„Akkor az anyamadár vijjogva lecsapott rám” – a nap, amikor egy egész lakótelep madármentő lett
Azon a végigdolgozott, monoton nyári kedden álmomban nem gondoltam, hogy a nap végén átélem életem egyik legfurább és legszívmelengetőbb kalandját.
Csak levittem a tacsimat kakilni (mindig este szokott). Az egyik kedvenc kis parkrészünkbe mentünk, két panelprogramos kockaház közé. Népszerű kutyasétáltató hely, és a környék macskái is rendszeresen ott gyűlnek össze éjszakánként, mert valaki állandóan kaját rak ki nekik.
A kutyám eltűnt a bokrok között, én a mozaiksétányon bandukoltam, amikor észrevettem egy kis kupacot a járdaszélen. Ahogy odaértem, a pihés valami kitisztult: egy madárfióka. Csak arra figyeltem fel, hogy gyönyörű, tengerkék csík fut végig az oldalán, fekete sávokkal. Még soha nem láttam ilyet.
Csukott szemmel gubbasztott, alig pihegett, borzas szárnyait néha erőtlenül megemelte. Körbenéztem, nincs-e valami nagyobb “családtagja” arrafelé. Egy kicsit odébb, a fűben megláttam egy másik ugyanolyan fiókát. Benne több erő volt, csapdosott a szárnyával, botladozott az egyik kockaház pincebejárata felé.
Ekkor éles vijjogás ütötte meg a fülemet, és felnéztem. Egyértelműen az anyamadár körözött fölöttem, mert a szárnya ugyanolyan azúrkék volt, fáról-fára röpködött, aztán megint a fiókái fölé ívelt, idegesen, iszonyú hangzavart csapva.
Nem értek a madarakhoz, de ott, a kockaköves sétányon guggolva fél perc alatt kirajzolódott előttem a madárcsalád tragédiája. Aznap délután orkán erejű szél volt, csak úgy tépkedte a fákat, a fiókákat az sodorhatta ki a fészekből. Az anyjuk pedig nem tehetett értük mást, mint körözött fölöttük, és próbált elriasztani minden arra járót.
Amennyi kutya meg macska jár arrafelé, tudtam, hogy a két kicsi egészen biztosan nem fogja megérni a másnap reggelt. És én nem akartam, hogy meghaljanak. Visszarohantam a lakásba, guglizás, őrült telefonálgatás. Először a Fővárosi Állatkerthez irányítottak, ahol egy udvarias férfihang közölte a telefonban, hogy “az igazgató úr szigorúan megtiltotta a nyitvatartási időn kívüli állatbefogadást, az meg már fél órája letelt” (ezúton is gratulálok neki, mármint az igazgató úrnak).
Ekkor a Facebook nyilvánosságához fordultam, ahol egy barátnőm egy perc alatt átdobta nekem a Fióka- és Madármentés civil szervezet linkjét. Mivel a vonaluk túlterhelt volt, Messengeren írtam nekik, a két kismadár fotóját is átküldtem. Negyedóra múlva válaszoltak, hogy be tudom-e dobozba tenni a fiókákat, mert akkor egy önkéntesük értük jön. Válaszoltam, hogy megpróbálom.