Szex, megszállottság és egy veszélyes nő fantáziái – Rachel Weisz megszállott professzora mindent feléget maga körül a Vladimirben
Vannak sorozatok, amelyek minden erejükkel próbálnak komolyak, mélyek és jelentőségteljesek lenni. Aztán vannak olyanok is, melyek pontosan tudják, hogy elég egy kicsit botrányosnak, kissé rosszindulatúnak, néha túlzottan érzékinek lenni és éppen ettől igazán szórakoztatóak. A Vladimir egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozik. Egy romantikával, vággyal és fekete humorral átitatott dráma, néha szinte pimaszul provokatív, mégis meglepően okosan reflektál a modern kulturális vitákra.
A színésznő karizmája gyakorlatilag az első perctől kezdve viszi a hátán az egész sorozatot. Weisz nemcsak elegáns, hanem kifejezetten játékos és pikáns is a szerepben. Karaktere egyszerre cinikus, vágyakozó és kissé veszélyes. Egy olyan figura, aki minden jelenetben képes váratlanul reagálni. A színésznő úgy öregedett, mint egy francia bor. Ugyan látszik az idő múlása, de ez inkább hozzáad, mint elvesz belőle, mondhatni nemesedett. „Érett, de ellenállhatatlan” szépségként lehetne leírni.
A sorozat egyik legérdekesebb megoldása, hogy a történetet folyamatos narráció kíséri. Rachel Weisz gyakorlatilag a nézőhöz beszél, mintha egy könyvet olvasnánk, amelynek ő maga az ironikus kommentátora. Ez a módszer sokszor a Dexter vagy akár egy pajzánabb hangvételű képregényadaptáció stílusát idézi, mint egy szexuálisan túlfűtött női Deadpoolt. A narrátor nemcsak mesél, hanem kommentál, gúnyolódik, de nem ijed meg attól, hogy beavasson minket a legintimebb gondolataiba.
Ezután visszaugrunk hat héttel korábbra, és fokozatosan kirajzolódik a háttér. A névtelen főszereplőnő „boldog” látszatházasságban él egy szintén egyetemi professzorral, akit a Mad Menből ismerős John Slattery alakít. A kapcsolatuk különleges: nyitott házasságban él a két intellektuel irodalmár már évek óta. Ami papíron mindkettőjük számára hatalmas szabadságot jelent, de a gyakorlatban a férj az, aki ezt az évtizedek során alaposan ki is használta, rendszeresen viszonyt folytatott diákjaival és ismeretlenekkel. A helyzet akkor válik igazán bonyolulttá, amikor ezek a korábbi egyetemi viszonyok nyilvánosságra kerülnek, és a botrány nemcsak a férfi karrierjét, hanem a feleség szakmai életét is veszélybe sodorja.
A sorozat itt egy meglepően árnyalt generációs konfliktust mutat be. Weisz például egyáltalán nem tekinti magát áldozatnak vagy erkölcsi bíróként fellépő félnek, a férj hűtlenségével kapcsolatban. Számára ezek a történtek sokkal inkább egy régi rendszer része voltak, amelyekben felnőtt, szavazóképes, értelmes emberek hoztak döntéseket. A mai, érzékenyebb generáció azonban egészen más szemszögből látja ezeket a viszonyokat. A sorozat nem próbál egyértelmű ítéletet mondani, inkább bemutatja a különböző nézőpontokat.
Az új egyetemi kolléga, a karizmatikus és szépséges oktató az első pillanattól kezdve felkelti a főszereplő figyelmét. Sőt, hamarosan megszállottság szintjéig fokozódó érdeklődés tárgyává válik. A nő gyakorlatilag minden mozdulatát, minden apró gesztusát figyeli a férfinek, miközben képzelete egyre erotikusabb irányba sodorja a történetet. Folyamatosan látjuk, hogy a nő mikről álmodozik. Ne családdal nézzük a sorozatot, mert ugyan nem explicit az erotika, de Rachel Weisz egyfolytában Leo Woodallt matatja, imádja, csókolgatja.
Vladimir azonban korántsem üres fantáziafigura. Van saját élete, ráadásul meglehetősen bonyolult házasságban él. Felesége, Cynthia (Jessica Henwick) tehetséges író, ugyanakkor érzelmileg instabil, és komoly múltbeli problémákkal (öngyilkossági kísérlettel, drogfüggőséggel) küzd. Igazi meg nem értett művészek. Ezek az információk újabb réteget adnak a történetnek: a főhős fantáziája és a valóság között egyre nagyobb szakadék tátong. Miközben Weisz szinte átlép egy antihős/gonosz figurába, az ő szemszögéből a hideg és introvertált Cynthia lesz az ellenségkép.
Ez különösen érdekes dinamika, hiszen a nő hajlamos mindenkit saját vágyai és félelmei szemszögén keresztül értelmezni. A humor is ebből a cinikus nézőpontból fakad. A Vladimir nem kedves vagy könnyed komédia, hanem kifejezetten maró hangvételű történet. A szereplők gyakran kegyetlenül beszélnek egymással, és sokszor olyan témákon viccelődnek, amelyek más sorozatokban tabunak számítanának. Kicsit úgy tudnám megfogalmazni, hogy a Vladimir egy Danielle Steel-ponyva, képernyőre ültetve.
A nyolcrészes történet alapja Julia May Jonas regénye, amelyet maga az írónő adaptált televízióra, Matthew Capodicasa és Jeanie Bergen író/producerek segítségével. Ez egy hatalmas és ritka lehetőség egy író számára, hogy saját könyvét adaptálja. A sorozat megőrizte a könyv irodalmi hangulatát, miközben a tv-s formátumhoz igazítva feszesebb és látványosabb lett. Egy biztos, Rachel Weisz és Jessica Henwick szép látvány. Minden karakter gyönyörű, ebből is látszik, hogy ez egy ponyva-fantázia szülemény.
Mindeközben azért mondani is akar valamit. A Vladimir egyszerre provokatív, ironikus és kifejezetten addiktív sorozat. Egy olyan történet, amelynek minden epizódja újabb kellemetlen, de izgalmas kérdéseket vet fel. Nem feltétlenül családi program, viszont pároknak vagy azoknak, akik szeretik a csípős hangvételű, erotikusabb drámákat, kifejezetten ajánlható. Aki hajlandó elfogadni a kissé pikáns, cinikus stílust, az egy meglepően szórakoztató, okosan megírt sorozatot kap.
