Amikor a rendező lemond a rinyálásról, és csinál egy rendes horrort
Pascal Laugier 10 évvel ezelőtt azzal szerzett nevet magának a horrorkedvelők körében, hogy elkészítette minden idők egyik legerőszakosabb és legkellemetlenebb filmjét, a Mártírokat. A francia extrémek és a 2000-es évek elején népszerű ultraerőszakos torture porn horrorok hagyományaiból építkező film annak idején nem egy nézőnek vette el a kedvét az élettől – vagy legalábbis a francia horrorfilmektől. Nem árulunk el nagy titkot, ha azt mondjuk: a rendező legújabb filmje, a Ghostland is inkább az erősebb idegzetű nézőknek szól.
Azt már most, a cikk elején szeretném leszögezni, hogy jómagam finoman szólva sem tartozom a rendező rajongói közé. Inkább úgy fogalmaznék, hogy kevés ellenszenvesebb filmet láttam az elmúlt 10 évben, mint a Mártírok. Igaz, nálam nem az erőszakszint csapta ki a biztosítékot, sokkal inkább az az öntetszelgő, álintellektuális „mondanivaló”, amellyel Laugier ki akarta emelni filmjét a hasonszőrű trancsírhorrorok „mocskából”, mintha ő maga nem kizárólag a lehető legpofátlanabb sokkolásra építette volna fel a filmjét, miközben – legyünk őszinték – dehogynem.
Következő, immár angol nyelven forgatott filmjével, A magas emberrel Laugier lemondott a kínzásszekvenciákról, de ide is átmentette a nyilvánvalóan nagyon mélynek szánt, de érzéketlen, bántóan felszínes üzenetet. Bár az, hogy Laugier nem adta el a lelkét az első adandó alkalommal, (vagyis amint nemzetközi stábbal forgathatott), és hogy továbbra is ragaszkodott saját alkotói víziójához, mindenképpen tiszteletreméltó művészi integritásról árulkodik, a film ettől még épp olyan ellenszenves volt számomra, mint az elődje. A magas ember után úgy tűnt, Laugier képtelen az interjúiból is jól ismert nagyképűség nélkül horrorfilmet csinálni.
A Ghostland – A rettegés háza legnagyobb meglepetése, hogy kiderült: tévedtek, akik hozzám hasonlóan így okoskodtak. Műfajokkal való játék ide – pszichothriller vagy kísértethorror? – dramaturgiai csűrés-csavarás oda – idősíkokkal való játék, emlékképek/álomjelenetek kétértelműsége –, a Ghostland végső soron egy szögegyenes home invasion film, ami végre nem akar túlnőni önnön (vagyis inkább Laugier) korlátain.
A sztori dióhéjban: egy anyuka két tinédzserkorú lányával egy hatalmas, elhagyatott vidéki házba költözik, ami a pincétől a padlásig tömve van ZS-kategóriás horrorfilmekből hátramaradt babákkal, a környéket ráadásul egy finoman szólva is vészjósló jégkrémeskocsi járja. Tíz perc sem telik bele és elszabadul a pokol: pszichopaták törnek rá a csonka családra, ám az anya csodával határos módon elbánik a betolakodókkal. Ugrunk 10 évet, és az idősebb lánytestvér befutott horrorszerzőként éppen erről a végzetes éjszakáról írt bestsellerét reklámozza a tévében. Egy rejtélyes telefonhívást követően azonban visszatér az családi házba, ahol még mindig kísért a múlt: édesanyja és kishúga (Taylor Hickson alakítja, aki jelenleg az alkotókat pereli) még mindig nem tudta feldolgozni, ami történt.
Ahogy már említettem, a Ghostland úgy hozza a papírformát, hogy azért csavar is egyet a képleten, igaz, csak azért, hogy az utolsó harmadban visszatérjen a jól bejáratott klisékhez. Igen, láttuk már ezt igényesebb tálalásban, de annyi baj legyen: éppen elég fordulat van a filmben ahhoz, hogy ne unatkozzon az egyszeri néző, és még az ijesztgetések is úgy-ahogy működnek, már amikor Laugier nem túlvezérelt hangeffektekkel sokkol. Ami azonban még fontosabb, hogy ez a rendező első olyan filmje, ami alapján elhittem neki, hogy szereti ezt a műfajt. Az olvasók elnézését kell kérnem, amiért ennyire rá hegyeztem ki ezt a kritikát, de a műfaj elkötelezett rajongójaként nagyon nehezen viselem, ha egy horrorban utazó rendező szégyelli, amit csinál, márpedig Laugier eddigi filmográfiája a túlkompenzáló nagyotmondással erre engedett következtetni. Biztos vagyok benne, hogy, az ilyet a Ghostland Lovecraft-rajongó kislányhőse sem szereti.
A film előzetese:
