hirdetés
abcug-bolcsode-1000x563.jpg

Hiába bővítik a bölcsődéket, ha nincs, aki gondozza a gyerekeket

Szurovecz Illés írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. augusztus 15.


hirdetés

hirdetés

"Ugyan, diákmunkával többet keresek"

A szakszervezet számításai szerint akkor lenne teljesíthető lenne a kormány férőhelybővítési terve, ha mindenki, aki ezen a területen tanul, végül valóban bölcsődében helyezkedne el, és ott is maradna. A fizetés viszont nem ösztönzi erre az embereket: 2017-ben egy OKJ-s végzettségű, kezdő kisgyermeknevelő havi 142 ezer forintot kapott kézhez, 20 év tapasztalattal 156 ezret, 40 évvel pedig 180 ezret. Aki főiskolát végzett, az kezdőként 129 ezret keresett, 20 év után 182 ezret, 40 év után pedig 224 ezret.

Az OECD 2016-os adatai szerint egy magyar bölcsődei dolgozó a hasonló végzettségűek átlagfizetésének 76 százalékát kapja. Lettországban például majdnem 90, Szlovéniában is közel 80, Belgiumban pedig szinte 100 százalékát. Igaz, az észteket vagy a lengyeleket így is megelőzzük.

“Az elmúlt egy évben több szakképző intézménybe és főiskolára is ellátogattam. Amikor megkérdeztem a végzés előtt álló diákokat arról, hogy ki szeretne bölcsődében dolgozni, legalább tíz százalékuk rögtön nemet mondott. Pedig kiderült, hogy nem is voltak képben a bérhelyzettel. Miután beszéltünk erről, az egyikük azt mondta, ne vicceljek, ő diákmunkával is többet keres"

– mondta Szűcs, aki úgy látja, általános jelenség, hogy valaki úgy készül egy pályára, hogy közben fogalma sincs, milyenek a fizetések, egyáltalán mi vár rá a munka világában. “Hálásak, amikor végig tudjuk venni, milyen jogaik és kötelezettségeik vannak, vagy hogyan kell megkötni egy munkaszerződést. Az iskola erre senkit sem készít fel”.

“Nem látják esélyét, hogy ebből a pénzből kifizessék az albérletüket, pláne saját lakásuk legyen. A közalkalmazotti illetménytábla 2008 óta be van fagyasztva, a pótlékként adott plusz pénzek pedig nem bizonyultak elegendőnek. Volt olyan fiatal kollégám, aki elvégezte a főiskolát, de egy percig sem dolgozott bölcsődében. Ehelyett sokan adminisztratív munkakörbe vagy máshová, akár vendéglátásba mennek” – mondta. Ismer olyanokat is, akik inkább külföldre költöztek, és ott helyezkedtek el bölcsődében vagy óvodában. “A fiatalabbak nyilván könnyebben mozdulnak, de lassan azt mondom, ez már életkortól független, az idősebbek is lépnek”.

Más országokban is hasonló problémákkal küzdenek: azzal együtt, hogy sok kormány felismerte a bölcsődei ellátás fontosságát, a munkaerőhiány ott is felütötte a fejét. Németországban például tíz év alatt másfélmillióról kétmillióra nőtt a bölcsődébe járó gyerekek száma, és hasonlóra számítanak a következő években is. A dolgozók száma közben 130 ezerrel nőtt, ez viszont nem lesz elég, főleg úgy, hogy sokan hamarosan nyugdíjba mennek.

Svédországban például úgy döntöttek, megemelik a legtehetségesebb dolgozók fizetését, akiket helyi szinten választanak ki. Ők havi 230-330 euró (70-100 ezer forint) plusz pénzt kapnak, ezzel próbálják vonzóbbá tenni a szakmát a fiatalok szemében (ugyanezt a rendszert bevezették az általános iskolai tanítóknál is).

Nem muszáj egyetemre menni

A béremelés talán a legfontosabb, de önmagában ez sem oldana meg minden problémát. Szűcs Viktória szerint a képzésnek is fontos szerepe van, hogy az biztos szakmai tudást és tényleges gyakorlati felkészítést nyújtson. “Ismerje meg, milyen felelősség és feladat vár rá majd a munkában, kapjon szakmai segítséget az első munkahelyén, legyen egy jól képzett szakember a mentora, de az idősebb kollégák is fogadják el tőle azt a friss ismeretet, amit az iskolából hozott. Ne legyen túl magas a bölcsődében a gyermek-felnőtt arány, és legyen lehetőség szupervízióra és előmenetelre is” – sorolta, mi mindenen lehetne megváltoztatni.

Egy friss, jó példákat felsoroló OECD-kiadványban idézik a dán rendszert, amelyben a hároméves képzés utolsó éve csakis a gyakorlatról szól. Az első néhány hónapban a diákok az egyetemi tanáraikkal közösen dolgozzák fel a munka során szerzett tapasztalataikat, majd kapnak egy külső értékelést is. Közben ösztöndíj is jár nekik, amit felváltva biztosít az állam és a bölcsőde. A szupervizorként dolgozó, idősebb nevelők pedig plusz pénzt kapnak cserébe, hogy segítik a fiatalabbakat.

Az elmúlt években sok országban szigorítottak a pályához szükséges képzettségi elvárásokon. Ez azonban könnyen távoltarthatja azokat, akik nem szívesen töltenének éveket az iskolapadban, de egy rövidebb tréninggel könnyen alkalmasak lehetnének a munkára. Ezért Angliában például lehetővé tették, hogy szakképzettség nélküli fiatalok 1-2 éves kisgyermeknevelői gyakorlaton vegyenek részt, a németországi Baden-Württembergben pedig havi 1600 eurót (több mint 500 ezer forintot) fizetnek azoknak, akik vállalják, hogy egyszerre tanulnak és dolgoznak ezen a területen.

A svédek a bevándorlókra is számítanak. Nemrég 14 különböző szakmában indítottak “gyorstalpaló programokat” olyan külföldieknek, akiknek már van képzettségük, akár tapasztalatuk az adott területen. Így könnyebben munkát találhatnak azok, akik hazájukban is a legkisebb gyerekeket gondozták.


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
gyor.jpg

„Egy mentálisan beteg ember szúrt meg egy másik embert” – az iskolai késelés margójára

Tegnap egy diák késsel többször megszúrta tanárát. Az eset értelemszerűen nagy visszhangot váltott ki, de nem biztos, hogy a megfelelő problémáról folyik a diskurzus – és szinte biztosan nem a megfelelő stílusban. Vélemény.
Malinovszki András; fotó: MTI/Krizsán Csaba - szmo.hu
2019. december 06.


hirdetés

A cikket az eset éjjelén írom. Bár megfogadtam, hogy nem fogom a témával kapcsolatos kommenteket olvasni, a véleményem megírásához kizárólag a hírekre hagyatkozom, akaratomon kívül megláttam néhány hozzászólást. Nem lettem vidám.

Azt már most tudom, hogy pénteken számtalan cikk és magazin fog az üggyel foglalkozni. Nem kezdek bele, de tippjeim arra is lennének, kik milyen következtetéseket vonnak majd le az esetből. Reggeli műsorok hüledeznek majd, hogy "hova jutottunk", és dühös hallgatói üzenetek kívánják majd az elkövető vérét. Sok helyütt elő fog kerülni a "hol élünk, ha egy hármasért is késel egy diák" vagy a "nem normális, hogy ma az iskolákban a gyerekeknek már mindent lehet" toposz. Pedig ez egyáltalán nem releváns.

Az ügy publikus részeit ismerve az én olvasatomban

hirdetés

nem "egy diák" szúrt meg "egy tanárt", hanem egy mentálisan beteg ember egy másik embert.

"Ebből majd tanul" - mondta a fiú. Vigyorogva ült a tanári székben. Nyugodtan várta a rendőröket. Rossz és ijesztő ilyen mondatokat olvasni, de arra rávilágít, hogy itt nem olyan esetről van szó, amit általánosítások puffogtatásával el lehet intézni. Bár jártam pszichológiai előadásokra egyetemen, mégsem vállalkoznék a szűkös információk alapján egy "profil" felvázolására. Annyit azonban biztosan állíthatunk, hogy

itt valamiféle súlyos pszichikai probléma áll az ügy hátterében, ami teljesen más megvilágításba helyezi a történetet.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az ügyről és annak tanulságairól ne kellene beszélni, de üdvös volna nem a "mai fiatalokra" és az "ide vezető túl megengedő nevelés"-re fogni a dolgot. András azért szúrta meg a tanárát, mert konfliktusa volt vele (nem elhanyagolható, bár jelen írásban ki nem bontandó részlet, hogy nem csak neki, hanem az egész osztálynak), könnyű áldozatnak számított. Előre jelezte osztálytársainak, hogy ha hármast kap a dolgozatára, megöli tanárát. Nem a legrosszabb, elégtelen jegyet mondta, hanem a sok diák számára kifejezetten megváltásnak számító közepest. A viszonylag jó tanuló diáknál ez persze rossznak is tűnhet, de ahhoz kevés, hogy emiatt ölni akarjon. Az ügy teljes részleteinek ismerete nélkül meg merem kockáztatni, hogy András akár pontosan tudhatta, hogy a dolgozat valószínűleg éppen hármas lesz, ezért nevezte meg ezt az osztályzatot oknak. Könnyen lehet, hogy ha nem most, akkor később teszi meg, ha nem a tanárát szúrja le, megteszi ezt a boltban rosszul visszaadó boltossal, a buszon rászóló ellenőrrel, neadjisten valamelyik rokonával.

Innentől véleményem szerint

a "hogy történhet ilyesmi?" kérdés nem csak a késelőre, hanem a körülötte lévőkre, ha úgy tetszik a rendszerre is vonatkozik.

Hogyan lehet az, hogy bár többen lobbanékonynak tartották, nem tudni róla, hogy szakember látta volna? Hogy többen is megerősítették, tudtak arról, hogy 12 centiméteres pengéjű késsel jár (kifejezetten jó hírűnek számító) iskolájába, mégsem szólt róla senki senkinek? Vajon nem arról van-e szó, hogy akik tudtak vagy akartak volna tenni valamit, nem volt hova fordulniuk? Az érintett iskola honlapja meglehetősen szűkszavú a dolgozókról szóló adatokkal kapcsolatban, így nem tudjuk, hogy az intézményben dolgozik-e például iskolapszichológus. Nem tudjuk, hogy ha a diáknak (minden jel szerint) komoly problémái lehettek, vajon azokkal fordulhatott-e megfelelő szakemberhez.

Azt egy korábbi tanulmányból viszont tudjuk, hogy a világban elfogadott sztenderd szerint egy országban 1000-4000 diákra kellene egy iskolapszichológusnak jutnia, és azt is, hogy bár Magyarországon a rendszer sajátosságai miatt csak közelítő becsléseket tudunk, ennek a számnak a töredéke jellemzi az iskolapszichológusi ellátottságot. A Magyar Narancs két évvel ezelőtti riportja pedig bemutatja, hogy a meglévő szakemberek milyen nehéz körülmények között, mennyire lehetetlen helyzetben végzik napi munkájukat. Ha mindenáron kérdéseket szeretnénk feltenni, szerintem e problémák okainak feltárásával kéne kezdenünk.

Az elkövetőt természetesen semmi nem menti fel tettének következménye alól: bűnt követett el, amiért a büntetését meg fogja kapni. Azonban azért, hogy ez megtörténhetett, talán nem ő az egyetlen felelős. Magam is hasonló korú diákok között dolgozom, korábbi pályafutásom során gyermekotthoni nevelőként vettem már ki kést is fiatal kezéből. Tudom, hogy nem normális és elfogadható állapot ez. Azonban

érettnek tűnő felnőtt emberek kommentjeiben egy mentálisan beteg fiatal meglincselésének, agyonverésének vágyát olvasni legalább ennyire nem normális.

Talán ha ilyenkor egy mély levegőt vennénk, vagy akár egy lépést hátralépnénk, bölcsebben ki tudnánk találni, mi legyen a teendő, hogy minél ritkábban fordulhasson elő, hogy segítségre szoruló ember segítség híján szélsőséges tettekre vetemedjen.


KÖVESS MINKET:





hirdetés
jóga.png

Jógámban áll hallgatni – avagy miért kell ebben az országban mindenről kussolni?

Bármit mondok, teszek, felhasználható ellenem. Ki tudja, tán még le is lótusz-ültethetnek. 2019, Magyarország. 
jh - szmo.hu
2019. november 23.


hirdetés

Általános iskolás lehettem – van vagy harminc éve, még a puha átkosban – amikor a nevelőapám egy baráti társaságban azon röhögött a haverjaival, hogy ebben az országban "nem szabad szidni a rendszert", mert abból baj lesz. Megkérdeztem, mit jelent az, hogy "szidni a rendszert". A felnőttek elkomolyodtak, a nevelőapám kicist ijedten rám nézett, aztán felelmelte a mutatóujját, és rám parancsolt: "Ezt a két szót SOHA ne mondd ki ezentúl családon kívül. Főleg az iskolában ne. Nagyon nagy bajunk lehet belőle."

Halálra rémültem. Azt hiszem, abban a pillanatban tanultam meg kussolni.

hirdetés

És őszintén bevallom, ez később sem változott meg. Egyetemi éveim elején, amikor beköszöntött a rendszerváltás (annak a "rendszernek" a vége, amit tilos volt "szidni"), felcsillant bennem a remény, hogy bizonyos dolgokban ezentúl kimondhatom, amit érzek, gondolok, a saját, belső igazságomnak vélek. De aztán nagyon hamar rájöttem, hogy nem. Rájöttem, hogy itthon továbbra is a kussolás a nyerő. A viszonylagos nyugalom, a langyos vízben pancsolós, átlagos-fizetéses, ellavírozgatós túlélés záloga. 

Így hát kussoltam, amikor úgy tizenöt évvel ezelőtt először zuhant vissza rám az összes médiafelületről, sőt baráti, kollegiális társaságokból is, hogy "szinglihordának" lenni vérciki. Ugyan elvált voltam, de valóban egyedülálló és gyermektelen, és a magam részéről nem láttam kivetnivalót a dologban. Sőt, kifejezetten bántott, hogy hirtelen egy pária lettem, a társadalom tükörsima betonútjából kimeredező, rút, útszélre rúgandó kockakő, aki SZÁNDÉKOSAN nincs hasznára senkinek. De beletörődtem, mert ugye a rendszert soha nem szabad szidni. Egyiket sem. 

Kussoltam, amikor össztársadalmi dorgálást, rosszalló csendeket, összevont szemöldököket, sőt, sokszor nem titkolt megvetést – a szingliség-vétkemért kapott népharag sokszorosát – kaptam az arcomba (egyébként a mai napig), amiért úgy alakult az életem, hogy nem szültem gyereket. Egyet, kettőt, hármat, négyet (nem vagyok naprakész, de azt hiszem, most épp az a norma). Kussoltam, amikor azt olvastam, hogy nem vagyok magyar, mert nem szaporodom, hogy rám férne egy alapos szingliadó (a "horribilis" fizetésemből), hogy nem teljesítem be a női princípiumot, hogy a világon semmit sem teszek hozzá a GDP-hez (pedig húsz éve szénné dolgozom magam).

Egyébként meg a világra jönnöm is fölösleges volt, mert fogalmam sincs az élet értelméről meg a valódi szeretetről. 

Kussoltam, amikor életemben először ki akartam menni egy tüntetésre. Érthető okokból mindig igyekeztem távol tartani magam a politikától, de ez a tüntetés speciel arról szólt, hogy egy egyetem maradjon Budapesten.

Én is egyetemet végeztem – nem azt –, és értelmiségiként úgy általában hiszek a kiművelt emberfőkben, és abban, hogy egy jó egyetem inkább maradjon. Töredelmesen bevallom, az egyetem alapítója – akinek a nevéről szintén csak kussolni szabad mostanság – húsz éve nekem is finanszírozott egy amerikai ösztöndíjat. Vagyis elnyertem az ösztöndíjat az ELTE-n, meglehetősen komoly, intellektuális versenyben.

Persze erről is kussolok, pedig életem egyik legszebb emléke és sikerélménye volt, de ha nyíltan beszélek róla, "bajom lehet belőle", erre többen figyelmeztettek.

A tüntetésre végül nem mentem ki, mert közbejött egy munka, de akkor azért keményen ledöbbentem, amikor imádott édesapám (diplomás, értelmes, vidéki ember, 15 éve nyugdíjas) utána váratlanul közölte velem: "Jól tetted, a mi családunkban soha nem volt áruló." ÁRULÓ. Politikával továbbra sem foglalkozom, de ezt a szót azóta sem tudom kiheverni. 

Kussoltam, amikor először kezdtem olvasgatni Greta Thunbergről, és a klímaváltozás döbbenetes és nagyon közelinek jósolt, lehetséges következményeiről. Thunberg beszédeinek nagy részét végig is hallgattam, megnéztem a Forrongó jég című dokumentumfilmet, szerintem az egyik legjobbat a témában. Vagy harminc nemzetközileg elismert tudós és terepen dolgozó szakember mutatja meg benne, mekkora veszélyt jelent a Föld agyonszennyezése, és mit tehetnénk ellene (a film producere és narrátora Leonardo DiCaprio).

Engem Greta Thunbergnek nem a személye, hanem a mondanivalója érdekel, de rájöttem, hogy ERRŐL aztán végképp kussolnom kell.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
szenegal-migr-cim.jpg

Az ország, ahonnan négyből három fiatal menekülni akar

Szenegálban a kilátástalanság és a munkanélküliség egyre többeket sarkall arra, hogy akár életük kockáztatásával is útra keljenek Európa felé, ami számukra az Ígéret földjével egyenlő. Helyszíni riport.
Szöveg és fotó: Láng Dávid - szmo.hu
2019. december 11.


hirdetés

A 35 éves Uma és 17 éves öccse – valójában a féltestvére –, Ibrahima mindennap Saint Louis világörökséggé nyilvánított óvárosában, a külföldiek által leginkább látogatott részen árulnak kézműves szobrokat és ékszereket.

Nyugati mércével könnyen idegesítő lehet az a kitartó nyomulás, ahogyan szőnyegre kipakolt portékáikat próbálják tukmálni mindenkire, aki turistának tűnik – felesleges tagadni, mi sem fogadtuk őket kitörő örömmel.

Számukra azonban ez létkérdés, hiszen rengeteg korukbeli társukhoz hasonlóan semmi más bevételi forrásuk nincs.

hirdetés

Végül megegyezünk velük: vásárolunk, cserébe megmutatják otthonukat és mesélnek nekünk az életükről. A társaságukban töltött bő másfél óra után pedig már sokkal könnyebb volt beleképzelni magunkat a helyi fiatalok helyzetébe.

„Előbb vagy utóbb így is, úgy is meghalnánk”

Miközben átkelünk az impozáns, részben Gustave Eiffel tervei alapján készült Faidherbe hídon, aminek túloldalán a város szegénynegyede található, elmondják, hogy számukra itt semmilyen jövőkép nem látszik.

Munka nincs, bár a halászat adná magát, de mára szinte teljesen rátette a kezét egy külföldi óriáscég, akik Európába exportálnak. A környékbeli földek jó részét szintén felvásárolták az elmúlt 8-10 évben – magyarázza Uma.

Egy szűk elitet leszámítva az emberek többsége teljes nihilben, napról napra tengődik. Számukra Európa nem más, mint az egyetlen reménysugár egy jobb életre.

Még annak ellenére is – bizonygatja –, hogy az eltelt évtizedben nagyon sok, nagyjából 30-40 barátja próbált odajutni a sivatagon és a tengeren keresztül, azonban szinte mindannyian meghaltak a veszélyes úton.

Ők mégis ugyanezt tervezik, minden veszély ellenére. Kérdésünkre, nem féltik-e az életüket, fanyar mosollyal csak annyit felel: „de hiszen előbb vagy utóbb így is, úgy is meghalnánk...”

Azt külön hangsúlyozza, hogy senki nem a saját boldogulása miatt kel útra: a gondolkodásuk középpontjában kizárólag a család körülményeinek javítása áll. Aki bevállalja a hosszú és életveszélyes utat, azért teszi, hogy minél több pénzt küldhessen haza az otthoniaknak.

És annak, aki végül odaér, ez tényleg reális lehetőség: még akkor is, ha illegális bevándorlóként ugyanúgy utcai árusításból próbál megélni, mint korábban, ott a sokszorosát keresi meg vele.

hirdetés

Ez a helyzet Ibrahima egyik bátyjával is: ő két éve eljutott Madridba, és azóta rendszeresen jönnek tőle a hazautalások. Az ő példája lebeg mindkettőjük szemük előtt.

Közben egy szűk mellékutcába kanyarodva odaérünk a fából, bádogból és hullámpalából összetákolt viskóhoz, ahol összesen kilencen élnek – a fiatalabbik fiúnak például csak az udvaron jut hely egy ágynak csak jóindulattal nevezhető deszkán, amit néhány vastag faágra erősített ronggyal igyekeztek lefedni.

Se áram, se vezetékes víz nincs, gyertyával és petróleumlámpákkal világítanak, vécére pedig a kert végébe járnak. Uma a telefonját is csak alkalmanként 100 frankért (50 forintért) tudja feltölteni az óváros egyik üzletében.

„Nézd, ott mindig beesik az eső” – mutat a házba lépve az egyik hálószoba plafonján tátongó jókora lyukra. Szigetelésre nincs pénzük, így ha esik, jobb híján kannákat és tányérokat tesznek a rés alá a földre.

Édesanyja épp egy rizsből és kukoricából álló kásaszerű ételt készít a ház előterében, amit majd a piacra visz eladni, amint elkészül. Többnyire ők maguk is ezt eszik. Apja szintén ott árul, de ő már korán reggel elindult.

Uma szerint a környezetükben mindenki arról álmodik, hogy útra kelhessen. Ő is erre spórol, de nincs könnyű dolga: mint mondja, 200 ezer frank (100 ezer forint) körüli összeget kell befizetni az embercsempészeknek, azt viszont nem lehet előre tudni, mikor van indulás – egyszerűen csak elterjed a híre a környéken.

Ez itt a vécé

„Nagyon zavar az utcákat elborító szemét, szeretnék valamit tenni ez ellen” – ad némileg meglepő választ arra, mihez kezdene, ha Európába jutva sikerülne meggazdagodnia.

Tény, hogy valóban elkeserítő a hulladékhelyzet városszerte, de akkor is egészen szürreális (és egyben felemelő) volt azt hallani, hogy valaki teljesen nincstelenként is egy takarítócég megalapítását említi első helyen, amikor a számára ideális jövőképről kérdezik.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
no-depi.jpg

A kimeneküléssel nincs vége, az ex terrorja folytatódik a kapcsolat után

Hogyan lehet mégis megszabadulni a bántalmazó kapcsolatból? Az egyik áldozat mondta el.
Szegedi Éva - szmo.hu
2019. november 28.


hirdetés

Nemrég Orosz Bernadett ügyéről beszélgettem egy korábbi interjúalanyommal, aki maga is bántalmazást szenvedett el és végül megszabadult ettől a kapcsolattól. Beszélgetőpartnerem említette, hogy az erőszak nem ér véget azzal, ha egy nő kilép a bántalmazó kapcsolatból és otthagyja a bántalmazóját, hanem még évekig folytatódik.

Hogyan nyúlnak az agresszorok az áldozatuk után? És miként lehet megszabadulni egy ilyen kapcsolatból? Erről beszélgettünk.

- Azt mondta legutóbb, hogy a bántalmazó arra törekszik, hogy bosszút álljon az áldozaton, ha az ki mer lépni a kapcsolatból.

hirdetés

- Így van, a bántalmazó célja az áldozat önbizalmának letörése újra meg újra. Különösen, ha a közös gyerekek vagy más miatt még találkozniuk kell, ezek általában addig a zsarolások eszközei már az együttélés alatt is (vagyon, gyerek).

A bántalmazás a kényszerláthatásokkal folytatódik - be nem bizonyított bűncselekmények esetén ugyanis, ami gyakori a családon belüli erőszak esetekben, a hatóság az általános rend szerint megítéli a láthatást, ami általában rosszul sül el, a gyermek hátrányára. Ilyenkor jön a gyermekek befolyásolása, az érzelmi zsarolás, a lelki terror, a folyamatos kötekedés, a minősíthetetlen viselkedés a másikkal szemben. „Mit adtál már megint a gyerekre?” „Miért így néz ki?” „Azért nem akar velem jönni, mert ellenem beszéled!”

Az önbizalom letörésének eszköze a verbális bántalmazás, az anya megalázása, lehülyézése a gyerek vagy gyerekek előtt, illetve az, hogy a bántalmazó a gyerekekből akar minél több információt kiszedni, amit aztán megpróbál felhasználni az áldozata ellen.

Láttam már olyat, hogy az apa, amikor ment a gyerekért az óvodába, lefényképezte a kicsi cipőjét, majd ment a gyámügyre panaszkodni az anyára, azzal, hogy „sáros a gyerek cipője”. Ez abszurd, és a hatóságot is arra kényszeríti, hogy ne érdemi munkát végezzen, mert a gyámügynek erre reagálnia kell valamilyen módon. Ha behívják az anyát, akkor annak megint a hivatalba kell járkálnia, ha bevonják az óvodát, akkor tőlük is jelentéseket kérnek stb. sokszor arra játszva, hogy az ex megtörjön, visszamenjen, vagy épp összeomoljon.

- Tapasztalatai szerint mit szoktak még megtenni a bántalmazók a volt párjukkal?

- Akár a nő munkahelyére is elmennek, és ott megpróbálják ellehetetleníteni. Van, aki a vállalkozó feleségét feljelenti a NAV-nál, hátha ki tud vele tolni.

Ha közös vagyon is van, a válóper évekig eltarthat. Ha feljelentést tesz az anya zaklatásért, és a zaklatás bebizonyosodik, akkor a zaklató legfeljebb pénzbüntetést vagy felfüggesztett büntetést kap. És az sajnos nem számít zaklatásnak, ha bemegy a nő munkahelyére a férj és hazudozik róla.

Ráadásul a bántalmazók kifelé a szép arcukat, a jobbik formájukat mutatják, a teátrális nagy szerelmet. Amikor az áldozat panaszkodik, akkor a környezetében élők nem hisznek neki, megkérdőjelezik az igazát, ráfogják, hogy túloz, hogy biztosan hisztis, illetve őt hibáztatják a történtekért. Ez mind azért, hogy az áldozatot elbizonytalanítsák.

Ezt erősíti az intézményi árulás, amikor a bántalmazót védik és tetteit palástolják a hivatalok. Nem hiszik el, amit tett, mert olyan megnyerő tud lenni a rendszerint nárcisztikus személyiségű bántalmazó, és beveszik a meséjét. Legalábbis az elején. De mivel egy eljárás hónapokat, éveket vesz igénybe, addigra az áldozatban újra meg van forgatva a kés. És vegyük észre, ez kihat a gyermekre is, akit ő 24 órában ellát. És akkor megkérdezhetjük tőle: tényleg ennyire szereti a gyermekét?

A családon belüli erőszakkal az is a gond, hogy a négy fal között történik, nehéz a bizonyítása. Kirendelnek egy szakértőt, és ő azt mondja, hogy a gyerek áldozat konfabulál, az áldozat pedig befolyásolja a gyereket.

- Akkor mi a teendő, hogyan lehet segíteni az áldozatoknak?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!