„Akkor az anyamadár vijjogva lecsapott rám” – a nap, amikor egy egész lakótelep madármentő lett
És ekkor jött a Nagy Lakótelepi Madármentő Akció. Átfutottam a szomszéd utcába anyámékhoz, nála a pincében volt néhány üres tejesdoboz, meg valami régi, műanyag rács, amivel le tudtuk fedni. Öcsém nagy doboz gumikesztyűjéből (fodrász, van otthon neki egy rakat) elzabráltam egy párat, aztán anyámmal meg a dobozzal levonultunk a parkba.
Addigra összeverődött már egy kis csapat: egy szép, fiatal lány egy francia bulldoggal, meg négy vagy öt, kábé egykorú aranyszőke kislány, a szomszéd játszótérről jöhettek. Ők is a fűben izgő-mozgó fióka fölött tanakodtak (a másik eltűnt), amikor megjelentünk a dobozzal.
Felvettem a gumikesztyűt, és óvatosan megközelítettem a kismadarat. Gond nélkül hagyta magát megfogni, ám abban a pillanatban, amint a tenyeremben érezte magát, olyan éktelen kárálásba kezdett, hogy megfagyott az ereimben a vér. A kíváncsian vizslató kislányok ijedten szétrebbentek – jól is tették, ugyanis csak most jött a java.
Megjelent ugyanis az anyamadár, aki vijjogó hanggal szabályosan lecsapott rám, de úgy ám, mint Alfred Hitchcock híres, Madarak című horrorjában a gyilkos szárnyasok. Az utolsó pillanatban vetődtem a földre, kezemben a fiókával, az anya centikkel a fejem fölött zúgott el. Aztán ezt megismételte visszafelé, majd néma csend lett.
Mindenki megdermedt a rémülettől. Pár pillanat múlva én is úgy néztem föl, mint a háborús filmekben a bombatámadások túlélői. Aztán óvatosan feltápászkodtam, betrükköztük a fiókát a dobozba, a rács alá. “Most pedig meg kéne keresni a másikat” – adtam ki az ukázt a hősiesen kitartó, szöszi kislányoknak.
Következett a terep szisztematikus átfésülése. Néhány lakó akkor már az ablakból biztatott, mutogattak ide-oda: “Az a kupac ott nem az?” Végül az egyik kislány kezdett rikoltozni, a távolabbi panelház sarkánál, egész bent, a pincelejárójánál: “Itt van, itt van!”
Ez a rosszabb állapotban lévő fióka volt, már alig mozdult. Az egyik kislány tányérnyi, kék szemeivel könyörgőn rám nézett: “Őt hadd fogjam meg én! Légyszi, még soha nem fogtam kismadarat!” Kémleltem a fákat, jó messzire jöttünk attól, ahol az anyamadár feltételezhetően őrködött, gondoltam, megkockáztatom.
Levettem a kesztyűt, és odanyújtottam a kislánynak: “Oké, de ezt vedd fel, és ott leszek mögötted, ha az anyja megint begurulna.” A kislány finoman, nagy felelősségtudattal közelítette meg a madárkát, bevallom, teljesen ellágyultam. A gyerekek olyan ösztönösen emberiek tudnak lenni. Leguggolt, óvatosan felnyalábolta a kimerült állatkát, és beeresztette a dobozba, a másik mellé. Az anyjuk már nem került elő.
A lakók örvendeztek, mi, a kis csapat pedig diadalmenetben vonultunk hazafelé, anyám elöl, kezében a dobozzal. A kislányokat megdicsértük, rohantak a játszótérre, szerintem aznap este az összes szülő ezt a sztorit hallgatta. Mi pedig bevittük a dobozt az erkélyemre.
Egy óra múlva érkeztek meg az Állatvédő Liga emberei (együttműködnek a Fióka- és Madármentőkkel), egy kedves fiatal nő és férfi. Már a kapubejárón vártam őket a dobozzal. “Önnel beszéltünk telefonon, ugye? Elnézést, Rákospalotáról jöttünk, hosszú volt az út” – nyújtotta a kezét mosolyogva a lány, mint kiderült, Angéla.
Megnézte a madárkákat. Elmondta, hogy szajkók, és valóban nem lakótelepre valók, de sajnos egyre inkább kiszorulnak a természetes élőhelyükről, az erdőkről-mezőkről. Azt is megtudtam, hogy nagyon fiatalon, röpképes állapotban kiugranak a fészekből, és utána a szüleik addig etetik őket, amíg teljesen erőre nem kapnak, és nem lesznek képesek maguk is élelmet szerezni.
Elvitték a fiókákat, aztán később Angéla még annyit üzent: “Szundi és Morgó (én nevezhettem el őket, ez jutott az eszembe) még nagyon kicsik. 10-12 naposak, legalább két hétig nem röpképesek.
Jól gyanítottad, kiestek a fészekből. Nagyon soványak és ki vannak száradva, szó szerint az életüket mentettétek meg. Most felhizlaljuk őket, és utána az erdőben szabadon engedjük. A szüleik már nem fognak támadni, lemondtak róluk, valószínűleg maradt még velük legalább három fióka.”
Hát így esett, hogy egy budai lakótelep zoológiailag teljesen képzetlen lakói – kicsik és nagyok együtt – megmentették/tük két szajkó-fióka életét. Talán nem nagy dolog, de ha valamit megtanultam az életben, az az, hogy a kis dolgok tudnak néha a legnagyobbak lenni.
És azért írtam le ezt a történetet, mert talán akadnak mások is, akik osztoznak ebbéli – megingathatatlan – hitemben.