért is esett a DreamWorks választása az Így neveld a sárkányodatra, mivel az egy extralátványos kalandfilmet ígér, ezt pedig ki is használták rendesen.

A 2025-ös Így neveld a sárkányodat létjogosultságán lehet vitatkozni, sőt, akár feleslegesnek is tekinthető, hiszen ott van a 2010-es film, ami ugyanezt megadja, ám aki ódzkodik az animációtól, nem látta még az eredetit, avagy csak simán szeretné újraélni mindazt az élményt, amit az adott anno, annak tökéletes választás az új verzió is! Ennélfogva inkább örülünk, hogy elkészült.