Segítség, felnőttem! Vagy szülőként már amúgy is felnőttek vagyunk?
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Segítség, felnőttem! Igen. Így. Fel-nőt-tem.
És nem, nem felnőttek. Mármint a gyerekeim. Bár tény, hogy az is igaz lenne, vagy legalábbis részben, de az egy másik történet. Mert ez most rólam szól. Na nem mondod, hogy már megint?! De mondom. Mert egyre inkább úgy érzem, hogy ez az egész szülősdi nem annyira a gyerekeinkről szól – vagyis nem róluk kellene, hogy szóljon -, hanem sokkal inkább rólam. (Meg mindenkinek magáról, aki gyereket nevel. De erről már írtam.) Hogy aztán, ami születik belőle, az ténylegesen a gyerekeimről szólhasson a külvilág bevonása nélkül. Ha érted, hogy mire gondolok.
De tartsuk csak magunkat a szorosan vett eredeti témához. Ha már én vetettem fel. Szóval, felnőttem. Igen, én. Nincs benne semmi elírás.
És még mielőtt együttérző levelek garmadáját kapnám, gyorsan elmondom, hogy a szüleim kiváló egészségnek örvendenek, bár édesapám már túl van a nyolcvanharmadik életévén, de ez szinte meg sem látszik rajta. Na jó… egy kicsit. De tényleg, épek és egészségesek, köszönik jól vannak.
Miért írtam ezt?
Mert tartja magát az a mondás, hogy igazán akkor növünk fel, akkor válunk felnőtté, ha elveszítjük a hozzánk legközelebb álló embereket, a szüleinket. Abszolút igaznak tartom e mondást, annak ellenére, hogy nekem – szerencsére – nincs még benne személyes tapasztalatom. De érzem benne az igazságtartalmat.
Akkor mégis mi ez a felkiáltás, hogy “Segítség, felnőttem!”?
Azt mondják és én is ezt mondom – mit mondom?!, szajkózom állandóan, jó hangosan, hátha mások is meghallják és végre elhiszik, elhisszük önmagunk érdekében IS -, hogy
a szülőségben semmi sem állandó.
Folyamatosan változik. A gyerekek. A szülők. És a különböző szituációkra adott reakciók. Együtt fejlődünk. Együtt találjuk ki. Nincsenek sztenderdek. Nincsenek bebetonozott igazságok. Minden, hangúlyozom minden változik.
De valahol a szívünk mélyén igenis
vágyunk az állandóságra.
Legalább egy kicsire. Mert akkor könnyebb lenne. És tényleg az lenne. Lehet, hogy nem mindenkinek, de nekem biztosan.
Nekem volt – újra kimondom: volt – egy ilyen igényem az állandóságra. Hiszen ki ne szeretné könnyebbé tenni az életetét? Aztán később kiderülhet, hogy ezzel az igényével az ember inkább csak megnehezítette a saját és ha igazán őszinte magához, akkor a gyerekei életét is. Ahogy nekem is szembesülnöm kellett ezzel. Na, itt nőttem fel. De ne szaladjunk ennyire előre!
Én ezt az állandóságot vagy állandóságra való igényemet azzal teremtettem meg, hogy
felépítettem magamnak egy illúziót: annak az illúzióját, hogy a gyerekeim én vagyok.
Hogy a gyerekeim olyanok, mint én. Miért lennének mások? Ha-ha-ha. Hiszen belőlem vannak (meg Férjből, persze), és hát a vér kötelez. És megint csak ha-ha-ha-ha. Azt szeretik, azt akarják, amit én. Azt gondolják jónak, rossznak, amit én. Hiszen én vagyok a példa, én töröm az utat, én vagyok a szűrő, na meg a szülő (az az istenadta, magáról túl sokat képzelő szülő!), rajtam keresztül ismerik meg a világot.
És ez egy ideig tényleg így van. De aztán ez túlnő rajtunk. És amikor ezzel szembesülünk, na akkor növünk fel szülőként. Vagyis nem. Hanem akkor, amikor ezt el tudjuk fogadni és el tudjuk engedni.
Meg tudjuk engedni a gyerekünknek, hogy más legyen, mint mi, hogy mást akarjon, mint mi.
Hogy szembemenjen a mi “okosságunkkal”, az általunk felhalmozott tapasztalatokkal és kialakítsa a saját véleményét. Azt, amiért gyakorlatilag x éven át küzdöttünk, hogy legyen neki…, mert mi más lenne szülőként a célunk, mint egy önálló gondolkodásra, saját vélemény kialakítására képes független személyiség felnevelése?
Pont ez. Pont ez? Igen! Meg nem.
Mert amikor azt mondja a gyerekünk, hogy nem, én nem akarok ezt, akkor az ember szíve meg tud hasadni. És nem érti. És lázad. Szülőként. A gyereke ellenében. Aztán, ha megérti, hogy most nőtt fel szülőként, akkor meg tudja engedni azt a bizonyos nemet. Vagy épp igent. Az előjel igazából mindegy. Mindegy, hogy igen vagy nem.
A lényeg, hogy a gyerek ellene mond a szülő saját véleményének, amiről pedig szülőként tudom, hogy akár igazam is lehetne.
Vagyis van. Tudom, hogy igazam van. A saját szemszögemből. A saját tapasztalataimra hagyatkozva tudom, hogy igazam van abban, amit mondok.
De már nem az enyém a kontroll.
És el kell engedni. És bízni abban, hogy beleraktuk mindazt, amit belerakhattunk, ami miatt most a gyerek szembemehet a véleményemmel. És el kell tudnom fogadni, hogy igaza van. Az ő szemszögéből.
Döbbenetes felismerés. Felnőttéválás. Nem a gyereknek. Nekem. Szülőnek. Hogy íme! Felnőtt. És nekem is ideje felnőnöm. Annyira nehéz. Annyira nehéz.
Persze, persze egy csomó csatát megvívtam már. Dackorszak. Kamaszkor. Ezt még csak félig és néha komolyan térdre kényszerít. De valahogy mégis mindig akad(t) kompromisszum. Ahol bizonyítva láthattam az igazamat. Kompromisszum volt, ahol a gyerekeimnek soha nem kellett megtörniük és egy az egyben azt csinálniuk, amit én mondtam, de mégiscsak az én kezemben volt a gyeplő. Uraltam a helyzetet.
Minden megengedő magatartás, kompromisszum mögött azért ott volt, hogy én irányítok, hiszen a gyerekeim még nincsenek abban a helyzetben, hogy irányítsák. De azért lássuk be: a felkínált alternatívák mindig belőlem fakadtak. Belőlem, szülőből. Hogy oké, te döntheted el, hogy melyik ruhában akarsz menni, de én választok ki két-három szettet. De azok közül te döntesz. Kompromisszum. Korlátokkal.
A kontroll nálam volt. Fékek és egyensúlyok. Határszabás. Megengedés. Így együtt. És működött. Működik. De azért az ellenőrzés nálam van. És ez hatalmas biztonságérzetet ad. Nekem. Szülőnek.
És aztán eljön az a pillanat, amikor lesznek olyan helyzetek, amikor bár nagyon szeretnénk a kontrollt még mindig magunkénak tudni, de már nem a mienk. És ez olyan, de olyan döbbenetes élmény, ami teljesen sokkolni tud. És itt kell felnőni. Hogy szülőként olyan választ tudjak adni, ami bizonyítja a felnőttségemet.
Majd kiugrott a szívem a helyéből. Az én okos nagyfiam 10 hónapig külföldön tanulhat. Micsoda nagyszerű lehetőség! És akkor valami olyan döbbenetes fordulattal találtam magamat szemben, amire nem számítottam. Hogy a fiam azt mondta: nem biztos benne, hogy akarja. Sőt! Nem akarja.
Mi az hogy nem akarja? A mindenségit! Én vagyok a szülő! Mi az, hogy nem akarja?! Nooooormális? Ez egy akkora, de akkora lehetőség… Szerinted, anya. Szerinted nagy lehetőség. És én? Az én véleményem nem számít? Én nem vagyok te! Nőjj már fel! Én lassan felnövök, te mikor fogsz felnőni, mikor tudod elfogadni, hogy én nem vagyok te?!
Mit mondhatnék?
Köpni-nyelni nem tudtam. Hatalmas veszekedés keveredett belőle. Tehetetlenül néztem, ahogy a fiam eldobja magától élete lehetőségét. (Élete lehetőségét?!)
Napokig fel s alá járkáltam a lakásban és nem, nem értettem, nem akartam megérteni. Presszionálni akartam és ő egyre jobban bekeményített. Ordibálás, veszekedés, könnyek.
És rájöttem. Ő már felnőtt. Pontosan jól látja a helyzetét, a pro és kontra érveket. Kiszámolt mindent. Mérlegre tett mindent.
Itt az ideje, hogy én is felnőjjek. Ahogy neki tanítottam. Mert igazából nem csinál mást, mint amire tanítottam.
És most ő ajánlott kompromisszumot: beletesz mindent, végigcsinálja a legjobb tudása szerint, de a döntés az övé. És el kell fogadnunk. Felnőttként.
Amikor a tanítvány tanít. És jól tanít. Okosan. Ahogy tanulta.
Köszönöm, fiam, hogy szülőként segítesz felnőtté válni mindenki javára.
