„Van, hogy nem kapunk levegőt, és fuldoklunk”– valóban mindenkinek arra van ideje, amire akarja?
A Mom With Five blog sokkal több egy ötgyerekes édesanya egyszerű naplójánál, egy valóságos családi magazin. R. Fonyó Barbara végzettségét tekintve történész-egyiptológus, de az egyetem elvégzése után – némi kitérőtől eltekintve – külpolitikai újságíróként dolgozott a Magyar Távirati Irodánál. 2002 óta háztartásbeliként, főállású anyaként éli a mindennapjait öt gyerek (4 fiú és egy lány) édesanyjaként.
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Biztosan neked is megvan az a vicces mondás, hogy mielőtt anya lettem, soha nem gondoltam volna, hogy egy olyan egyszerű mondattal, mint a “Vedd fel a zoknidat!”, az őrületbe lehet kergetni valakit. Tényleg nem gondoltam. És de… tényleg lehet.
De most nem erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy ilyen típusú mondatok az anyasággal kapcsolatosan is vannak. Nem is egy. De én most mégis csak egyről szeretnék értekezni. Egészen pontosan arról, amely hatalmas indulatokat tud kiváltani anyai körökben, komment-cunamit ránt maga után, ha valahol megjelenik vagy valaki kimondja, és hát a mennyiség mellett indulatból sincs kevés ezekben a hozzászólásokban.
Mi ez mondat?
Mindenkinek arra van ideje, amire csak akarja.
Ugye, hogy ismerős? Naná!
És ugye, hogy kinyílik az embernek tőle a bicska a zsebében? Mert mi az, hogy mindenkinek arra van ideje, amire csak akarja? Szülőként? Anyaként? Na nehogy már! Ez egyszerűen nem igaz! Ezt csak olyanok tudják mondani, akiknek legalábbis egy egész hadsereg segít a háztartásban, a gyerek(ek) körül stb. De minimum van takarítónőjük/bejárónőjük, bébiszitterük és a nagyszülők is hadrendben állnak, ha úgy szükséges. És persze az ilyen embereknél úgy szükséges.
Na.
Ha elég régóta olvasod már a blogot, akkor talán már kiérezted az iróniát az előző bekezdésekből. Ezzel csak nem azt akarom mondani, hogy egyetértek a címbeli mondattal?!
Háááát…. Azt kell, hogy mondjam: de, igen, egyetértek. Mert most már látom az igazságtartalmát. Még mielőtt itthagyod a blogot és engem is, hogy na ennek a nőnek is elment az esze, agyára ment a sok gyerek – ami amúgy igaz -, engedd meg, hogy elmondjam, hogyan jutottam odáig, hogy lássam ebben a mondatban, ami ténylegesen benne van. És persze nem azt, amit a nagy hevületben és indulattal sokan, sokszor belemagyaráznak.
Hogy mindenkinek arra van ideje, amire csak akarja? Komolyan? Na ne tessék már viccelni! Itt az öt gyerek, a háztartás, a mindennapok, a logisztika, A MINDEN. Örülök, ha ez belefér a napomba, nemhogy még másra is gondoljak ezeken kívül. Meghalni sincs időm. Mondogattam. Mondogattam. És közben baromian irigy voltam azokra, akik azt mondták, hogy nekik bizony van. Az hogy lehet? Mert ők gazdagok, pénzesek, celebek meg… meg… meg…
De hogy az tutira nincs úgy, hogy az embernek arra van ideje, amire csak akarja, az hétszentség.
Aztán eltelt pár év. És rájöttem, hogy de, az embernek tényleg arra van ideje, amire akarja. A csak szócskát nem véletlenül hagytam ki belőle. Mert annak van egy olyan kicsit lenézős fílingje. Ha kimondod, biztosan te is érzed. És ez az egész nem erről szól. Hanem arról, hogy
De ugorjunk csak vissza egy kicsit az időben! Mert korábban én sem ezt az álláspontot képviseltem.
Sőt, ha pár évvel ezelőtt megkérdeztél volna, hogy rendelkezem-e én-idővel – mert gondolom már rájöttél, hogy erről beszélek – valószínűleg csípőből visszakérdeztem volna, hogy az meg mi? És hogy eszik-e vagy isszák? És mellette még sárgultam is volna rendesen az irigységtől, hogy neked van. Mert biztosan van, hiszen beszélsz róla. Persze valahol mélyen belül értettem az értelmét és én is akartam, hogy legyen, csak mindezeket még magamnak se mertem bevallani. Mert az milyen már? Én-idő? Én? Idő?
És akkor a megteremtéséről még nem is beszéltem…
És most jöjjön a következő nagy vallomás. Sok időmbe tellett, amíg elfogadtam azt a tényt, hogy
De végül sikerült. Mármint az elfogadás. Akkor viszont még nem tudtam: csak ezután jön majd az igazi kihívás, nevezetesen, hogy ezt a felismerést önmagamon is gyakorolni kell: muszáj időt fordítanom önmagamra is, ha jól akarom csinálni a nekem szánt életfeladatot, ami – tekintetbe véve a gyerekeim számát – elég nagy.
Na, de kezdjük az elején. Hogyan jutottam el odáig édesanyaként, hogy nem gondoltam önmagamra, nem szántam önmagamra időt, ami gyermektelen állapotomban amúgy teljesen természetesnek és normálisnak tűnt? Ha ki akarnék bújni az igazi magyarázat alól, akkor mondhatnám azt, hogy az öt gyerek mellett azért ezt elég egyszerű volt megvalósítanom: minél többen lettek, annál kevesebb idő jutott magamra, néha már-már úgy éreztem, megoldottam az örök élet titkát, hiszen meghalni sincs időm.
De az igazság az, hogy ha csak erre fognám a dolgot, akkor hazudnék.
Ha úgy vesszük, ez egyrészt teljesen természetes. Hiszen az anyaság egy élethosszig tartó állapot, amelybe csak belépés van, kilépés nincs. Másrészt meg nem az.
Ráadásul azért, mert egy új szereppel bővül az életünk, még nem szűnik meg a többi. Na igen – mondhatnád -, más helyzetben lehet, hogy így van, de itt mégiscsak az édesanyaságról van szó. Ami épp olyan szerep, mint a többi. Nehéz ezt elhinni, tudom, de így van. Anyává válni misztikum, de
Erre szolgál az én-idő. Hogy legyen honnan.
A másik hiba, amit elkövettem az én-idővel kapcsolatban – és ahogy a környezetemet figyelem és látom, sokan vannak hasonló cipőben -, hogy mértéket, időmértéket szabtam neki. Hogy ha nem volt órákban (napban, napokban) mérhető, akkor az már nem is ért semmit. Pedig néha két perc magány a fürdőszobában, miközben valaki lekötötte a szeparációs szorongástól szenvedő matrica-gyerekemet, többet ért az adott pillanatban, mint pár év múlva néhány óra távol a családtól. És ez is én-idő volt. Csepp a tengerben, de az én cseppem. Csak tudatosítani kellett magamban. Ahogy azt is, hogy vannak olyan időszakok, amikor csak ennyire futja. De akkor ezt kell kihasználni, jól használni. És nem panaszkodásra, hogy bezzeg másoknak ennyi meg annyi jut, hanem töltekezésre. Ha két perc, hát két perc. Holnap már három lesz…
Amikor ezt végre megértettem, akkor beláttam, hogy igenis igaz a mondás: mindenkinek arra van ideje, amire akarja. Csak sokan nem akarjuk, hogy legyen. Elfedjük,
Ezt várják el tőle? Ezt. Na és? Ki várja el? A külvilág? Tényleg ennyit számít?
Persze, továbbra is lehet azt mondani, hogy nincs időm magamra. De ez valójában azt jelenti, hogy mást fontosabbnak tartok, mint hogy időt szánjak magamra. Vagyis hazudhatok magamnak. Elrejthetem önmagamat önmagam elől a szükségleteimet. És innentől kezdve ez egy ördögi kör és veszélyes játék. És egy lehetőség, hogy másokat leszóljunk. Pedig
Abban a tekintetben sem, hogy ami idő jut magunkra – akár észrevétlenül is -, azt meg nem tartjuk elég értékesnek. Mert többre és másra vágyunk. És lehet, hogy itt van a kutya elásva. Jó mélyre. Az önmagunkkal való őszinte szembenézéssel együtt.
Ideje lenne kiásni. Azt hiszem. Vagyis inkább mondom.
