Krúbi: Talán el is rontaná az egészet, ha elkezdenék magyarázkodni
- Mikor jött el az a pont, hogy rájöttél: ebből meg is tudsz élni?
- Tavaly tavasszal mondtam fel a reklámügynökségnél, ahol korábban dolgoztam. Akkortájt szerződtem le a Universal Music Grouphoz. Volt egy táblázat, amiben összesítve láttam az egyre sűrűbben szerveződő koncertjeimet és a bevételeket. Ekkor realizáltam, hogy ez egyáltalán lehetséges, és gondoltam, megpróbálom. Úgy tűnt, nincs nagy tétje.
- Mit gondolsz, mivel tudott ekkorát robbantani a zenéd? Magával a műfajjal, ami egyelőre inkább külföldön éli az aranykorát, vagy a szókimondó szövegeiddel, amiben a politikusokat, közéleti személyiségeket, zenészeket sem kímélsz?
- A rap, a hiphop gyakorlatilag a legnagyobb műfajjá nőtte ki magát. Bár én nem a klasszikus értelemben vett hiphopot csinálom, de a sikeremet részben annak is köszönhetem, hogy ez most trendi és a fiatalok magukénak érzik. Az áttörést talán Eminem hozta meg a 2000-es évek elején.
A nagy idolok, példaképek már nem a rocksztárok, hanem a rapperek: Kanye Westre, Travis Scottra néznek fel most úgy az emberek, ahogy régebben Axl Rose-ra meg Kurt Cobainre.
Ha a Billboard top chartokat megnézed, látszik, hogy az első 10-ből 8 rap, ez pedig a fiatalok, a fő zenefogyasztók ízlését tükrözi, akik mindig is vevők voltak az extrémebb dolgokra. A műfaj az amerikai gettóból ered, itt a feketék olyan körülmények között élnek, ami önmagában is elképesztően durva. Azok az érzelmek, amiket a zenében keresünk – a harag, a veszteség, a megkönnyebbülés, ha valami sikerül –, annyival intenzívebben léteznek ezeknek az embereknek a világában, ahogy más társadalmi rétegekben nem.
- Oké, de mindez nem teszi nehezebbé az azonosulást pár kontinenssel arrébb?
- Igaz, hogy más dolgok váltanak ki belőlünk ilyen érzelmeket, de szerintem bárki tud velük azonosulni, ha a saját életéhez méri. A gyászt megéli az is, akinek meghalt a macskája, és az is, akinek a fél családját lelőtték. Frodóval is nagyon könnyű azonosulni, pedig egy teljesen másik világban él, sőt, igazából nem is létezik. De a története ugyanúgy megható tud lenni. Ha a Gyűrűk ura arról szólna, hogy valakit hogyan léptetnek elő a munkahelyén, kevésbé lenne izgalmas film, ha viszont a szélsőségekig el van tolva, mindjárt más.
- Ha már azonosulásról beszélünk, te mennyire vagy önazonos Krúbiként?
- Nem szoktam begyakorolni mozdulatokat, viselkedési formákat a tükör előtt. Az eddigi számaim eléggé el nem hanyagolható része paródia, ezért van, hogy szerepbe bújok. Sokszor amúgy magamat is kifigurázom és eltúlzok jelenségeket, de összességében nem gondolom, hogy a színpadi énem nagyon különbözne attól, aki a magánéletben vagyok, még ha először így is tűnik.
- Szerinted a magyar emberek mennyire veszik a paródiát meg az iróniát? Elég sok kommentből az látszik, hogy nem nagyon, sőt, a trágárságodon, a rasszistának, sovinisztának, szexistának és úgy általában egyáltalán nem píszínek mondott szövegeiden háborognak.
- Jellemzően úgy írok zenét, hogy azt képzelem, a közönségem csak és kizárólag olyan emberekből áll, mint én.
Aki tényleg semennyire nem fogja fel, mi a vicc belőle, azt hiszem, nem is szeretném, hogy a közönségem legyen.
Van, aki szerint ez egy trágár fos és egyáltalán nem akarja hallgatni, sőt, attól fél, hogy a gyerekét majd jól „elrontja” a csúnya beszéd – bár ez önmagában is nonszensz, főleg az internet korában, ahol ennél sokkal durvább tartalmakhoz lehet játszva hozzáférni. És persze biztos van olyan is, aki egy-két hímsoviniszta sort hallva csettint magában, hogy ez az, végre valaki ki meri mondani a véleményét a nőkről. Engem ez nem zavar, mindenki úgy értelmezi, ahogy szeretné, szűrjék le magukban, amit jelent nekik. Talán el is rontaná az egészet, ha elkezdenék magyarázkodni. Aki ma Magyarországon azt gondolja, hogy egy alkotásnak csupán azért nincs létjogosultsága, mert trágár, az nem tudom, hol él.
- Majka kifakadása a Fonogram-díj kapcsán, amit te nyertél, még téma? Milyen hatással volt rád?
- Tök jól jöttem ki belőle, mert rengeteg emberhez eljuttatott. Nem változtatta meg a mindennapjaimat, nem válaszoltam vissza, eszembe se jutott volna bármit tenni. Jó geg volt, de most már amúgy is kezd elülni, elkopni. Néha van egy-egy utalás rá kommentben, meg az vicces szokott lenni, amikor koncerten a közönség egyszer csak elkezdi skandálni, hogy „Majka, Majka!” Amúgy még soha nem találkoztam vele, de nem lehetetlen, hogy valami fesztiválos backstage-ben egyszer véletlenül összefutunk.
- Ezek szerint készülsz a fesztiválszezonra?
- Gyakorlatilag mindenhova megyek fellépni, csak a Szigetre meg a Soundra nem. De ezeken kívül is lesz jó pár klub-buli, vidéki városokban, átlagban mondjuk heti két koncerttel számolok.
- Ha jól tudom, gyerekként csellóval indult a zenei karriered, ami elég nagy fordulatnak tűnik ahhoz képest, hogy most mit csinálsz a színpadon.
- A szüleim írattak be zenesuliba. Otthon volt zongoránk, anyukám és a nővérem játszott rajta. Emlékeim szerint én azért kerültem be a csellósokhoz, mert a zongoracsoportban már nem volt hely. Néha persze hisztiztem, hogy óra helyett inkább focizni mennék, de utólag nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy ilyen következetesek voltak ebben. Közben elkezdtem gitározni is, és mivel akkoriban rocksztár akartam lenni, a csellót nem folytattam. Később már elektromos gitáron nyomtam, a gimiben Metallica- meg Nirvana-számokat játszottunk, saját bandát is alapítottunk, ahogy a kamaszok nagy része. A próbateremben alapszinten megtanultam dobolni és basszusgitározni is, bár egyik hangszeren sem vagyok egy virtuóz. Pont nemrég találtam a régi gépemen egy halom katasztrofális, nagyon korai számot, és tényleg szórakoztatóak az éppen mutáló hangomon előadva.
- Szóval te voltál a gitáros srác az osztályban, aki így szedte fel a lányokat?
- Olyasmi.
Az osztályban a vagányabb, csajozósabb fiúk közé tartoztam, azok közé, akik a tábortűznél akusztikus gitárral énekelnek. Meg volt egy időszak, amikor rosszabb tanuló voltam és folyton visszaszólogattam a tanároknak, elég bunkón.
A rapért is kamaszként kezdtem el rajongani, először inkább vicces, paródiaszerű számokat írtam. 2014-ben a metálzenekarommal csináltam egy albumot, de van vagy 4-5 zenei projektem még ezeken kívül.
- Mennyire támogatott a családod abban, hogy zenei karriert építs?
- Mindig abszolút támogatóak voltak. Apukámnak ugyan nem sok köze van a zenéhez, bár tehetsége lenne hozzá: meglepően tisztán tud énekelni ahhoz képest, hogy soha nem képezte magát ilyen téren. De nekünk, a három gyereknek kötelező volt a zenesuli, a nővéreim folytatták a kötelező hat év után is.
- Melyik Krúbi-számot mutattad meg nekik először?
- Egyiket sem. Az első élményük ezzel kapcsolatban akkor volt, amikor eljöttek az első koncertemre másfél éve, amin nagyjából húsz ember vett részt. Biztos sokkoltam őket, de a legutóbbi akváriumos bulin is ott voltak. Nem hiszem, hogy ez az a fajta zene, amit amúgy hallgatnának, de tudják értékelni, hogy én csinálom, fogalmazzunk így.
- Akkor sem aggódtak, amikor felmondtál a jóval biztosabbnak tűnő munkahelyeden?
- Lehet, hogy voltak kétségeik, de nem igazán láttam rajtuk. Meg tudtam nekik indokolni, miért döntöttem így, ők pedig bíztak abban, hogy tudom, mit csinálok. Az már inkább kérdéses, hogy ha mondjuk 45 leszek, akkor mihez kezdek.
- Az azért még elég messze van…
- Nem is biztos, hogy szeretnék egyáltalán 45 évesen rappelni, színpadon nyomni a Nehézlábérzést, amikor már lesz két gyerekem. Igyekszem minél inkább belefolyni a zeneipar más területeibe is, nem szeretnék végérvényesen beleragadni a Krúbi-szerepbe.
- Milyennek látod a magyar zeneipart belülről?
- Sok a kokain, elsőre ez a legfeltűnőbb (nevet). Más a hangulat, mint a reklámügynökségben, de mindenki kedves, bár a smúzolós eseményekre nem nagyon szoktam elmenni. Nem is érezném korrektnek úgy, hogy az ott lévő emberek felének már beszóltam valami számban.
- Vannak emiatt konfliktusaid zenészberkeken belül?
- Nem, eddig nem volt semmilyen kellemetlenség. Akikkel közülük eddig találkoztam, mind tudta a helyén kezelni, persze olyanok is vannak, akik állati komolyan veszik magukat meg a saját produkciójukat.
