Bárkiből lehet mór – még egyszer az Amanda Gorman ügyről
Nádori Lídia hazánk egyik legjobb műfordítója, nem utolsó sorban a Magyar Műfordítók Egyesületének elnöke, így véleménye sokat nyom a latban. Írása segített nekem is, hogy tovább gondoljam mindazt, ami történt, végső soron azonban megerősített eredeti következtetéseimben.
A saját cikkem itt tekinthető meg, Nádori Lídia írása pedig ide kattintva érhető el. Az alap történetet sokan, sok helyen megírták, feltételezem, aki rákattintott erre a cikkre, az tisztában van vele. Ha mégsem, a hivatkozott Nádori cikk elég jól összefoglalja.
Örülök Nádori írásának, alaposan körüljárta a történetet. Arra hívja fel a figyelmet, hogy alighanem a Meulenhoff kiadót sem kizárólag szakmai szempontok vezették a fordító kiválasztásánál, amiben kétség kívül van igazság. Ugyanakkor úgy érzem, ő sem vett figyelembe minden körülményt, és érvelésébe becsúszott néhány pontatlanság.
„...valóban nem tűnik szerencsés kombinációnak, hogy egy prózaíró, akinek sem verselési, sem fordítási gyakorlata nincs, egy belső lélegzetritmikával, rímekkel és alliterációval operáló szabadverset fordítson olyan nyelvből, amelyben nem érzi otthonosan magát.”
Csakhogy Marieke Lucas Rijneveld nem csak prózaíró, költő is, jelent már meg verseskötete, tehát van „verselési gyakorlata”.
Olyannyira, hogy a történteket is versben dolgozta fel. (A verse angolul is megjelent, az angol fordító „profilját” lapzártáig szerencsére senki sem firtatta.) Természetesen ezzel együtt lehetséges, hogy Rijneveld fordításai rosszul sikerültek volna,
de ezt látatlanban nem lehet eldönteni, merő spekuláció.
A kiadó talán ott hibázott, hogy nem kért próbafordítást Rijneveldtől. Akkor egyértelműen kiderült volna az alkalmassága (vagy alkalmatlansága), és ha léteznének ilyen fordítások, a tiltakozókat is könnyebben leszerelhették volna ezek publikálásával - már ha ez célja lett volna, de erről később még szólok.
Később ezt írja Nádori:
„Rijneveld kiválasztásakor tehát a szorosan vett szakmai kompetenciát felülírták egyéb szempontok: szintén nagyon fiatalon robbant be az (irodalmi) köztudatba, szintén egy kisebbséghez tartozik, a tavalyi díj óta valószínűleg a legismertebb fiatal író Hollandiában, és egyúttal a legismertebb irodalmi név az angolszász nyelvterületen. De hogy ő lenne az „álomfordító”, amiként a Meulenhoff aposztrofálta, túlzás. Ennek ismeretében viszont kénytelenek vagyunk elgondolkodni azon, vajon jogosan vetjük-e Janice Deul szemére, hogy irodalmon, műfordításon, vagyis a szorosabb értelemben vett szakmán kívüli szempontokat is érvényesített olvasói levelében.”
Több problémám is van ezzel az okfejtéssel. Még ha el is fogadom, hogy a kiadót marketing szempontok (is) vezették Rijneveld kiválasztásában, akkor sem lehet egyenlőség jelet tenni aközé, hogy egy könyvkiadó, aki hosszú ideje ezzel foglalkozik, a fordító kiválasztásában ilyen szempontokat is érvényesít, és aközé, hogy valaki, akinek semmi köze sem fordításhoz, sem könyvkiadáshoz, bármiféle kompetencia nélkül, pusztán politikai alapon formál véleményt.
Azt se feledjük, hogy Rijneveld azért tett már le ezt-azt az irodalmi asztalra – többet, mint Amanda Gorman –, tehát ez azért mégsem olyan, mintha holmi valóság showban feltűnt celebnek adnák a fordítást a haszon reményében.
Álságos úgy tenni, mintha a könyv promotálása, „eladása” ne lenne a könyvkiadás része, és mint ilyen, valamilyen szinten szakmai szempont. Emlékezzünk csak vissza, miután Kertész Imre Nobel-díjat kapott, több friss kiadvány nagybetűvel hirdette, hogy a Nobel-díjas író a fordító, noha a megtisztelő elismerésnek vajmi kevés köze volt Kertész fordítói munkásságához.
De van itt még egy ennél is fontosabb szempont, és végső soron ez az, amiért hosszas vívódás után úgy döntöttem, reagálok. Van egy alapvető félreértés, és be kell látnom, ezzel kapcsolatban talán én sem fogalmaztam elég egyértelműen a korábbi cikkemben. Itt nem azzal van elsősorban a baj, hogy Deul leírta a véleményét. A problémát az okozza, hogy a bejelentés, és még inkább Deul cikke hatására a közösségi médiában nekiestek Rijneveldnek.
Ismerjük a jelenséget, pontosan a Nádori Lídia által emlegetett Tóth Kriszta ügyben is ezt láthattuk. Hiszen önmagában ott sem az volt a baj, hogy sokan nem értettek egyet azzal, amit az írónő mondott, hanem a reakció mértéke és milyensége: Az egyszeri közösségmédia-felhasználók, és ami rosszabb, újságírók, feljogosítva érezték magukat a saját ellentétes véleményük alapján, hogy erőszakosan lépjenek fel az írónővel szemben.
Mindezek tükrében kicsit cinikusnak érzem azokat – szerencsére Nádori nem tartozik közéjük –, akik különböző fórumokon arra hivatkoznak, hogy a holland művész maga döntött úgy, visszalép.
Hangsúlyozom, az, amiről Nádori Lídia ír, fontos: a strukturális rasszizmussal foglalkozni kell. Ha Deul beérte volna annyival, hogy rávilágít ezekre az egyenlőtlenségekre, teljes mellszélességgel kiállnék mellette. Még azt is aláírom, hogy a kiadó gyakorolhatott volna gesztust ebben az esetben.
Meglátásom szerint Deul ott követett el nagy hibát, hogy nem érte be ennyivel, hanem ugyanazzal a lendülettel megkérdőjelezte Rijeveld fordítói alkalmasságát is. Ezzel pedig óhatatlanul összekapcsolta a két dolgot, és ennek egyenes következménye az, ami a katalán fordító, Victor Obiols esetében történt, akit azután „ejtettek”, hogy már el is készült a fordításokkal.
Bár ezzel én is kicsit a spekuláció vizeire evezek, mégis, jogosnak érzem a kérdést:
Semmi alapunk feltételezni, hogy az egyelőre csak elméletben létező fekete, nőnemű, aktivista műfordító jobban fordítaná Gorman versét, mint Rijeveld. Tegyük fel, találnának egy személyt, aki Hollandiában élő fekete nő, tökéletesen ismeri a holland nyelvet és kultúrát, és történetesen sok időt töltött az afro-amerikaiak között. Még ebben az esetben is előfordulhat, hogy nem képes jól visszaadni Gorman verseit, ha nem elég jó műfordító.
Rijeveldet, vagy katalán kollégáját "leszedetni" Gorman fordításáról azért, mert a "profiljuk" nem egyezik Amanda Gormanéval ugyanúgy rasszizmus, bárhogy is csomagoljuk. Csak arra volt jó, hogy egy csomó unatkozó Facebook és Twitter troll kiélhesse a dühét valakin. Reméljük, hogy most világszerte elindult a diskurzus a jelenségről, és így talán lehet némi pozitív hozadéka, de a megoldás nem az, hogy megpróbáljuk menteni a menthetetlent.
Személy szerint a Facebook huszárok mellett legjobban a holland kiadó magatartását helytelenítem. Kérdés ugyanis, hogy ha a Meulenhoff nem a Booker-díjas költő-író nevével száll versenybe a kiadási jogokért, hanem egy még oly tehetséges, de kevésé ismert, afrikai származású fordítónővel, elnyeri-e a megbízást. Mégis, míg Amanda Gorman a történtek után is biztosította Rijeveldet a támogatásáról, a holland kiadó nem állt ki Marieke Lucas Rijneveld mellett. Szemrebbenés nélkül elengedte a kezét, meg sem próbálta meggyőzni, hogy maradjon.
Ahogy mondani szokás, a mór megtette kötelességét, a mór mehet. Tulajdonképpen lehet, örülnünk kéne?
