Eljöttek ismét azok a napok, amikor simán leolvad az ember arca, ha egy másodpercre kitekint az ablakon. A rekkenő hőségben fontos az állandó folyadékpótlás és a hűtés is, légkondival, ventillátorral, vízparttal vagy önkéntes száműzetéssel lehet ilyenkor csak felvenni a harcot a pusztító hőséggel. Ha ezek közül egyik sem áll épp rendelkezésünkre, még mindig nyúlhatunk a filmművészethez, hogy legalább az agyunkkal érezzünk egy kis hideget, abban reménykedve, hogy ez másfél-két órára a komfortérzetünkre is kihat.

A szobában persze ettől nem lesz hidegebb, de ha eléggé beleéljük magunkat, már-már szimpátiafázást is kicsikarhatunk magunkból, főleg, hogy "hideg-filmválogatásunk" szinte kizárólag izgalmas túlélőfilmből vagy horrorból áll. A maximális libabőr élményéhez nagyban hozzájárul az is, hogy majdnem mindegyikben valamilyen vérszomjas lény nyomasztja még hőseinket a fagyhalálközeli állapotban. Jöjjön tehát néhány film, amely lélekben közelebb visz minket a jóleső vacogáshoz!

Fehér pokol

Liam Neesonról tudjuk, hogy koranyugdíjas korára lett olyan kemény, mint a kád széle, 2011-ben ezt a fagyott alaszkai hómezőkön is bizonyíthatta. A Fehér pokol nem volt óriási blockbuster, már a címéből is egy hétköznap délutáni tévéfilmre asszociálhatnánk, teljesen átlagos történettel bír, ráadásul kis költségvetésből készült, ami főleg a borzasztóan gagyi animált farkasokon látszik meg a leginkább, mégis az év egyik kellemes meglepetése volt.

Egy csapatnyi olajmunkás szál repülőre, amely aztán nem sokkal később le is zuhan a fagyott semmi közepén, ám egy maroknyi ember túléli. Ha nem lenne elég a dermesztő alaszkai hideg, még az is tetézi a bajt, hogy egy kifejezetten éhes és agresszív farkasfalka területére pottyannak, így nem telik el sok idő, és elkezdenek eltünedezni a túlélők. A Neeson által alakított Ottway áll a csapat élére, hogy reménytelen küzdelmet folytassanak a hazatérésért, amelyhez azért a farkasoknak is van egykét szava. A Fehér pokol nem egy eszeveszett akciófilm, inkább egy lassabb, melankólikusabb darab a szokás szerint remek Neesonnal a főszerepben.

Frozen (Kihűlve)

Nyilván nem összekeverendő az animációs filmmel mert ebben sem dalolás, sem Disney-csoda nincsen. A Frozen viszonylag ismeretlen gyöngyszem, pedig másfél órára úgy a székbe szegezi a nézőt, hogy nem győzi néha megdörzsölni a kezét a fantomfázástól. Ráadásul olyan kérdéseket vet fel, amely minden valamirevaló síelő agyában paranoiaszinttől függetlenül felmerült már legalább egyszer:

A film története ugyanis pofonegyszerű: három fiatal – egy pár és egy barát – csúsznának még egy utolsót a sípályán, ám némi félreértés miatt rájuk zárják a pályát, leállítják a felvonót, és mivel több napos ünnep következik, néhány napig egészen biztosan nem jár majd arra senki. Éjjelre mínusz százcsilliárd fokra van kilátás, ebből a kínos és halálos helyzetből kell kivágniuk magukat. A Frozen legnagyobb erénye, hogy hihetetlenül valóságos főhőseink küzdelme, ember legyen a talpán, aki a film után nem feszeng majd először a felvonóban ülve, és meg meri fogni majd kesztyű nélkül a korlátot.

A visszatérő

2016 volt az év, amikor Leonardo Dicaprio didergése Oscart ért – amit persze inkább a nem mindennapi alakítása miatt osztottak ki neki. Alejandro González Inárritu filmje megtörtént eseményeken alapul: a Dicaprio által alakított prémvadászt a kietlen amerikai határvidéket jóformán darabokra tépi egy megvadult anyamedve, társai pedig hátrahagyják. A férfit azonban olyan típusú bosszúvágy hajtja, amely elég erőt ad neki nemcsak ahhoz, hogy az élettel összeegyeztethetetlen sérüléseket túlélje, de hogy többszár mérföldet gyalogoljon a kietlen semmi közepén. Sőt, még olyan praktikus tippeket is ad a kihűlés szélén állóknak, hogy egy kényelmes lótetem belseje minden fagyhaláltól megóv. A túlélőkalauzt Inárritu kedvenc operatőre, Emmanuel Lubeczki képei teszik igazán nagyszabású moziélménnyé.

Everest

Azt nem lehet éppen elmondani, hogy jó hegymászófilmekből Dunát lehetne rekeszteni, de 2015-ben készült egy meglepően jó Baltasar Kormákur izlandi rendező keze által. A film a már többször is feldolgozott 1996-os katasztrófát mutatja be, amely a Mount Everest történetének egyik legsúlyosabb tragédiája volt: a kereskedelmi expedíciók korában egyre több ismert hegymászó szervezett utakat olyan fizető vendégeknek, akiknek nem volt feltétlenül már az oviban is jégcsákány a jelük. Az év vihara és a pénzügyi érdekek nagyon rövid idő alatt változtatta temetővé a világ legmagasabb hegyét, ezt dolgozza fel Kormákur filmje.

Az Everestben az az igazán jó, hogy meglepően hitelesen mutatja be a magashegyi expedíciókat, de még annál is jobban azt, hogyan vált sokak által kifogásolt iparrá a pénzes kuncsaftok csúcsra juttatását kiszolgáló gépezet. És bár már 6 éve mutatták be, az Everest a moziban üt a legjobban: IMAX 3D-ben is látható volt, így a dermesztő hideg, az elfagyott orrcsonkok és a mindent belepő jeges vihar olyannyira a néző arcába mászik, hogy garantáltan ráhozza a didergést.

Sarkvidék

Bár a már említetteknél némiképp felejthetőbb, ám Mads Mikkelsen alakítása – és persze az erős hidegfaktor – miatt érdemes megnézni a Sarkvidéket, amely Joe Penna első filmje. A dán színészzseni által alakított Overgard egy repülőgépszerencsétlenség egyetlen túlélőjeként várja a segítséget már ki tudja mióta, fáradhatatlanul rajzolja a hóba az SOS-feliratot. Valószínűleg nem épp élete legszerencsésebb évét írja, mert a megmentésére küldött helikopter szintén lezuhan, és immár egy nagyon rossz állapotban földet ért nővel kell harcolnia a túlélésért, amelyet a pokoli hideg mellett egy jegesmedve is nehezít. A Sarkvidék kicsit lassú, kicsit lendületét veszti idővel, és a befejezés is indokolatlanul hollywoodi, Mikkelsen komor, fagyott arca azonban még így is elviszi a filmet a hátán.

A dolog

A hidegben támadó jegesmedvék, sima medvék és farkasok támadásánál már csak az tudja jobban lerontani a fagyos semmi közepén veszteglők életkedvét és életesélyeit, ha földönkívüli halálos paraziták is bekapcsolódnak a buliba. John Carpenter 1982-es klasszikus horrorjában épp ez történik, Kurt Russel pedig fagyott szakállal próbálja egyre kétségbeesettebben kaszabolni véresebbnél véresebb módokon a meglepően gusztustalan lényeket. Ráadásul a film vége pedig megadja a választ arra, hogy az antarktiszi semmi közepén melyik halált választaná inkább az ember: a fagyhalált vagy a gyilkos földönkívüli parazitát. A klasszikusból 2011-ben csináltak egy érdekes előzmény-remake hibridet, amely, ha Carpenter filmjéhez érthető módon nem is ér fel, szintén egy szórakoztató darab a fagyos-parazitás fajtából.