Dr. Köves Alexandra: A jóllét lehet a GDP-alapú gazdaság alternatívája
- A koronavírus kapcsán számos tanulmány és vélemény látott napvilágot arról, hogy a járvány valójában egyenes következménye a természet pusztulásának, mert a baktériumok, vírusok új élőhelyeket keresnek. De ugyanígy felelősnek tartják a globalizáció immár tarthatatlan szintjét.
- Nem tudjuk leállítani az erdőírtásokat addig, amíg nem változtatunk étkezési szokásainkon. Az esőerdők pusztítása közvetlen kapcsolatban van az élelmiszeripar működésével. A koronavírus terjedésével kapcsolatban én nem merek állást foglalni, de nagyon sok tudós mondja, hogy a jégsapkák elolvadásával olyan vírusok fognak kiszabadulni, amelyekhez képes a covid kismiska. Ha ezt a járványt viszonylag jól megússzuk, legalább vegyük észre a jelzést, hogy ne húzzunk magunkra még komolyabbakat.
A klímacélokat érdemes tartani, mert, ha csak a vírusok felől nézzük, akkor is hihetetlen kockázatokat vállalunk, ha nem tesszük. És azt is látnunk kell, hogy a globalizáció mennyire kiszolgáltatottá tette országainkat és társadalmainkat. Ha valahol valami probléma felüti a fejét, rögtön elterjed mindenhova és egy adott esetben vannak a világnak olyan régiói, ahol még az alapvető élelmiszereket sem tudják biztosítani. De említhetnénk a gyógyszergyártás globalizációját: ha leáll a körforgás, képtelenek vagyunk egy adott gyógyszert előállítani, mert az alapanyagok csak egy adott helyről származhatnak. Mi Magyarországon még nagyon kiváltságos helyzetben vagyunk, sok mindent meg tudtunk termelni, ami az alapvető szükségleteinkhez fontos.
Amikor a zöldek arról beszélnek, hogy relokalizálni kell a gazdaságot, nemcsak azért mondják, mert a logisztika által létrejövő környezeti terhek felmérhetetlenek, hanem azért is, hogy vegyük észre: milyen környezeti és társadalmi költségek és károk keletkeznek ott, ahol a fogyasztás és a haszon létrejön.
Most ez a kettő nagyon szétválik, térben és időben egyaránt. A lokalizáció azért is hasznos, mert a saját környezetemet sokkal nehezebben károsítom meg. Minél közelebb kerül ez a típusú felelősség a gyártóhoz és a fogyasztóhoz, annál valószínűbb, hogy a megoldások nyertes helyzetekhez vezetnek. A relokalizációt azonban ne úgy képzeljük el, hogy Magyarország lezárja a határait és mindent itthon kezdünk gyártani, és az sem megy, hogy azokat, akiket eddig környezeti és társadalmi szempontból kizsákmányoltunk, most magukra hagyjuk. A globális szolidaritásnak tehát van értelme, jelentősége. Én jobban szeretem, ha ezt morális kötelességként is felfogjuk, de ha nagyon gyakorlatiasan akarjuk megközelíteni, azt is látjuk, hogy egy válság esetén mennyire jó, hogy bízhatunk egymásban, és abban, hogy ha én bajban vagyok, akkor a világ másik oldaláról valaki ki fog engem segíteni, mert ő éppen akkor nem lesz bajban. Tehát a lokalizáció ne bezárkózás legyen, hanem a felelősségek újragondolása és közelebb hozása.
- Beszéljünk a döntéshozók felelősségéről.
- Induljunk ki egy működő képviseleti demokráciából. Milyen eszközünk van a döntéshozók befolyásolására? Négyévente elmegyünk szavazni valakire. Mikor fordult elő az, hogy elvártuk volna bármelyik oldaltól, hogy megnyilvánuljon környezetvédelmi ügyekben? Én nem emlékszem ilyesmire. Nem volt ilyen elvárás széles társadalmi szinten. Ez azt jelenti, hogy e döntéshozók hatalomra kerülésének vagy hatalmon maradásának nem tettük feltételévé, hogy ezzel a témával foglalkozzanak. Akkor miért tennék? Egyébként a képviseleti demokrácia a világon mindenütt válságban van. Nagyon fontos lenne elmozdulni egy részvételi, deliberatív irányba.
- Vagyis mi legalább annyira felelősek vagyunk.
- Ma a világ számos országában vannak hatalmon olyanok, akik ezt a kérdést nem tartják fontosnak, és azt mondjuk, hogy ők a hülyék. De ez a kérdés ennél sokkal bonyolultabb. Lehet szidni az olajlobbit, de ha mi magunk várnánk el az olajcégektől, hogy másképpen működjenek, rögtön előkerülnének az innovatív megoldások. Nagyon jó lenne, ha döntéshozóink szolgáló döntéshozók lennének, de azért ebben, legalább elvárás szinten, a saját felelősségünket elkezdhetnénk feszegetni. Miért nem kérdezünk rá, hogy mi van a klímacélokkal, mit tesznek érte, és hogy amit tesznek, hogyan kerül összhangba a 3-5%-os GDP-növekedéssel? Azt nem hiszem, hogy önmaguktól holnap megszállja őket a szentlélek.
- Mit tehet az egyes ember? Úgy gondolom, hogy e téren is számít az egyéni példamutatás.
- Ezzel óvatos lennék. A döntéshozóknak jelenleg az az abszolút érdeke, hogy ezt a felelősséget az egyénekre tolja. Az egyén pedig elkezd vergődni olyan nagy rendszerekben, amelyekben rá kell jönnie, hogy ezek nem változnak meg, bármit is tesz. Amíg ez megy, addig működik az „oszd meg és uralkodj” elve.
Nagyon tiszteletreméltó, aki megpróbál fenntarthatóan élni. Ők a mindennapi hőseink, de ha nem lépünk túl a „majd ha te úgy élsz, akkor jó lesz” megközelítésen, semmire sem megyünk. Az egyéni döntések már nem elegendőek ahhoz, hogy megússzuk a komolyabb problémákat.
Viszont a fenntarthatóságra törekvő egyéni próbálkozások azért nagyon fontosak, mert az egyén akkor veszi észre, hogy milyen függőségekben vergődik, és milyen kollektív döntésekre lenne szükség ahhoz, hogy mindez teljesen természetessé válhasson. Vegyünk egy vásárlási példát: nagy nehezen találunk egy olyan terméket, amelyről úgy gondoljuk, hogy fenntartható módon készült, a csomagolása viszont nem. Akkor most hogyan döntsünk? Milyen jó lenne, ha elvárhatnánk a cégektől, hogy amit leemelünk a polcról, alapból ne legyen környezetterhelő. És nem elég, ha a szülő nem veszi meg a gyerekének a csillámport, mert tudja, hogy szennyezi a vizeket, nem is kellene ilyeneket gyártani.
- Megoldások tehát vannak, de mindehhez szemléletváltásra van szükség, és nem apokaliptikus víziókra.
- A negatív víziók sehová nem vezetnek! Egy olyan pozitív vízióra van szükségünk, amiért érdemes valamit megtenni és amiért érdemes valamit nem megtenni. Azt mondom: ma ezt nem teszem meg, mert tudom, hogy ezáltal egy olyan világot építek, amiben jobb lesz már nekem is élni, de a gyerekeimnek és az unokáimnak egészen biztosan. Ezért jó lenne elgondolkodni azon, hogy nem akarunk-e egy kicsit kevesebbet dolgozni, nem akarunk-e többet közösségekben lenni. Nem akarunk-e kevesebb kiszolgáltatott embert látni? Nem adna-e ez többet hozzá a jóllétünkhöz, mint még egy kis GDP-növekedés?
