prcikk: Soha ne érezd magad elfuserált embernek, ha valami nem sikerült | szmo.hu
ÉLET-STÍLUS
A Rovatból

Soha ne érezd magad elfuserált embernek, ha valami nem sikerült

Pofán vág az élet, és valaki még rá is segít? Nem baj, ha veszítettél, csak tudj kimászni a gödörből!


A Használd fel! blog szerzője azt mondja: nem létezik olyan tapasztalat - legyen az pozitív vagy negatív -, amit ne tudnál felhasználni életed jobbá tételére, céljaid elérésére, önmagad valódi kifejezésére.

Ehhez találsz inspirációt és a személyes tapasztalataira épített tanácsokat ezen az oldalon. A szerző pontosan tudja, hogy milyen igazán mélyen lenni, és azt is, hogy hogyan lehet felállni onnan. Mert mindig fel lehet állni. És miután ezt megtetted, már soha többé nem fogsz hinni a lehetetlenben!

Vannak olyan élethelyzetek, amelyekkel nehéz bármit is kezdeni. Mert elvesztettél valamit, ami nélkül semmi értelme nincsen: a hitedet. Azt a hitet, ami minden kisebb pofon után megerősített benne, hogy van miért felállnod, van miért összekaparnod magadat, van miért folytatnod az utadat. Azt a hitet, ami úgy érzed, végleg darabjaira hullott benned.

Eszedbe sem jutott, hogy egyszer veled is megtörténik. Hogy egyszer te is kerülhetsz ilyen mélyre. Amíg csak külső szemlélőként láttad, vagy akár kísérted végig mások összeomlását, addig nem érezted igazán az élet súlyát. Addig olyan volt, mint díszpáholyból boxmérkőzést nézni: látni az izzadságot, a vért és a küzdelmet egészen más, mint izzadni, vérezni és küzdeni.

Ismerem, voltam már ott én is. A lelátón is és a ringben is. Estem már úgy össze lelkileg és testileg is, hogy nem tudtam, képes leszek-e felállni. Vesztettem már el a hitemet másik emberben és önmagamban is. Csapott már meg a halál szele egy stroke formájában, kerültem már rövid időre tolószékbe, használtak már ki hidegvérrel, hagyott már el valaki, akit nagyon szerettem, és volt, aki úgy ment el, hogy a földi útját végleg befejezte. Éreztem már én is úgy, hogy nincs miért felkelnem.

godor1

De volt. Volt miért. Viszont ha most éppen a saját összeomlott életed romjai alatt fekszel, meg sem próbálok olyan léleksimogató üres hazugságokat tolni az arcodba, mint hogy "minden rendben lesz", meg hogy "ami nem öl meg, az megerősít". Egyrészt azért nem teszem, mert nem hiszek benne, másrészt pedig azért, mert aki volt már igazán mélyen, az pontosan tudja, mennyit érnek az ilyen instant világmegváltások.

Mitől szenvedsz valójában?

Mindenekelőtt érdemes megnéznünk, hogy mi az, ami a szenvedésedből azonnal elhagyható. Ez hülye? – hördülhetsz most fel teljesen jogosan mentális beszámíthatóságomról érdeklődve. Nincs ezzel semmi baj, de fókuszáljunk a lényegre. És pont ez az, amit hajlamosak vagyunk elmulasztani életünk mélypontján: a lényegre fókuszálást. Mert mit tesz a legtöbb ember egyből, miután padlót fog? Belehelyezi magát az instant áldozatszerepbe.

Ahelyett, hogy minden energiáját helyzetének elfogadására és a padlóról való felállásra fordítaná, elkezdi ostorozni magát teljesen értelmetlen kérdésekkel. "Miért én? Miért pont velem történt ez? Miért ver engem a sors? Ki a felelős ezért?" És miután válasz nem érkezik, a kérdések tárháza pedig kimerül, azt hihetnénk, az áldozat felismeri, hogy ideje tovább lépni. De nem. Kezdi elölről: „Miért én? Miért pont velem..."

Furcsa hintaszék az önsajnálat: haladni nem lehet vele, csak lekötni az energiánkat. Elég kényelmetlen ahhoz, hogy tönkretegyük vele az életünket, de elég kényelmes ahhoz, hogy beleragadjunk. Itt válik ketté szenvedésünk: a padlóra kerülés utáni szükséges gyász mellett megjelenik a teljesen fölösleges önostorozás. Ráadásul nemcsak megjelenik, hanem egyre nagyobb szerepet is kap, mígnem eljön az az idő, amikor már nem is amiatt szenvedünk, ami történt velünk, hanem amiatt, amit utána magunkkal művelünk.

Persze jó oka van ennek. Nem is egy.

borderline-997613_1920

Fotó: Pixabay

fal

Fotó: Pixabay

A zsákodba rakták

Úgy élünk, mintha meg lennénk bélyegezve. Mintha gyermekkorunkban mindegyikünk homlokára ráégettek volna egy pecsétet: Veszíteni Tilos. Ha veszítesz, ha nem megy valami, ha hibázol, akkor szar ember vagy. Egy hulladék. A hibáidért büntetés jár. Egyetlen helyes út létezik: az, amit a fejedbe vertek. Az abszolút igazság, ami megkérdőjelezhetetlen és megmásíthatatlan. Erre épül az oktatási rendszerünk, és erre épül sok szülő nevelési stratégiája is.

godor2

Ahogy a mondás tartja, az vagy, amit megeszel – de ez nemcsak fizikai táplálékunkra igaz, hanem a szellemire is. Ha valakivel folyton azt etetik meg, hogy ha hibázik, akkor egy selejt, vajon mit fog tenni, amikor élete első igazi kudarcát éli meg? A lábtörlőjét jobban fogja tisztelni önmagánál. Ha valakit nem tanítanak meg arra, hogy a valódi sikerekhez mindig kudarcokon keresztül vezet az út, akkor egyrészt a bukástól félve képtelen lesz kiteljesedni (pontosabban nem képtelen, csak annak hiszi magát), másrészt pedig amikor tényleg elbukik (mert úgyis elbukik párszor az életében), akkor nagyon könnyen fel is adja a küzdelmet, az álmait, a remélt boldogságot. Talán végleg.

Pedig kisbaba korunkban mindannyian egész máshogyan éltünk még. Akkor még nem számított egy-két pofára esés. De három, vagy négy, vagy öt sem. Megfejelted a padlót vagy az asztal sarkát, sírtál egyet (de csak ha volt valaki a közelben), aztán mentél tovább. Újabb fejes, újabb próbálkozás. Aztán csak megtanultál járni, olvasni, evőeszközzel enni és WC-be kakilni. A felnőtté válás útján azonban jó eséllyel belőled is hatékonyan kinevelték a gyermeki kíváncsiságot, a tanulási vágyat, a kitartást és a lelkesedést.

godor_ck1

Van egy másik oka is annak, hogy nem tudunk mit kezdeni életünk válsághelyzeteivel: az evolúció. Pontosabban annak jelenlegi szakasza, ahol az ember számára a természetes veszélyforrások jelentősen lecsökkentek. Magunk kinyírásában nagyon jók vagyunk, de természetes ellenségeink nem nagyon vannak. Már nincs az, hogy a barlangból kilépve oda kell figyelni a ragadozókra, már nyugodtan alszunk a puha takarónk alatt. Már megszoktuk, hogy biztonságos az életünk, pedig valójában ez a biztonság csak egy illúzió, amiből időről időre ébresztőt fúj az élet. Ezt hívjuk válsághelyzetnek.

A harmadik ok az, hogy fogyasztói társadalomban élünk. Igen, bármilyen furcsán hangzik így elsőre, ennek is köze van ahhoz, hogy szerencsétlenül vergődünk a gödörben. Mert instant megoldást várunk. Megszoktuk, hogy ha fáj a buksink, akkor jöhet egy bogyó a reklámból látott csodaszerből, és máris minden megoldódott (aztán később nem értjük, miért tartunk ugyanott, vagy még lejjebb, amikor az elnyomott tünetek újra kijönnek ugyanott vagy máshol). Megszoktuk, hogy egy pár száz forintos dezodortól válunk igazi nővé vagy férfivá (csak össze ne cseréljük), és megszoktuk azt is, hogy a boldogság, a szeretet és az alapvető emberi értékek megvásárolhatóak. Legalábbis annak tűnnek sokak számára. Nem csoda, hogy aki így szocializálódik, az tökéletesen impotenssé válik egy valóban komoly válsághelyzetben, ahonnan egyetlen instant csodával sem tudja kikaparni magát.

Egyrészt az életvitelünk, másrészt a hiányos neveltetésünk miatt nem vagyunk felkészülve a változásra – pláne nem a negatívra –, ezért teljesen kiszolgáltatott helyzetben kapálózunk ilyenkor. Pedig van másik út is. Szebb és hatékonyabb.

Bárhonnan, bármikor

Minden bukás kiváló tükör számodra: megmutatja, hol vagy gyenge, miben tudsz fejlődni, és mi az, amivel nem tudsz mit kezdeni. Most még. Ha azonban megérted, hogy a tehetetlenséged csak egy tanult tulajdonság, és nem vagy egy értéktelen selejt, csak eddig nem megfelelő eszközökkel próbálkoztál, akkor el tudod kezdeni megkeresni a megfelelő eszközöket. Azokat az eszközöket, amelyekkel bárhonnan, bármikor képes vagy felállni. Mindegyiket önmagadban fogod megtalálni.

Az első ilyen eszköz – vagy nevezhetjük életünk egyik alappillérének is – az önelfogadás. Ez az, ami csak nagy keveseknek megy. Feltétel nélküli önelfogadás. Nem önimádatról beszélek, mert az nagyon más: az önimádó ember vagy a valódi önszeretetének hiányát próbálja kompenzálni, vagy egy elkényeztetett, egoista kis köcsög, akit sem a szülei, sem az élet nem tanított még meg alázatra, és azt hiszi, hogy érte kel fel a Nap.

Ezzel szemben az önelfogadás azt jelenti, hogy örülsz a sikereidnek, de nem bünteted magad a kudarcaidért sem. Nem tartod magad tökéletesnek, de nem is tartod bajnak ezt. Megérted, hogy a kitörően vidám pillanatok mellett ugyanúgy hozzátartoznak az életedhez a pizsamában végigszenvedett napok, a sikertelen próbálkozások, a visszautasítások és a testi-lelki mélypontok. Megérted, és nem görcsölsz ezen. Mert így vagy jó. Nem tökéletes, de bőven elég jó ahhoz, hogy szeresd önmagad. És bőven elég jó ahhoz, hogy folyamatosan fejlődve egyre tökéletesebbé és egyre boldogabbá válj.

godor3

A gödörből való kimászás másik eszköze – és életünk szintén elengedhetetlen alappillére – a játék. Egy újabb dolog, ami gyermekként még megvolt benned, amíg ki nem nevelték belőled. Mert komoly ember nem játszhat önfeledten. Mert ha jól érzed magad, akkor biztos nem vagy hatékony robotmunkaerő. És mert annyira komolyan kell venni az életet, hogy lehetőleg bele is rokkanjunk. Pedig még amikor nyakig merülsz a szarban, akkor is sokkal hatékonyabban ki tudsz jönni onnan, ha nem görcsölve kapálózol, hanem megkeresed az élvezetes módját a kimászásnak.

Én a stroke-om után mindenből játékot csináltam. Labdáztam magamban és a látogatóimmal, hogy visszaszerezzem az elvesztett bal oldali mozgáskoordinációmat, gyalogoltam a járdaszegélyeken, hogy visszaszerezzem az elvesztett egyensúlyérzékemet, együtt nevettem az ápolókkal akár a saját helyzetemen is, a hányingerrel és fejfájással végignyomott napjaimon pedig honlapfejlesztést tanultam magamtól, mert már régóta érdekelt. Mindig kerestem a szórakoztató lehetőségeket, a játékot és a lehetőséget, hogy ne csak az út végén érezzem jól magam, hanem már közben is. Így sokkal hatékonyabban megy a gödörből való kimászás – és az egész élet.

"Nem azért hagyjuk abba a játékot, mert megöregszünk, hanem azért öregszünk meg, mert abbahagyjuk a játékot."

(George Bernard Shaw)

A játék persze nem azt jelenti, hogy mindent elhülyéskedsz, és ha valami picit is fáj, akkor ott hagyod a fenébe. A fájdalom is a fejlődés része. Van, amikor máshogy nem megy, csak összeszorított fogakkal, vért izzadva, az akadályok ellenére sem feladva. Ilyenkor jön képbe a harmadik alappillér: a kitartás. Általában nem a legtehetségesebbek, a legszerencsésebbek vagy a legjobb háttérrel rendelkezők érnek el igazán tartós sikereket, hanem a kitartó emberek. Emberi kapcsolatokban, munkában, válsághelyzetben egyaránt így van ez. Lehet nálad jobb bárki bármiben, de ha nem adod fel, akkor csak idő kérdése, hogy nyerj.

Van még egy negyedik alappillér is: az önmagadnál nagyobb cél kiválasztása. Akinek ugyanis a legnagyobb célja a személyes jóléte, az könnyen válhat motiválatlanná, amikor egy súlyos válsághelyzetben megtörik a hite. Könnyen érezheti úgy ilyenkor, hogy nincs miért felkelnie. Ezért fontos, hogy ne csak magadnak akarj adni, hanem másoknak is – a szeretteidnek, az embereknek, a többi élőlénynek.

Egy idő után a legtöbb ember eljut ide. Van, aki hamarabb, és van, aki csak élete legvégén, amikor rájön, hogy a halottaskocsi nem húz utánfutót, és semmit nem visz magával a temetőbe. Illetve visz, csak nem tárgyakat, hanem ki nem mondott szavakat, elmulasztott lehetőségeket, meg nem élt élményeket, élve eltemetett álmokat. Mert amit magadnak megtartasz, azt elveszíted, de amit másokkal megosztasz, az a tiéd marad.

Nem vagy egyedül

Végül van még egy nagyon fontos dolog. Amikor komoly válságba kerülünk, nagyon könnyen hatalmába kerít minket az a félelmünk, hogy egyedül maradtunk, nem számíthatunk senkire, és amúgy sincs, aki megértene minket. Ez részben igaz is, hiszen nincs két pontosan ugyanolyan ember, és nincsen két pontosan ugyanolyan helyzet sem, de az érző embereket mégis összeköti valami.

Múlt héten az OK vagyok mentális show-n tartottam előadást. Amellett, hogy hálás vagyok a megtisztelő felkérésért, és egy nagyon tartalmas és élményekben gazdag programon vehettem részt, el is gondolkodtam utána picit. Sokféle előadó sokféle tapasztalat alapján sokféle módon közelítette meg ugyanazt a kérdéskört. Hogyan álljunk fel, hogyan maradjunk talpon, hogyan legyünk boldogok. Sok különböző út, hasonló cél, és egy láthatatlan kapocs. Itt nem számított, hogy ki mennyire ismert, ki szívott nagyobbat az életében, vagy ki milyen módszerekkel mászott ki életének legmélyebb időszakából; itt csak az számított, hogy megcsinálta, kimászott, és abban próbál segíteni, hogy másoknak is sikerüljön. Közösség, elfogadás, kölcsönös tisztelet. Ezt éreztem, bármerre is léptem.

És ez nemcsak egy jól szervezett motivációs nap erejéig igaz. A mai írásom pontosan a négyszázadik azóta, hogy elindítottam a honlapomat. Négyszáz írás, rengeteg hozzászólás, nagyon sok megkeresés és személyes tanácsadás után azt látom, hogy egyetlen valódi kudarc van: az, ha valaki feladja.

Soha ne higgy az agyadnak, amikor a magányos áldozat szerepébe próbál belebújtatni. Nem vagy egyedül. És nem is vagy vesztes. Sokan küzdenek. Sokan próbálnak felállni egy hatalmas bukás után. Sokaknak sikerült, és sokaknak sikerülni fog. Végleg csak az veszít, aki beletörődik a vereségbe, és azt hazudja önmagának, hogy nincs értelme tovább próbálkoznia. A kínaiak úgy mondják a válság szólt, hogy wei ji (危机). Ez egy gyönyörű szóösszetétel, amelynek az első része azt jelenti, veszély, a második része pedig azt, hogy lehetőség. Megelégszel a szenvedéssel és a veszéllyel, vagy megkeresed a lehetőséget?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Évekig tartó viszony a tanárnővel: Ricsi könnyek között tálalt ki a manipulációról és a kihasználásról
Egy ártatlannak tűnő öleléssel kezdődött minden, ami aztán nyolc évig tartó titkos viszonyba torkollott. Horváth Richárd a Partizánnak mesélt a pokoli évekről.


A Partizánnak adott interjút Horváth Richárd, aki arról beszélt, hogyan használta ki és manipulálta őt gyerekként a középiskolai angoltanára, akivel éveken át viszonya volt. Azzal kezdte a beszélgetést, hogy mivel ő férfi, biztosra veszi az áldozathibáztatást.

„Jönnek a viccesek majd, hogy bárcsak az ő idejükben lettek volna ilyen női tanárok. Ja, mindenki meg akarja dugni a jónő tanárnőt. Aztán én meg megtettem, és itt ülök mégis. És nem hiszem, hogy bármelyik osztálytársam cserélne velem most”

– fogalmazott.

Elmondása szerint a kapcsolat 2012-ben kezdődött, amikor 15 évesen megpillantotta a tanárnőt, akit „a világ legszebb hölgyének” látott. A viszony egy ártatlannak tűnő helyzettel indult: Ricsi egy családi probléma miatt nem készítette el a házi feladatát, és megkérte a tanárnőt, hogy ne csak egyest ne adjon neki, de ne is beszéljen senkinek a dologról. Állítása szerint a tanárnő ezt nem tartotta be, és szólt az osztályfőnökének. Ricsi erre egy bizalomról szóló Facebook-poszttal reagált, amiből a tanárnő tudta, hogy neki szól. Behívta a tanterembe, bocsánatot kért, majd megkérdezte, megölelheti-e. „Az az ölelés nagyon jól esett ott abban az adott pillanatban, és innentől kezdtünk el mi beszélgetni Facebookon, és egyre inkább elmélyültek ezek a beszélgetések” – emlékezett vissza.

Bár egy ponton Ricsi javasolta, hogy hagyják abba a beszélgetéseket, amibe a tanárnő először beleegyezett, pár nap múlva mégis újra megkereste azzal, hogy „szerinte semmi rossz nincs abban, ha mi ketten beszélgetünk, ha lelkizünk, mert hát mindkettőnknek jó”.

A fiú elmondása szerint ettől különlegesnek érezte magát. „Tök megtisztelve, meg különlegesnek éreztem magam. És valójában ez volt a hatalmas csapda ebben az egészben” – mondta. A kapcsolat hamarosan fizikai síkra terelődött, miután a tanárnő egy ajándékátadás ürügyén felhívta a lakására. Először csak ölelések és kézfogások történtek, majd a tanárnő elkezdte csókolgatni a nyakát, amit a fiú viszonzott, de közben végig bűntudata volt. „De mégis ott volt mindig is az a gondolat a fejemben, hogy ez az egész olyan bűnös, hogy ennek nem lenne szabad megtörténnie” – idézte fel.

A tanárnő először a harmadik fiának, majd a kisöccsének nevezte, végül „lelkitársak” lettek. Az első csók a nő lakásán, a kanapén történt meg, ami után a tanárnő azt mondta, legközelebb egy hónap múlva kaphat hasonlót.

Ricsi állítása szerint nem ő volt az, aki ezt a határt átlépte, innentől kezdve rendszeresen csókolóztak a tanteremben, a lakáson vagy az utcán elbújva.

A nő féltékeny lett, amikor Ricsi kortárs lányokkal próbált ismerkedni. „Ő azt szeretné, hogy kizárólag vele randizzak, mert ő szerelmes belém. Sajnos ez is jól esett akkor, és nagyon szupernek gondoltam magam, hogy hát egy felnőtt nő tényleg szerelmes belém”

– mondta Ricsi, aki szerint ezután a kapcsolat egyre inkább testivé vált, az érzelmi beszélgetések pedig eltűntek, ami miatt úgy érezte, kihasználják.

Az első szexuális együttlétre 2014. július 15-én került sor, amikor Ricsi már betöltötte a 17. életévét, a tanárnő pedig 18 évvel volt idősebb nála.

Elmondása szerint a tanárnő ekkor már egy közös jövőt ígért neki. „Elmondta, hogy velem szeretné leélni az életét, hogy nagyon várja, hogy végezzek a sulival, és együtt lehessünk örökké, hogy együtt öregedjünk meg” – emlékezett vissza a férfi, aki szerint a tanárnő már a kapcsolatuk elején manipulálni kezdte, hogy a saját szükségleteit kielégíthesse vele.

A viszonyról Ricsi apja is tudomást szerzett, miután a fia egy egész hetet a tanárnőnél töltött. Bár az apa nagyon kiakadt, végül nem szólt az iskolának.

„Azt mondta, hogy félt, hogy meggyűlölöm egy életre, ha ezt teszi. Értelemszerűen, ha meg is gyűlölöm, érte, egyébként ez lett volna a jó döntés” – mondta Ricsi. A viszonyról állítása szerint a tanárnő egyik kolléganője, egy magyartanár is tudott, aki nemhogy nem szólt, de még az osztályfőnököt is lebeszélte a gyanakvásáról, amikor az aggályait fejezte ki a diák és az angoltanár furcsa kapcsolatáról.

A titkolózás egyre jobban megviselte Ricsit, akinek egy alkalommal dühkitörése volt az osztályban. Ezt követően a tanárnővel közösen mentek el egy pszichiáterhez, aki Ricsi szerint nem mondta ki, hogy a kapcsolatuk nem normális. „Gyakorlatilag arra tanultam itt praktikákat, hogy hogyan ne legyek dühös, és hogyan kezeljem a dühömet” – mondta. A tanárnő manipulációi miatt Ricsi szociális élete beszűkült, elmaradtak a barátai. „Egyszer csak azt vettem észre, hogy basszus, már tényleg csak ő van nekem.”

Egy ponton megpróbált szakítani, letiltotta a tanárnőt mindenhonnan, és nem ment iskolába. Ekkor a tanárnő barátnője és a beavatott kolléganője is keresték telefonon, hogy vegye fel újra a kapcsolatot.

Ricsi ekkor az apjához fordult, hogy segítsen neki iskolát váltani, de ő azt mondta, a maradék két évet már bírja ki. „Az az egy ember, akitől segítséget kértem, ő is azt mondta, hogy bírjam ki” – fogalmazott.

Az érettségi után, 2018-tól Ricsi dolgozni kezdett, hogy a közös életükhöz gyűjtsön, de a tanárnő mindig kifogásokat talált. Végül 2019 decemberében szakított vele, de a nő 2020 márciusában albérletbe költözött, és újra összejöttek.

A kapcsolatnak 2020. április 5-én lett vége, amikor a tanárnő azt mondta, nem bírja nézni a gyerekei fájdalmát, ezért mégsem hagyja el a férjét. „Talán soha nem éreztem még akkora fájdalmat, mint aznap, mert nem tudtam megszólalni, csak ültem egy helyben, és úgy éreztem, hogy most belülről széttörtem”

– mondta.

Ricsi állítja, nem akar bosszút állni. A szakítás után tudatosult benne, hogy ez nem szerelem volt, hanem a lelki kizsákmányolása. „Egyetlen egy felnőtt diszfunkcionális működése sem legitimizálhatja soha azt, hogy egy gyerekkel visszaéljen” – jelentette ki. Terápiára kezdett járni, ahol a kapcsolat hatásai mellett a gyerekkorával is foglalkozott. Elmondása szerint sosem érezte magát eléggé szeretve, apja érzelmileg elérhetetlen volt, és gyerekként végig kellett néznie, ahogy nagyapja bántalmazza a nagymamáját. A terápia segített feldolgozni a traumáit, és rendezni a kapcsolatát a szüleivel, akik elmondása szerint sajnálják, ami történt. „Amit az egyik legnagyobb terápiás eredményemnek gondolok, az pedig az, hogy életemben először sikerült megölelnem úgy az anyukámat, hogy az jó érzés volt” – zárta a beszélgetést.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Ártalmatlan szokásnak tűnik, de tönkreteszi a gyerekedet: a kőkemény igazság a kötelező ovis altatásról
Új kutatások szerint semmi szükségük nincsen rá egyes gyerekeknek, és ha kényszerítik őket, az az idegrendszerüket károsíthatja.


Ha egy ötéves gyerek húsz percig csak a plafont bámulja a sötétített csoportszobában, az nem neveletlenség vagy dac: az idegrendszere üzeni, hogy neki már nincs biológiai szüksége a délutáni alvásra - erről a témáról írt hosszabb, alaposan kifejtett posztot az Anyugi Facebook-oldal szerzője.

Egyre több szülő teszi fel a kérdést, miért ragaszkodik sok óvoda a mindenáron kötelező délutáni alváshoz, ami többet árthat, mint használ.

Bár a szabályozás nem változott, a gyakorlat szerencsére több helyen már igen. Egyre több óvoda ismeri fel, hogy a pihenés és az alvás nem ugyanaz, ezért a házirendjükben már „alvás VAGY csendes pihenő” szerepel, teret engedve a gyerekek egyéni igényeinek. Legalábbis ott, ahol nincsenek merev szabályok és elvárások a kicsikkel kapcsolatban.

A tudomány ugyanis egyértelműen kimondja: az alvásigény nincsen kőbe vésve, az idegrendszer fejlettségétől függ.

A legtöbb gyerek 3 és 5 éves kora között szokik át a nappali alvásról a csak éjszakai pihenésre. Kutatások szerint 5 éves kor felett a gyerekek kevesebb mint 30 százalékának van szüksége a délutáni szunyókálásra.

Ha egy gyereket mégis rákényszerítenek a mozdulatlan fekvésre, az a testének nem pihenés, hanem stressz.

„A gyereket arra kényszeríteni, hogy ébren feküdjön egy sötét szobában, nem relaxáció, hanem tiszta stressz, ami megemeli a kortizolszintjét és garantáltan tönkreteszi az esti elalvást is” – magyarázza egy szakértő a jelenség hátterét. A kényszerített csend nemcsak az aznapi hangulatát teszi tönkre, de felboríthatja az éjszakai alvását is, ami egy ördögi körhöz vezet.

Ezt támasztják alá a Queenslandi Egyetem kutatásai is. Karen Thorpe és csapata kimutatta, hogy 5 éves kor felett a kötelező délutáni alvásnak semmilyen mérhető előnye nincs a gyerekek kognitív fejlődésére vagy egészségére, sőt, negatívan befolyásolhatja az éjszakai pihenés minőségét.

A vizsgálatok szerint a kényszerpihenő a stressz-szintet sem csökkentette megbízhatóan azoknál a gyerekeknél, akik már nem voltak álmosak.

A megoldás szerencsére nem bonyolult, és a pedagógusok leterheltségét sem növeli feltétlenül.

Az egyik bevált módszer a „20 perces szabály”: aki ennyi idő után sem alszik el, halkan felülhet az ágyában, és nézegethet mesekönyvet, rajzolhat vagy játszhat egy csendes logikai játékkal.

Máshol „suttogó sarkot” alakítanak ki, ahol az ébren lévők egy elkülönített részen színezhetnek vagy kirakózhatnak, amíg a többiek alszanak. A nagyobbaknál a fülhallgatós mese- vagy hangoskönyv-hallgatás is bevált, ami leköti a figyelmüket anélkül, hogy a többieket zavarnák. A lényeg, hogy a fektetés lehetőség legyen, nem pedig kényszer.

Természetesen a nagy csoportlétszám és a kevés felnőtt nehezíti a helyzetet, de a differenciált pihenőidő megszervezése nem lehetetlen.

Előre összeállított „csendes tevékenység-listával” és a terem zónákra osztásával a pedagógusok is fellélegezhetnek. A kulcs a szülők és az óvoda közötti nyílt kommunikáció. „A szülő jelezze bátran a pedagógusnak, ha otthon azt tapasztalja, hogy a gyerek a délutáni alvás miatt este tízig pörög. Egy kéthetes próbaidő alatt közösen figyelhetik a változásokat” – tanácsolják a szakemberek.

A felelősség azonban a családoké is. Ha egy gyerek elhagyja a délutáni alvást, kulcsfontosságú a stabil esti rutin, a képernyőidő csökkentése és a korábbi lefekvés, hogy az idegrendszerének legyen ideje regenerálódni. A cél nem az alvás eltörlése, hanem az, hogy a pihenés a gyerekek valódi igényeihez igazodjon. A pihenés maradjon lehetőség, ne pedig parancs.

Via ABC News, Anyugi Facebook-oldal


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Súlyos hibát követsz el, ha ezeket az élelmiszereket és ételmaradékokat lefagyasztod
Sokan hiszik, hogy a fagyasztás mindent megold, és ezzel óriási veszélynek teszik ki a családjukat.
Sz. E. - szmo.hu
2026. március 22.



Sokan hiszik, hogy a fagyasztás egyfajta csodaszer, ami minden maradékot és élelmiszert megment a kidobástól.

A valóság azonban ennél jóval árnyaltabb: ami már romlásnak indult, azt a mélyhűtő sem teszi biztonságossá.

Bár a fagyasztás valóban meghosszabbíthatja az élelmiszerek eltarthatóságát, fontos tudni, mikor biztonságos ez a megoldás, és mikor jelent kockázatot.

A mélyhűtés valójában csak szünetelteti a baktériumok működését, de nem pusztítja el őket.

Erre élelmiszerbiztonsági szakértők is felhívják a figyelmet.

Amint kiolvad a több napos maradék vagy a lejárt szavatosságú élelmiszer, a kórokozók újra aktívvá válnak, folytatják a szaporodást. Te pedig ételmérgezést kaphatsz.

Jobb esetben csak gyomorrontást.

Vagyis a legfontosabb szabály: kizárólag olyan ételt szabad lefagyasztani, ami friss és nem mutatja a romlás jeleit. Ha lejárt a fogyaszhatóság dátuma vagy elszíneződött az étel, akkor kuka.

És ez a mélyhűtésre is vonatkozik!

Ha lejárt fogyaszthatóság dátuma, vagy elszíneződött az étel, azt ne tedd a mélyhűtőbe, hanem dobd ki.

Ha az étel szaga megváltozott, állaga szokatlanul nyálkás, elszíneződött, vagy a csomagolása gázosodott, akkor már nem biztonságos.

Különösen veszélyes, ha a húsokat, halakat kint hagyod órákra a konyhában, főleg a nyári melegben.

A baktériumok ilyenkor már elszaporodhattak benne, ezért akkor se fagyaszd le, ha a dátum szerint még fogyasztható lenne.

Fontos, hogy a fasztó legyen -18 Celsius-fokos vagy annál alacsonyabb hőmérsékleten. A ételeket, élelmiszereket külön dobozban tartsd és légmentesen zárd le. A csomagra írd rá a fagyasztás dátumát.

Mivel a fagyasztás ellenére az élelmiszerek minősége idővel romlik, rendszeresen nézd á a mélyhűtőt, és ha valami elszíneződött, vagy már több mint fél éve van lefagyasztva, inkább dobd ki.

A fagyasztás tehát kiváló eszköz az élelmiszer-pazarlás csökkentésére, de csak akkor, ha betartod az alapvető szabályokat: friss alapanyaggal, helyes tárolási módszerekkel és okos kiolvasztással működik.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Alvásfigyelő alkalmazást töltöttél le? Okosórád van? Lehet, hogy többet árt, mint használ!
Mindenki a jobb pihenés reményében kezdi használni a kütyüket. De vizsgálat kimutatta, hogy sokaknál éppen az ellenkező hatást váltja ki.
Sz. E. Fotó: Pexels - szmo.hu
2026. március 22.



Milliók bámulják reggelente az okosórájukat, vagy az alvásfigyelő appot, hogy megtudják, jól aludtak-e.

A pihenés javítására kitalált eszközök azonban sokaknál éppen az ellenkezőjét érik el: szorongást és aggodalmat keltenek.

Az okosórák, fitneszkarkötők és mobilapplikációk azt ígérik, hogy a mérésekkel segítenek jobban aludni. Rengetegen tartják hasznosnak őket, mert úgy érzik, jobban megértik a saját alvásukat és tudatosabban figyelnek rá. A kép azonban ennél árnyaltabb.

Egy friss, közel ezer ember bevonásával készült norvég kutatás szerint nem mindenkinek tesznek jót ezek az eszközök.

Sőt, minden hatodik felhasználónál kifejezetten fokozták az alvással kapcsolatos aggodalmakat, ami alvászavarhoz vezethet – derül ki a Frontiers in Psychology című tudományos folyóiratban pénteken megjelent tanulmányból.

A legnagyobb kockázat a fiatalabbaknál jelentkezett, akik egyrészt gyakrabban használják ezeket az appokat, másrészt hajlamosabbak arra is, hogy túlgondolják az eredményeket.

Az úgynevezett „alváspontszám” például könnyen stresszforrássá válhat.

„A fiatalok hajlamosak azonosítani magukat a kapott adatokkal. Egy rossz pontszám után könnyen elkönyvelik, hogy az egész napjuk tönkrement, pedig lehet, hogy kipihenten ébredtek volna”

– magyarázta egy alvásszakértő.

Különösen veszélyeztetettek az álmatlansággal küzdők. Náluk egy rossz adat csak olaj a tűzre, hiszen azt az érzést erősíti, hogy valami nincs rendben velük. Ez tovább rontja a helyzetet.

„Inszomniás betegnek azt mondani, hogy az adatai szerint rosszul aludt, olyan, mintha a lámpalázas diáknak ismételgetnénk, hogy meg fog bukni. Ez csak tovább rontja a helyzetet, és negatív spirálba löki az illetőt”

– figyelmeztetett a szakember.

A probléma gyökere, hogy a pihenés egyfajta teljesítménnyé válik, az alvásfigyelő alkalmazás adatai pedig önértékelési kérdéssé. Ha a számok nem jók, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy rosszul is aludtunk, még akkor is, ha szubjektíven nem így éreztük. Ez egyenes út az aggodalomhoz, ami tényleg alváshoz, az pedig még kedvezőtlenebb pontszámokhoz vezet.

A szakértők szerint nem kell azonnal a kukába dobni ezeket az eszközöket, de sokkal tudatosabban kellene használni őket.

Aki azt veszi észre magán, hogy az alvásfigyelő követése inkább szorongást okoz, mint segít, jobban teszi, ha időnként kikapcsolja az értesítéseket, vagy akár teljesen félreteszi éjszakára. Érdemes a napi kilengések helyett inkább a heti átlagokra koncentrálni.

Jelzésértékű lehet, mi a válaszunk arra a kérdésre, hogy befolyásolja-e a reggeli pontszám a hangulatunkat.

Érzünk-e teljesítménykényszert lefekvéskor? Erősödtek-e az álmatlansági tüneteink, mióta az appot használjuk? Ha a válasz igen, érdemes stratégiát váltani.

A jelenségnek már nevet is adtak: orthoszomnia, vagyis a tökéletes alvás görcsös hajszolása az adatok alapján.

Fontos tudni, hogy ezek az eszközö k nem orvosi műszerek, méréseik pontossága korlátozott, és az alvás minősége természetes módon is ingadozik. A lényeg, hogy a technológia egy eszköz maradjon a nyugodtabb alvás eléréséhez, ne pedig maga a cél.

Amire még felhívnánk a figyelmet, az, hogy ne pörgesd folyamatosan a telefonodon a közösségi oldalakat: a doomscrolling rosszat tesz az idegeidnek.

Via Mirror


Link másolása
KÖVESS MINKET: