hirdetés
72395825_523745508450943_6063925284246126592_n.jpg

„Mindent én találtam ki. Még a Lukács cukrászdát is. A komcsikat is” – Kukorelly Endre a Cé cé cé pé című regényéről

Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. október 12.


hirdetés

- Sokszor szinte önkényesen kevered a múlt időt a jelennel. Magamon is észrevettem, hogy ahogy idősödöm, a távlatok kezdenek eltűnni. És nagyjából kortársak vagyunk.

- Tematikusan is keveredik a régebbi az újabbal, egy-egy rövid szakaszban is váltogatom a jelen- és múlt időt, attól függően, hogy éppen miképp esik jól, hogy esik kézre. Ha valami régebbi hirtelen jelenbe vált át, az olvasót mintegy beemeli a történésbe. Ez nehéz ügy, sokszor visszaállítom, aztán újra vissza az egész, annak megfelelően, ahogy magamban hallom. Hogy mennyire sikerült, majd kiderül, ha elolvasom hidegen, a szövegtől alaposan eltávolodva.

- A könyv másik főszereplője Hermész, a borítón is szerepel szárnyas sarkával. Sokan csak annyit tudnak róla, hogy a görög mitológiában az utazók, a kereskedők, a tolvajok istene. Miért éppen őt választottad?

- Hermész közvetítő. Vezet és félrevezet. Zeusz küldi ide-oda, istenek és emberek között is közvetít, erre utal a hermeneutika. Ez a szerep foglalkoztat, nemcsak az, hogy miként lehetséges átjárni egyes korok közt, hanem az is, miként lehetséges átjárás ember és ember között. Kerényi Károlyt olvastam sokat, néhány éve a görög mitológiával foglalkozom, így emelem a könyvbe Hermészt.

hirdetés

- A számos motívum közül hármat emelnék ki: a német témát a szellemi örökségtől a háborún át a berlini falig, a katonaságot és a focit. Te alapítottad az Íróválogatottat is…

A katonaság az életem alapvető eseménye. Két kerek év. Amikor bevittek, nem tudtam, mire számítsak, apukám, aki katonatiszt volt, nem mondott semmit, hagyta, hogy magamtól jöjjek rá dolgokra. Behajított a mélyvízbe, és nem tudom, jól tette-e. Néha így gondolom, néha úgy.

Durva volt, hárman is öngyilkosok is lettek a szakaszban, ugyanakkor alapdolgokra tanított, például az idő beosztására, minden másodperc kihasználására, vagy arra, miként kell olykor súlyos, éles helyzetekben is kizárni mindent. És megerősített, tudatosított sok mindent, amire már gyerekként a focipályán rájöttem. Úgy gondolom, egyfajta korlátozott szabadságelvonásra minden fiatalembernek szüksége van. Akkor tudod meg, hogy mit jelent, amid van, amikor ráébredsz a hiányára.

Nincs ott a szeretett nő, nincs ott a mamád, nem mehetsz ki, nem jöhetsz be. Nem kapsz levegőt. Vizet. Gyerekkoromban apám hetenként egyszer hozott a húgomnak és nekem egy-egy tábla csokoládét, az volt, és kész. El kellett lenni vele egy hétig. Ezt nagyon rosszul éltem meg, de már tudom, rendben volt így – már mindig is értékelni tudom, ha van valami. Ha van valamid, az nem evidens, ez ilyen egyszerű. Hozzájutok, ezt most is így élem meg, noha nyilván az egész „csokiboltot” megvehetném. A futball is alap. Gyerekkoromban nem adódott más, vagy olvastál, vagy fociztál. Napközben olvastam, délután mentem focizni, sötétedésig nyomtuk Szentistvántelepen a helyi vagány csávókkal. A katonaságot azért vészeltem át, mert gyerekként megtanultam, miként működik a fiúközösség. Részt veszel, elfogadtatod magad, kiválsz és alárendelődsz, megtanulod, hogy megéri a fair játék, a másikat, az ellenfelet megbecsülni, megtanulod a kudarc és a siker elviselését. Hogy ne roppanj össze, de ne is szállj el, mint a győzelmi zászló. Bennünk van a hajlam elhinni, hogy isteni, amit teszünk, és hogy ez már mindig így lesz, dolgozni se kell… A hübrisz a görögök szerint a legnagyobb bűn.

- Nekem is ismerős a katonaságból, hogy a könyveket jól el kellett rejteni a szekrény mélyén. A fociról pedig annyit, hogy mi olyan korban nőttünk fel, amikor a focisták igazi példaképek voltak. Én ugyan Vasas-drukker voltam, de ma is kívülről fújom a Fradi vagy az Újpest összeállítását is. És a német vonal?

- Vannak családi vonatkozások. Főként pedig a német kultúra. Irodalom, zene, filozófia, Matthias Grünewald. Valamelyest tudok németül, és voltam ott többször. Otthonos. Ha Németországban vagyok, azt visszajelzi a testem. Ezért van a könyvben ez a vonal.

Látom magam előtt a nagypapámat, aki németül beszélt magában. Németül számolt, nagymamám meg – partiumi kisnemes, vastagnyakú kálomista – bosszankodott miatta. Volt a kapcsolatukban valami kuruc-labanc jelleg, sokáig nem tudtam ezzel mit kezdeni, egyre jobban izgat ez a kérdés.

A mai Németország is izgat, a mentalitásuk, az alapos, túldédelgetett bűntudatuk, önmegvetésig jutó frusztrációjuk stb. Minimum érdekes. Szeretem bosszantani a balos barátaimat Wagnerrel vagy a Rammsteinnel.

- Harminc évvel vagyunk a berlini Fal leomlása után, amelyet óriási várakozások kísértek. Könyved kezdete és vége, 1961 és 1989 közötti idő éppen a Fal élettartama.

- A Fal a legnagyobb metafora. Az abszurd csúcsa. Egy város közepén, Európa közepén falat építenek, és ha át akarsz menni, lelőnek, mint a veszett rókát. Ahogy a hatalmi játszma elhülyült, torz és gonosz formában manifesztálódik. Egyfelől ott van a németeknek Bach, másfelől pedig építik a Falat…

- Jó néhányszor leírod ezt a rövid mondatot: „Már meghalt.”

- Mert meghalnak. Meghalok, meghalsz. Ha eleget éltél, halnak, hullanak körülötted, és ez mintha nem lett volna benne a pakliban, nem erről volt szó. Tényleg, alig van erről jó szó – és lehet, hogy nem is lehet jól szólni róla. De akkor szóljunk rosszul. Írás közben egyszer csak észrevettem, hogy ez az „elem” többször megjelenik, onnantól már nem álltam ellen neki. De nem élveztem, inkább csak „megengedtem” a szövegnek.

- Az utolsó oldalakon teszel említést a rendszerváltásról, felvillan az írószövetség, a négyigenes szavazás. Nagyon érdekes volt, hogy közvetlenül a rendszerváltás után számos írástudó megpróbálkozott a politikával. Te is tettél erre kísérletet húsz évvel később.

- Sokan pusztán azért lettek írók, mert nem volt tere a párton kívül a politikának, így nem csodálkoztam, hogy néhányan becserélték az irodalmat pártpolitikára. Még a fiatalabbak közül is, például Csengey Dénes. Jóban voltunk, többször is aludt nálam a Szondyban, hajnalig beszélgettünk, na még ezt az üveg bort nyissuk ki, Bandikám. Már alig éltem, belőle dőlt a nyomdakész szöveg, mígnem egy mondat közepén el nem aludt a konyhában. Úgy kellett bevonszolnom, át a hosszú előszobán.

A rendszerváltáskor arra gondoltam, hogy a közélet persze oké, ám most már tényleg az igazival, fontos és nagy, mély és magas testi-lelki-szellemiekkel foglalkozhatunk, a napi politikát, az ügyek intézését szakértőkre hagyhatjuk. Azokra, akik erre vállalkoznak. Néha a körmükre nézni, a rosszakat jobbakra cserélni, de nem kell beleszólnia egy értelmiséginek, legyen az a közszolgák dolga. Aztán láttam már, miként csinálják, nem csak nem hatékonyan, de pofátlan mohósággal is: ebben is tehát az antik a görögöknek volt igazuk, minden állampolgárnak saját, jól felfogott érdeke részt vennie a közügyekben.

Ha fölleled magadban a magánélet és a közélet egyensúlyát: nem eltúlozni, de nem is hárítani. Amatőrként játszani, szívből, nem muszáj a profi ligába igazolni. A parlamenti képviselőségbe én igazán véletlenül sodródtam bele, csináltam is két és fél évig, noha nem volt nekem való. Nem bántam meg, különös tapasztalat volt, az Országházi divatok című könyvem ebből lett. Igyekeztem őszintén elbeszélni, amit belülről láttam.

- Idézem a könyv utolsó mondatait: „Áll minden. Lelassul, áll, megáll, ami van, azt lefödi mindenféle más.” Ezt többféleképpen értelmezhető.

- Nyitott gondolatsor: halálmotívum – és az emlékezet-emlékezés miféleségére utal. Van az emlékezetnek egyfajta rétegződése, egy sor fontosnak, alapvetőnek, nélkülözhetetlennek tartott dolgot más, hasonlóan fontos dolgok letakarnak, lenyomják a tudattalanba – ahonnan aztán adott esetben feltörhetnek. Nem foglalkozom azzal, amit a katonaság alatt megéltem, de ha valami oknál fogva lekerülök abba az addig bőven takarásban levő rétegbe, hirtelen nagy erővel megképződik. Film. Látom magam előtt.

- Életre kívánod kelteni a Baumgarten-díjat közösségi finanszírozással, a Facebookon oldalt és csoportot is csináltál Gyümölcsöskert – Baumgarten-díj néven.

- Bosszantó, sokszor felháborító, ahogy a mindenkori állam a művészeket díjazva saját klienseinek osztogat. Ez tisztán szakmai díj lesz, szinte mindenben követni óhajtja a 49-ben kommunizált valahai díjat, és ezzel emlékezik Baumgarten Ferenc Ferdinándra, egy zsidó származású, külföldön élő, németül író magyarra, aki elképesztően nagy összeget hagyományozott a magyar irodalomra. Mint egykor Babits, most is egyetlen kurátor dönt majd, akit az alapítók – mindenki alapító, aki befizet! – jelölnek ki: nem életfogytig, mint Babitsot Baumgarten, csak két évre. Eddig csaknem tízmillió jött össze, kérünk mindenkit, csatlakozzon. Az első díjakat és jutalmakat, ahogy egykor történt, január 18-án, Baumgarten halála évfordulóján osztjuk.

- Hosszú évek óta tanítasz kreatív írást. Mi az, amit egy író át tud adni a tanítványainak?

- Elsősorban attitűdöt. Ki hogyan ír, abba nem szólunk bele viszont fontosnak tartom, hogy komolyan vegyék magukat. Komolyan, ne komoran. Brutálisan mélyre hatolni önmagukba, belülről beszélni. Úgy zajlik az óra, hogy a tanítványaim hoznak szövegeket, felolvassák, és mindenki elmondja a véleményét. Elég gyorsan bele tudsz lépni egy szöveg világába, és ha benne vagy, meghallod az igazat, hallod a hamis hangot. A korrekt technika megtanulható, az nem érdekes – csupán az autentikus érdekes.

Az autentikus mindig megrázó. A hiteles gesztusokat minden élőlény képes levenni, így vagyunk genetikailag beállítva, a túlélő génállományunk megkülönbözteti az igazat a hamistól. Semmilyen elvárásnak nem megfelelni, saját hangon beszélni, könyörtelen önelemzés, önkritika, kedély, maximális élvezet.

Aki ezekre képes, mindezen átszűri-töri-tuszkolja a nyelvet, akkor, lévén „egyedi példány”, megrázhat téged, mint az áram. Mint Krisztus a vargát.


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
anna-szalon.jpg

9 év után bezár a Hadik Irodalmi Szalon, de más néven folytatódnak az estek

Juhász Anna irodalmár és a Hadik útjai különválnak, de a tervei szerint máshol, más formában folytatná az írókkal, költőkkel való beszélgetéseket.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 02.


hirdetés

Kilenc éve, hogy elindult Újbudán a Hadik Irodalmi Szalon. Juhász Anna irodalmár, kulturális menedzser ötlete volt, hogy a klasszikus díszletek között éledjen újjá valami a századeleji kávéházi kultúrából, abból az irodalmi-művészeti hagyományból, amely egész Budapestet átszőtte. A kávéházi irodalom tette lehetővé azt, hogy az irodalmi élet ne csak folyóiratok lapjain, levelezésekben és egyetemi szobák homályában működjön, hanem részévé váljon Budapestnek, a város életének, annak a pezsgő közéletnek, amely a századelő fővárosát jellemezte.

Az irodalom iránt érdeklődőknek Juhász Anna szalonjának elindulása előtt kevesebb terük volt arra, hogy ne csak könyvekből ismerjék az irodalmat, hanem találkozhassanak írókkal, költőkkel és a társművészetek képviselőivel. A szalon ugyanis nem szorítkozott sosem a szigorúan vett irodalomra, megjelenhettek itt képzőművészek, zenészek, színészek, akiknek a produkciói színesítették az esteket, sokat adtak hozzá az amúgy is gazdag kínálathoz.

103 est, több száz vendég és megannyi érdekes beszélgetés, produkció - ez volt Anna irodalmi szalonja az elmúlt 9 évben. A szalon ebben a formájában most bezár, és más néven működik tovább, a szervezők itt köszöntek el a közönségtől ma.

„Lezárult az életemnek egy jelentős része” - mondta a Szeretlek Magyarországnak Juhász Anna, aki büszke arra, hogy a Hadikban kilenc évig működhetett a szalon. „Az útjaink elválnak, a következő esteket máshol, de feltehetően hasonló formában szeretném megrendezni” - mondta az irodalmár, aki szerint az elmúlt évtizedben a szalonnak is köszönhetően pezsgő irodalmi élet bontakozott ki Újbudán, az emberek megszokták az esteket, mindig telt ház volt, és várták a havonta jelentkező újabb és újabb rendezvényeket.

hirdetés

Anna emellett tovább szervezi a New York Művész Páholyt, a Várkert Bazár 650 fős előadásait, amelyek mellé meg szeretné őrizni az irodalmi szalon bensőséges hangulatát is, most ezen dolgozik.

Arra a kérdésre, hogy sikerült-e elengedni azt a rendezvénysorozatot, amely összeforrt a nevével, azt válaszolta, hogy egyfelől rettentően nehéz volt, másfelől optimista, mert az új időszak új ötleteket és megvalósítható projekteket fog majd hozni. Szeretné azt hinni, hogy létrehozott valami sokak számára fontosat a budapesti művészeti életben, és a régi-új irodalmi szalon ezt fogja majd továbbvinni legalább ugyanennyi ideig, csak épp más helyszínen.

A szalon és más rendezvények eseményeiről a Szeretlek Magyarország is rendszeresen tudósított, de Juhász Anna ilyen különleges írásokat is nálunk jelentetett meg:

A szalont továbbra is Bonta Gáspárral közösen szervezik, aki ezután is a dizájnért és a megjelenésért felel majd.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
DSC_2650.jpg

„El kell jutnunk odáig, hogy felszabadítsuk saját magunkat” – beszélgetés Müller Péter íróval

Válságos időben a legjobb orvosság a lélek felszabadítása, a nevetés, a derű által – vallja Müller Péter, aki egy különös, egyszerre szórakoztató és alapos gondolkodásra serkentő regényt írt Világvége!!! címmel.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. november 14.


hirdetés

Világos, távoli tájakról származó kultikus szobrokkal övezet lépcső vezet fel az író szobájába. Müller Péter íróasztala mögött két nagy kínai jel. A Jüe – boldogság, öröm, és a Shen – szellem, isten jele. A vele szemközti falon egy gyönyörű Madonna-rajz, egy firenzei reneszánszkori alkotás másolata. Ebben a hangulatban kezdünk el beszélgetni a válság témájáról, és közben sokfelé bolyongunk.

- A világvége-várás évezredes hagyománya az emberiségnek. Sokszor egészen pontos időpontokat tűztek ki, például az ezredfordulókat, de emlékszünk a 2012 december 12-i „pánikra” is. Napjainkban ez már nem is annyira misztikus dolog, hiszen tudjuk, hogy a például klímaváltozással mekkora veszélyben vagyunk. Valóban megérett ez a civilizáció a pusztulásra?

- Ez a hatalmas kor lejáróban van, és ezt manapság minden ember tudja. Igaz, hogy igyekszik elhárítani magától ezt az érzést, de mindenki minden ponton látja, hogy ez a krízisnek olyan előrehaladott foka, ami már folytathatatlan. Te egyetlen okot említettél, a klímát, de a világválság a lét minden területére kiterjed. A pszichénk, a párkapcsolatunknak, a családi életünknek, a társadalomnak, a gazdaságnak és az egész természetnek az alapélménye. A halak is tudják a tengerben és a fák is az erdőben. Lehetetlen, hogy író erről ne beszéljen. Hamvas Béla, aki a krízist, melyet az emberiség idézett elő a Földön „létrontásnak” nevezte. Azt mondja: „A létrontása centrális helyen történik:

hirdetés

Vagyis egy központi, megnevezhetetlen helyen romlik el az egész. Ha most bárkit, akár egy egyszerű járókelőt kilőnének egy űrhajón, és egy másik bolygón megvizsgálnák a lelki habitusát, megállapítanák, hogy egy ez az ember egy mély válságban lévő világból került oda. Bennünk van. Bennem is. Ezt íróként nem tudom figyelmen kívül hagyni.

Nem tudok írni csupán a párkapcsolatokról, lelki zűrzavarainkról, egyéni gondjainkról, amikor egy olyan univerzális csődben vagyunk, amiért meggyőződésem szerint minden ember felelős. Nemcsak áldozatai, de tettesei is vagyunk a világnak, melyben élünk. Ezt nem szívesen ismerjük be.

Más kérdés – és ez a könyvemnek a lényege – hogy ami bennem a legmélyebben van, az a Bohóc, aki a fedőlapon van, derül a bajokon. Ő írta a könyvemet. Biztos vagyok benne, hogy minden ember legmélyén ott a derű, a boldogság. Isten szelleme lakik bennünk, s ezért lelke mélyén minden ember boldog. Csak ez nem jön a felszínre. El van fojtva bennünk.

Ezért van az, hogy a meditáció állapotában mindenki átéli a boldogságot. Én ezt a felszabadult derűt sokszor érzem, és igyekeztem az egész válságot onnan megközelíteni. Itt a fenti dolgozószobámban írás közben sokszor olyan hangosan röhögtem, hogy lentről a feleségem megkérdezte, hogy ki van nálam… Hagytam, hogy a Bohóc beszéljen, nevessen, derüljön, röhögje ki ezt az egész világot, amiben élek, és emelkedjen felül a bajokon. Ne féljek, hanem nevessek! Ez a könyvem alapihlete. Egy Bohóc igazából akkor vizsgázik, amikor szembesül az elmúlással.

- Akkor derül ki a lényege?

- Sokszor megnéztem Chaplin Rivaldafény című remekművét, ahol a két legnagyobb Bohóc, Buster Keaton és ő, utoljára komédiázik egy hatalmasat, és ez beletorkollik az elmúlásba. Chaplin saját halálából viccet csinál. Lezuhan egy ládába szorulva. Lehet, hogy eltört a csigolyája. De behozatja magát a törött ládában, és mosolyogva lekonferálja az elmúlást.

A derű a legfontosabb az üzenete a könyvemnek. Úgy gondolom, a legspirituálisabb mű, amit valaha írtam. Nemcsak arról van szó, hogy egy világnak vége van, hanem főleg arról, hogy egy új világ van születőben. Törvényszerű, hogy egy új világ megszületéséhez a réginek meg kell halnia. Más kérdés, hogy nagyon nehéz abban a stációban élni, amikor valami elmúlóban van. Mi egy elmúló kultúrában élünk, ami minden ponton csődöt mond. Ezt végigélni nagyon komoly sors-, és próbatétel. De ugyanakkor ez a legmélyebb tudás. Krisztus azt mondja: „Földbe esett magnak el kell halnia, hogy új élet teremjen.”. Ezt ő a saját halálára is érti. Én 1936-ban már beleszülettem a világvégébe, és azóta is válságból válságba lépünk. A mostani azért is annyira fenyegető, mert látom, hogy nem oldódott meg semmi. Lezárult a II. világháború a két atombombával. És a harmadik már nem következhet be, mert olyan rettenetes fegyverek vannak felhalmozva, amelyek Sámsonként magukkal ránthatják az egész emberi fajt. A nevetés, a derű azonban képes felszabadítani a lelkünket, az örömtelenség és a vidámság hiánya viszont bilincsbe köt.

- Éppen Chaplin mondta, hogy az ember az egyetlen lény, aki tudja, hogy meg fog halni, de a nevetéssel el tudja terelni róla a figyelmét. Sok olyan Bohócot ismerünk az irodalomból, a filmművészetből, akik kinevetik saját halálukat is, másfelől ott van ikertestvére, a Bolond,ki megnevetteti a királyt, miközben a szemébe mondja a legnagyobb igazságokat. A könyvbeli Bohóc mindkét szerepet betölti.

- Aki nevet bennünk, az halhatatlan. Az elmúláson nevetni nem azt jelenti, hogy félelmünkben nevetünk. Nem a félelem „elterelése” , hanem a legyőzése miatt nevetünk. A legnagyobb olasz filmrészlet, az Új szörnyetegekből egy színésztemetés, Alberto Sordival. Kimennek a gyászolók, zokognak, aztán felidézik, hogy a nagy komédiás milyen felejthetetlen mókákat csinált, és az egész gyászszertartás röhögő kórusba torkollik. Dalolva körültáncolják a sírt, és így vonulnak ki a temetőből. Az ott dolgozó kőműveseknek kifolyik a malter a kanalukból, a többi gyászoló döbbenten nézi, mi ez a vidám, szentségtörő csorda…Ezek az én testvéreim…

hirdetés

- Amikor 1996-ban meghalt keresztapám, Navarovszky Papp László, a neves sakkozó, hasonló jelenetnek lehettem tanúja. Csapattársai, barátai elsiratták, aztán elkezdték felidézni a „Navar” felejthetetlen poénjait, sztorijait…mire kiértünk a temetőből, már dőltünk a röhögéstől...

- Ha már a nevetésről beszélünk: nem tudok felidézni a képzőművészetünk történetében egyetlen teli szájjal nevető, boldog Krisztus-arcot. Csupa vér, szenvedés, komorság és kétségbeesés. A mi keresztény hagyományunkban nincs benne a nevető Jézus. Pedig János apokrif evangéliumában ott van, hogy halála előtt kivitte énekelni és táncolni a tanítványait. És azt mondja: „Aki nem táncol, nem ismeri meg az előtte-állót… ha pedig körtáncomat követed, nézd meg magad bennem..”. Vagyis a vidám tánc tanításának lényege. Ezt jézusi igét elvermelték valaha egy holt-tengeri a barlangba. Nem késő bele kelleni tenni az Evangéliumokba, hogy derűs legyen a kultúránk..

- Mint ahogyan ezt érezzük, amikor az amerikai fekete gyülekezeteket látjuk-halljuk gospeleket énekelni…

- Az ösztön természetes bölcsessége felülírja a szomorúságot! A vérükben van ez a tudás. És állítom Neked, hogy ezt mindenki tudja, akit a Zene megérint. Füst Milán esztétikájában azt írja, hogy ha az embert valami gyász, bánat, szenvedés éri, nem tud alkotni. Csak akkor, amikor felszabadul!

Én is azt akartam, hogy felszabaduljon az olvasó, hogy rájöjjön: életünk nemcsak valaminek a vége, hanem egy általunk még nem ismert csodálatos újnak a kezdete. Ez a vajúdás utolsó stációja, ami nehéz az anyának és nehéz a magzatnak is. Abban a pillanatban, amikor világra jön, a sírás az első reakciója. Ahhoz, hogy az új életét elkezdje, egy kicsikét fel kell nőnie.

Az a leggyönyörűbb pillanata egy anyának, mikor látja a csecsemőjét mosolyogni. Akkor lett igazán ember. Ha művészettel foglalkozunk, ebből a mosolyból kell kiindulnunk. Ez az ihlet gyökere.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
bodocs2.jpg

Magyar táj magyar pemzlivel - elolvastuk Bödőcs Tibor új könyvét

Bödőcs Tibor első, paródiákra épülő könyve után saját hangot keresett és talált. Főhőse, egy jobb sorsra érdemes szobafestő szemüvegén át nézhetjük meg közelmúltunkat, jelenünket, és egy kicsit saját magunkat.
Malinovszki András - szmo.hu
2019. november 06.


hirdetés

Nem sokkal Kőhalmi Zoltán után a második magyar stand up-csillag hoz zavarba, mikor új könyve műfaját kell meghatároznom. Természetesen leginkább a „regény” meghatározás illik Bödőcs Tibor Meg se kínáltak című új művére, de a szokványos formátumot senki ne keresse a könyvben. Bár van több szálon futó cselekmény, vannak mellékszereplők (mint például a „főellenség” Kálmán vagy Petronella alakja), ám mindent csak kisebb sztorikból, elbeszélésből ismerünk meg.

Olyan ez egy kicsit, mint több Bödőcs-előadás összefűzve, csak kidolgozottabban.

Nagy előnye, hogy bár én azok közé tartozom, akik a szerző legtöbb estjének anyagát ismeri, mégsem olvastam olyan történetről, amit már előadásban hallottam volna, maximum egy-egy jellemző szófordulat köszön vissza. Annyiban mindenképp hasonlít egy stand up-esthez, hogy olykor egy-egy félmondat nagyobbat üt, mint némelyik regény, vagy számos komplett életmű.

hirdetés

A művésznek készülő, ám egy váratlan baleset miatt szobafestő sorsba kényszerülő Magyar Oszkár meséli el élete történetét a gyönyörű (legalábbis Oszkár által annak látott) csaposnak, Gyöngyinek. Ha valaki olvasta Bohumil Hrabal leghíresebb műveit, ismerősnek fog hatni a hömpölygő történet, az egymásba fűződő, majd (többnyire) szétbogozódó sztoriszálak. (Ha még nem olvastad, de megkedveled Bödőcs könyvét, úgy Hrabal erősen ajánlott olvasmány. Egy helyütt Bödőcs utal is a népszerű cseh elődre.)

A Meg se kínáltak az a fajta mű, amiről nehéz röviden összefoglalni miről szól – annál könnyebb elmondani, miről akar beszélni.

Beszél Magyarországról, rég- és közelmúltjáról, jelenéről, fő- és mellékalakjairól. Beszél művészetről, vidékről és városról, politikáról, és mindenről, ami eszébe jut. Bödőcs könyvéből igen jól meg lehet ismerni (néha érteni is) a "magyar valóságot": kézikönyv ez középfokú magyarságból. Az országukból, hiszen

"itt mindenki a bölcsek kövével kacsázik, itt mindenki a Szent Grálból iszik."

Nem állítom, hogy elegendő volna egy 20. századi történelem érettségi tétel ötös feleletéhez, de átismétlésnek egész biztosan használható.

Kisebb mértékben, de az előző műhöz hasonlóan visszaköszön ebben a regényben is számos író stílusa: van itt a fentebb említett Hrabalon kívül Móricz lélekábrázolásából, Krúdy hedonizmusából, Mikszáth anekdotikus elbeszélésmódjából és szerethető figuráiból, de a teljesen szabad asszociációk és váratlan hasonlatok néha a Family Guy rajzfilmsorozat stílusát idézik elénk. Jó irodalmi játék lehet annak felkutatása is, hogy félmondatok szintjén hány kulturális utalás található meg Oszi sztoritengerében.

A jelenkorról szólva az egyik legnagyobb erőssége a műnek, hogy mer és tud aktuálpolitizálni. Nem leng ki egyik irányba sem, ugyanakkor nem érezni rajta a kínosan feszengő "egyrészt-másrészt" fogalmazást:

Magyar Oszkár mindent Gyöngyi arcába tol (és így persze a miénkbe is), őszintén, kendőzetlenül.

De kapnak itt a különböző társadalmi csoportok és viselkedésformák is hideget-meleget. Talán ez az egyetlen rész, ahol Bödőcs néha mintha arányt tévesztene.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
Klauzál-tér-1964.-Budapest-Klauzál-tér-137746-1.jpg

Repülj vissza a 60-as, 70-es évekbe Szalay Zoltán újonnan megjelent fotóalbumával

Valóságos időutazásra indulhatunk, a magyar sajtófotó kiemelkedő személyiségének könyvét lapozva.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 05.


hirdetés

Több mint ötven év telt el azóta. Vajon mire emlékezünk az 1960-as, 70-es évek világából? Emlékszünk-e, hogyan éltünk, dolgoztunk, építkeztünk, utaztunk, nyaraltunk, vásároltunk, öltözködtünk, szórakoztunk, ünnepeltünk, gyászoltunk, udvaroltunk akkoriban? Tudjuk-e még, hogyan készültünk a lakodalmakra, hogyan védekeztünk az árvíz ellen, milyen kabaréműsorokat, hangjátékokat hallgattunk? Vajon hogyan emlékeznek az idősebbek, a fiatalabbak, és mit tudnak ezekről az évekről azok, akik utána születtek?

Szalay Zoltán (1935–2017) Táncsics-díjas és Pulitzer-emlékdíjas fotográfusnak, a magyar sajtófotó kiemelkedő személyiségének ma már kortörténeti dokumentumnak számító fekete-fehér fotói visszaidézik annak a kornak a hangulatát, a hétköznapi élet jellegzetes pillanatait, karaktereit. A képeket nézve hol sírni, hol pedig nevetni van kedvünk Parti Nagy Lajos, a kortárs magyar irodalom meghatározó alkotójának, a képekhez írt „életérzéseit” olvasva.

A fotóalbumot a könyvbemutatón Spiró György mutatta be:

hirdetés

Hosszú az út, amíg egy fénykép belekerül egy albumba.

Először meg kell tanulni fényképezni, aztán sok ezer, sok tízezer képet kell exponálni, előhívni, megvizsgálni, a legjobbakat kiválogatni, aztán némi idő elteltével újra kell vizsgálni a korszakban készült fotókat, rendszerezni, archiválni, majd kötetet szerkeszteni, a sorrendet megállapítani, a kötethez találni valakit, aki a képek által ihletve élvezetes szöveget ír… Magányosan fényképez a fotós, mégis kollektív alkotás lesz az album, érintett és megérintett emberek együttes munkája.

Ebből az albumból, amely egy remek hivatásos fotósnak a hatvanas és hetvenes években készült hatalmas életművéből kínál válogatást, az derül ki, bárhol ütjük is fel, hogy Szalay Zoltán imádta a foglalkozását. Nem az egyes műfajok iránti rajongása döntötte el, mit lát meg és mit fog exponálni,

a képek között van portré és zsánerkép, árvízi riport és szociofotó, groteszken mulatságos és végtelenül szomorú. Hasonló témát mások is lekaptak, de így semmiképpen.

Nézem a Szabó család című rádiósorozat színészeinek csoportképét, és ámulok. Véletlenül az első három részt is hallottam, amikor még az alkotók sem sejtették, hogy minden idők leghosszabban tartó sorozata lesz belőle. Ez az 1960-ban készült, beállított csoportkép a hat főszereplővel (lehettek volna még mások is rajta, például Horváth Tivadar) tökéletes jellemrajz arról, hogyan pózol a nagy színész, hogyan a jó színész és hogyan a többiek. Gobbi Hilda 47 éves, szemüvegesen és kópésan nevet, mimikája kissé túlzott, felüláll – konkrétan felül ül – az egészen, némi kevéske megvetés is bujkál a vigyorral határos mosolyában, nyilvánvalóan utálja azt a szerepkört, amely összeforrott a nevével, de mit lehet csinálni, ha azzal lehet keresni. A Szabó bácsit játszó Szabó Ernő is bevallottan pózol, felettébb ártatlan, naiv képet vág, mintha a szerepe szerinti munkásember lenne, aki összeszedi magát, amikor fényképezik, ülve is magasabb akar lenni, mint állva. A másik négy szereplő üres szemmel, kihúzott derékkal bámul bele a kamerába, igyekeznek civilként szerepelni, az is szerep, persze, csak nem eléggé karakteres. Nem tudhatom, hány fénykép közül választotta ki ezt az egyet Szalay Zoltán, akkoriban a Rádióújság fotósa, de erős a gyanúm, hogy a legjellemzőbbet láthatom a kötetben.

A Szabó család: Gobbi Hilda, Szabó Ernõ, Garics János, Vörösmarthy Lili, Balogh Erzsi és Benkõ Gyula.

Családi kép a Magyar Rádió legnépszerûbb, ma is hallható folytatásos hangjátékának elsõ szereplõirõl.

Ha néhányat lapozunk, váratlanul egy 1965-ös, tehát öt évvel későbbi képre bukkanunk, egy aggódó, mélyen gondolkodó embert látunk, elsőre nem is ismerjük fel, megállapíthatatlan, hogy hány éves. Ezt a Gobbi Hildát soha nem láttuk sem fényképen, sem az életben, ilyennek a kollégák sem igen láthatták sem próbán, sem azon kívül, kivéve talán a legközelebbi barátokat. Beállított felvétel, jobb kezének mutatóujjával feltolja a szemöldökét, épphogy érintőlegesen, ahogyan a fotózottak szokták, ha a fotósok kérik, a merev mozdulat modoros – az arca mégis hihetetlenül őszinte és megnyerő. Nem játszik semmit, sem a csúnya nőt, amivel védekezni szokott, sem a színészt, ami minden ízében volt, holott tudja, hogy fényképezik. Feltehetőleg ez a kép is egy sorozat része, nem tudni, a többi képen mit látni, de ezen a képen önmaga, nem a színész, nem a ripacs, nem a magyar színházi múlt megmentője és propagátora, nem a nehéz emberi ügyekben a hatalmasaktól segítséget kijáró, hanem a gondolkodó. Soha nem láttam ilyennek, mégis azt érzem, ez az igazi. Ezt a képet kellene az önéletrajzának borítójára tenni, ha ismét kiadnák.

1965. Gobbi Hilda

A nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás és még egyéb nyolcórás témakörökre szerkesztett kötetben a szociofotók gyakorolják az emberre a leginkább szívszorító hatást, a Bér és Savany dokumentumai, hogy Parti Nagy modora által ihletve mondjam. Az ügetőn feszülten figyelő közönség az életért fohászkodik csendben, a szemernyivel jobb életért, gyerekek és felnőttek egyaránt.

hirdetés

A Lakodalom Hartán 1966 sorozatból a kerítésen kívül álló, feketébe öltözött, fekete kendős özvegyasszonyok keserű tekintetéről nem tudjuk levenni a szemünket. Azt kutatom a képen, vajon hány évesek is lehetnek ezek a korán megvénült öregasszonyok. A görög drámák kórusát érdemes ezzel a képpel szemléltetni.

1966. Lakodalom Hartán

A Fizetésnap Miskolcon 1970 sorozat maga a kilátástalanság; szépen látható, mi a különbség a szocialista realizmus és a realizmus a szocializmusban között. Tömeges magány, lerészegedés őszidőben, műszak után, részegek között a félrészeg a király. Parti Nagy Lajos kísérő szövegéből idézem: „Azok a lábnál, lábközt kushadó agársovány aktatáskák, bőrszag és borszag”… „nincs megváltás/ üveg van vissza.”

1970. Fizetésnap Miskolcon

Van jó is a korszakban, a szubjektív objektív nem csal. Az Alsótagozatos földrajzóra Újfehértón, 1973 a számomra, aki az ötvenes évek első felében jártam alsó tagozatba, jelentős fejlődés dokumentuma: a kétszemélyes padokat összekötő lábazat immár fémből készült, nem pedig vastag fából, amibe állandóan belebotlott az ember, a fűtést pedig nagy méretű csempe-kandalló biztosítja – bár nekünk lett volna ilyen, de akkor még csak vaskályha jutott, amit délelőtt a második vagy harmadik óra alatt gyújtott be a fűtő, mi örültünk, hogy a motoszkálása elviszi az óra jelentős részét; a terem kora délutánra ki is hűlt, hogy a délutánosok nagykabátban fagyoskodjanak este hatig-hétig. És mekkora földgömb van itt – mintegy véletlenül – az első padra helyezve! De hogy változatlanul három padsor van az osztályban, az megnyugtatóan otthonos.

1973. Alsótagozatos földrajzóra Újfehértón

Sokféle helyzet, sokféle hangulat, mindig új, a helyzethez alkalmazkodó kompozíció – nehéz Szalay Zoltán szemléletét néhány szóval jellemezni. Talán mégis van e képekben közös, a – nyilván látszólagos – keresetlenség. Csak az olyan improvizáció sikerül, amelyet rengeteg próba és gyakorlás előz meg; az a gyanúm, hogy a képeit jellemző spontaneitás sok-sok előtanulmány tapasztalatából született meg.

A szemet edzeni kell a látáshoz, a városban, a munkahelyen, a gyárban azt kell észrevenni, ami valódi. Az ingázók a kor legjobb fekete filmjeinek színvonalán mutatja a hajnali–alkonyi társas ürességet, a fényképnek mint műfajnak külön erénye, hogy egy-egy arcon nézőként sokáig elidőzhetünk. A Pusztaszabolcs és Budapest között 1964-ben ingázó, alvó lány arca olyan, mint egy halotti maszk, a svájcisapkás, párás üvegen át néző melós maga a bizalmatlanság, maga a korszak. A truvaille az, hogy sehol semmi truváj, mintha véletlenül kattant volna el a gép, magától.

1964. Ingázók

A Tiszaújvárosi lakótelep 1965 perspektívája a legkevésbé sem magától értetődő. Nem tudjuk, honnét nézünk, egy szomszéd házból-e vagy a levegőből, kötélen függeszkedve netalán. A kép balszélén egy fiatalnak mondható, jellegtelen házaspár hajol ki az első emeleti lodzsán, a hozzánk közelebbi alaknak, az androgün nőnek világos szőkére festett haja van, és nézik, nézik mereven a négyszintes épületekből álló kietlen új lakótelepet. Bámulják, amin nincs mit nézni, amit jobb lenne nem látni egyáltalán. Az ég a kép kétharmada fölött szürke, lapos, mélységtelen, semmilyen. A korszak egyik nagy fotója.

1965. Tiszaújváros

Balról jobbra egy láthatólag nem túl régen felújított vidéki ház fala előtt kocsit húz egy feketébe öltözött, fekete kendős öregasszony, az arcából csak az orrhegye látszik. Az kétharmadánál elhúzós függönyös ablakra belülről három kicsi partecédula van ragasztva, mind a három cédulán ugyanannak a személynek a felismerhetetlen, apró arcképe.

1974. Úton Békéscsabán

A szövegmelléíró Parti Nagy Lajost idézem:

„áthúz a képen egy kakast

tán egy kutyát két kosarat

nyikorgó örökkévaló

egy orr egy fekete kabát

szénrajz e földi nap alatt

a kiskocsin van négy kerék

a rúdja keskeny fakereszt

összefogja a két kezét

mamusza tyúklépésbe lép

hány hossz a fal a téglaláb

nem siet áthúzza magát

az egyre partecédulább

illékony földi nap alatt

és eltűnik és ittmarad”

Hetedik kötete ez a mostani Szalay Zoltánnak; nagyszerű album; néhány tucat kiváló könyvet még biztosan össze lehet állítani a hagyatékból.

A könyv a Kossuth Kiadói Csoport gondozásában jelent meg, ezen a linken tudod megvenni!


KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!