Krúbi, azaz Horváth Krisztián neve akkor vált ismertté a szélesebb közönség előtt, amikor tavasszal két kategóriában is Fonogram-díjat nyert: övé lett az év legjobb hazai rap/hiphop albuma, és az év felfedezettjének is megszavazta a zsűri. Ezek után több híresség is kifakadt ellene a közösségi médiában. A sort Majka és Curtis kezdte, akik maguk is jelöltek voltak a mezőnyben, de beleszállt többek között Oláh Gergő és Kapócs Zsóka is. A fiatal, 25 éves rapper ezt inkább ingyenreklámként fogja fel, és azt mondja: aki ma Magyarországon úgy gondolja, hogy egy alkotásnak csupán azért nincs létjogosultsága, mert trágár, az eléggé el van tévedve. Sorra adja a teltházas koncerteket, a számaiban Orbán Viktornak, Gyurcsány Ferencnek, Schmuck Andornak, Palvin Barbinak és a zenésztársainak is beszól. Interjú.

- A legutóbbi budapesti koncertedre gyakorlatilag pár perc alatt fogytak el a jegyek májusban. Milyen volt a buli?

- Ez volt a második akváriumos nagytermes koncert, és úgy érzem, sokkal jobban sikerült, mint az előző. Például nem ordibáltam el az első négy számnál a hangomat, ami elég sokat segített. De nagyon kitaláltuk a vizuált is – az volt a koncepció, hogy az új kislemez, a Zárolás feloldva látványelemeit felvigyük a színpadra. És láthatóan a közönség is nagyot bulizott, úgyhogy mindenképp sikerként könyveltük el.

- Nagyon rövid idő alatt gyorsult be veled a szekér. 2017 óta zenélsz Krúbiként, 2018-ban jelent meg a Nehézlábérzés, idén a Zárolás feloldva című albumod. Élvezed a hirtelen jött népszerűséget, vagy van, amit teherként élsz meg?

- Nem mondanám, hogy kicsit sem helyez rám nyomást, de összességében igyekszem erről objektíven gondolkozni. A szélsőséges vélemények nem nyomasztanak, az viszont egy kicsit igen, hogy hogyan tudok eljutni a városban A-ból B-be úgy, hogy ne szólítsanak le fotózkodni meg autogramot kérni. De ez is csak minimális stressz, nincsenek tőle otthon pánikrohamaim vagy ilyesmi, és most, hogy vettem egy kocsit, szerintem kikerültem a problémát. Bár lehet, hogy jó számok születnének belőle.

- Kezded már úgy érezni, hogy sztárrá válsz? Egyáltalán, definiálnád magad sztárként?

- A sztárok azok az emberek, akiket nagyon sokan ismernek, de én még soha nem hivatkoztam így magamra.

Ha valahol be kell mutatkozni, azt mondom, rapper vagyok, és mindig jó hülyén is érzem magam közben.

- Miért?

- Hát, ha egy társaságban valakinek az anyukája megkérdezi, ki kicsoda, elég furán hat a gépészmérnökök, orvosok, közgazdászok után egy ilyen bemondás. És azt hiszem, talán nem is olyannak képzelnek egy rappert, mint amilyen én vagyok, hanem mondjuk egy keményebb, lakótelepi figurának.

- Sosem akartál keményebb, lakótelepi figurának tűnni?

- Régen direkt amiatt hordtam párszáz forintos, neten rendelt fuxokat, hogy ezt parodizáljam, de most már nem csinálom.

- Azzal együtt, hogy egyre nő a rajongótáborod, felmerül a kérdés: el tudod-e képzelni, hogy mainstreammé válsz, és hogy ez mivel jár?

- A mainstreamség nem probléma addig, míg az alkotások nem mennek el egy olyan, könnyebben feldolgozható irányba, amivel az a cél, hogy nagyobb tömegnek is megfeleljek. Azzal önmagában semmi gond nincs, ha valami több emberhez eljut – sőt, nagyon becsülöm azokat az előadókat, akik a nagy ismertség mellett mernek új dolgokkal próbálkozni, kísérletezni. Így bővül, kitágul a mainstream kategória kerete. Amúgy undergroundban és mainstreamben is vannak nagyon fasza és nagyon igénytelen produkciók, szóval ez nem mérvadó. A közönség összetételét biztosan befolyásolja, hogy egy-egy előadó híressé válik-e, és ha igen, mennyire – vannak például, akiknek az ízlésébe, az énképébe már nem fér bele, hogy olyat hallgasson, amit sokan szeretnek. Én azt gondolom, az alkotás beszéljen önmagáért. Aki élvezi, élvezze, az pedig majd kiderül, mennyien hallgatják.

- Lenne olyan helyzet, ami miatt hajlandó lennél cenzúrára vagy öncenzúrára?

- Rádió sosem játszotta egyetlen számomat sem, nem is vágyom rá különösebben. És szerintem a közönségem sem. Ha van Spotify-om, miért hallgatnék rádiót? Aki 2019-ben nem streamel, az nem tudom, mit csinál.

Nincs igényem arra sem, hogy bekerüljek a szakmai körökbe, csak arra, hogy csinálhassam a zenémet, teljesen megtartva a művészi szabadságom. Ha annyi lenne a célom, hogy jó sok pénzt keressek, biztosan egy másik iparágban kezdtem volna dolgozni.

A zeneiparban is lehet persze jól keresni. Jellemzően 5-10 évig tart, amíg valaki be van futva, aztán kiég, utána csinál néha ilyen nosztalgikus, de inkább kínos koncerteket, hogy ki tudja fizetni a számláit – erre az útra annyira nem vágyom.