Bojár Iván András művészettörténész, építészkritikus egy első hallásra hihetetlen mennyiségű fával gazdagítaná Magyarországot. Annyival, mint amennyi nagyjából az ország lakossága. Erről, világunk riasztó jelenségeiről, és az egyszerű tettek fontosságáról beszélgettünk.

- Hogyan fogant meg Benned a 10 millió fa gondolata?

- Fokról fokra jutottam el ide. Az elmúlt évek, de főleg az elmúlt hónapok feszítő módon erősítettek meg bennem egy klímaválság-érzetet, amire különböző válaszokat tud adni az ember.

Temetkezhetünk búskomorságba, tehetetlenségbe, én azonban úgy gondoltam, hogy próbáljunk tenni valamit, amíg még egyáltalán tenni tudunk. Ide tartozott az is, hogy májusban az Építészfórum főszerkesztőjeként írtam egy cikket, aminek váratlanul nagy hatása lett. „Építészek, ne építsetek” volt a címe és elég nyers szembenézés volt a mai klímahelyzettel, és ezen belül az építészet, az építőipar szerepét jártam körül.

Némileg pikáns helyzet volt részemről egy ilyen cikket írni, de aztán egyre fokozódott bennem ez az érzés, hogy sok mindent félre kell tenni, ami eddig szent volt. Gondold el, hogy 30 éve foglalkozom kortárs építészettel. De egyszeriben egy másik látószögből tudtam rátekinteni erre a dologra, mint a környezetszennyezést meghatározó ágazatok egyikére és így sok mindennel le kellett számolnom.

- A fáknak nemcsak a természetben van létfontosságú szerepe, hanem évezredek óta spirituális üzenetük is van, Konfuciusztól az európai népi bölcsességekig. És sokan emlékeznek még John Lennon és Yoko Ono akciójára, akik facsemetét küldtek a világ államfőinek, hogy amíg elültetik, addig sem háborúznak…

- Az érzelmi rész, az azonosulás most is ugyanaz. A faültetés békés, szelíd dolog, miként a fákkal együtt élni, abban a léptékben együtt gondolkodni fizikai értelemben is, amit egy fa kiterjedése tud biztosítani, amelynek árnyékába egy nagy család vagy baráti kör le tud ülni. Ilyen gondolkodásmóddal kellene a világban működnünk, szemben a méretek bűvöletével, a teljesítmény-orientáltsággal, a folyamatos fejlődési kényszerrel. Ezzel szemben az a mértéktartás, amit egy fának a lombozata az emberi életre, mint egy keretre ráhelyez, sokkal inkább pártolandó.

- Párommal rendszeresen kijárunk energiát gyűjteni a Margitsziget ikerplatánjaihoz, akiket csak Philemón és Baucisnak nevezünk. Van-e olyan fa, ami különösen közel áll a szívedhez?

- Minden fának megvan a maga története. Nekem az egyik legkedvesebb az a diófa, amit kislányom születésekor ültettünk szentgyörgyhegyi kertünkben. Ez már most hatalmas, az ottani vulkáni talajban mindenféle csonthéjas, így a dió is nagyon szeret létezni. És van a kertünkben egy másik diófa, amely ültetés után három évig tetszhalott állapotban volt, már letettünk róla, aztán az idén tavasszal megindult, és már látszik, hogy belőle is komoly fa lesz. Csodálatos, amikor ennyire mutatja magát az élet egy fán keresztül!

- Térjünk vissza a 10 millió fához. Számítottál ilyen fogadtatásra?

- Valójában semmire nem számítottam, azon kívül, hogy kiírtam a saját oldalamra, és néhány barátomnak szóltam, hogy örülnék, ha csatlakoznának. Sosem hittem volna, hogy másfél-kétmillió emberhez fog szétszóródni ez az üzenet – 15 ezer megosztása volt! – és nagyon sok visszajelzést is kaptam.

Annak külön örülök, hogy ezzel a gondolattal egyáltalán nem vagyok egyedül, hanem jelentős tömegek gondolkodnak, éreznek hasonlóan, és ez biztató.

- És bejegyzéseidből kitűnik, hogy nemcsak on-line követőkről van szó, hanem a kezdeményezés nyomán tettre kész közösségek alakultak.