Palya Bea: Kapolcson visszataláltam a gyökereimhez
Palya Bea az egyik legsokoldalúbb hazai előadó: pályája elején főként népdalénekesként volt ismert, de idővel folyamatosan kóstolt bele az újabb és újabb műfajokba. Tavaly megjelent Nő című albuma pedig a kritikusok és a rajongók egybehangzó véleménye szerint is mestermunka.
Önálló koncertjei mellett legalább annyira egybeforrott a neve a Művészetek Völgyével, ahol szinte a kezdetektől állandó fellépő, 2010-től pedig a Palya-udvar házigazdája is. Többek között arról beszélgettünk vele, mennyi munkával jár a tíznapos program megszervezése, hogyan tudja ezt összeegyeztetni két és féléves kislánya nevelésével, és milyen tervei vannak ennek folyományaként az idei évre.
– Mikorra nyúlik vissza a kapcsolatod a Völggyel?
– Ez egy nagyon hosszú és szép történet. 1994-ben, 18 évesen a fesztiváltól függetlenül Vigántpetenden táboroztattam néptáncos gyerekeket, és a próbákat mindennap a kapolcsi faluházban tartottuk. Ekkor szembesültem vele először, milyen nagyszabású események zajlanak itt, és már ebből az évből csomó emléket magamba szívtam, a táj szépségétől kezdve a velőspirítóson át Márta Pista figurájáig. Ha jól emlékszem, a következő évben már fel is léptem, és azóta különféle formációkkal szinte minden évben meghívtak. Rengeteg élményem van, felsorolni is nehéz lenne az összeset. Ez az egész közeg, a dombok és a szalmabálák varázsa valahogy olyan, hogy az átlagnál sokkal erősebben beégnek az agyamba a történések.
Fotó: Domonyi Éva, Respiro
– Hogyan és mikor jött az ötlet, hogy udvargazdaként is bemutatkozz?
– A 2010-es fesztivál előtt hívott fel Pista az ötlettel, hogy mit szólnék hozzá, ha kapnék egy saját udvart, ahová kedvem szerint szervezhetnék programokat. Ennek a megvalósulásában hatalmas szerepe volt Bodnár Rékának is, akivel akkoriban kezdtem együtt dolgozni. Ketten leültünk megbeszélni, mitől is lehetne jó egy ilyen hely. Sorra találtunk ki mindent a családbarát elfoglaltságoktól kezdve a zenés, táncos programokon és beszélgetéseken át a többi dologig, amit az elmúlt öt évben megszokhattak a látogatók. Felfoghatatlan öröm volt, amikor az egész megvalósult és láttuk, hogy szeretik az emberek.
– Mennyivel volt nagyobb felelősség ez, mint mikor csak fellépőként vettél részt?
– Jóval nagyobb munka és felelősség is volt, nyilván. De a szervezés maga annyira magával sodort bennünket – tényleg, egyfajta „flow” állapotba kerültünk mindketten –, hogy ott és akkor ezekre a dolgokra gondoltunk legkevésbé. Inkább arra koncentráltunk, hogy a lehető legintenzívebben meg tudjuk élni a lent töltött két hét összes pillanatát.
– Budapesti lakosként milyen érzés számodra kiszakadni a vidéki életbe?
– Fontos tudni, hogy nem éltem mindig Budapesten, eredetileg száz százalékban falusi lány vagyok. Úgy fogalmaznék, hogy olyan az egész, mint a visszatalálás a saját világomba. A mindennapok során nagyon hiányzik az a fajta természetközeliség, ami csak vidéken van jelen, szóval ez is egy dolog a sok közül, ami miatt nagyon szeretem Kapolcsot.
A falusiak jelenléte szintén rengeteget ad. Tényleg a gyökereimet hozza vissza.
Fotó: Domonyi Éva, Respiro
– Tavaly deklarált célja volt a szervezőknek, hogy a különféle fejlesztésekkel a fiatalabb generációt is megszólítsák. Te láttál ilyen téren pozitív változást a megelőző évekhez képest?
– Igen, abszolút. Szemmel láthatóan bejött a dolog, rengeteg fiatal volt tavaly. A modern technika alkalmazása egyértelműen meghozta az eredményét, nagyon jól felismerték a szervezők, hogy csak így lehet nyitni az újabb generációk felé. Ráadásul úgy tudták meglépni ezt, hogy a fesztivál addigi, hagyományos értékeit is megtartották, amiket én személy szerint legalább ennyire fontosnak tartok.
– A Palya-udvar programjában néhány helyet mindig pályáztatással töltöttetek be. Fontosnak érzed a feltörekvő előadók támogatását?
– Ez már a második évtől kezdve fontos szempont volt. Gyakorlatilag megszerveztük a magunk kis tehetségkutatóját, bár nem kerítettünk akkora feneket neki. Mivel a Palya-udvar a nevéből adódóan az én ízlésemet tükrözi, olyan előadóknak volt a legnagyobb esélyük bekerülni, akik valamilyen módon megfogtak engem. Akár koncerten, ha korábban alkalmam nyílt látni őket, akár az elküldött anyagaik alapján. Abban viszont Rékának volt nagyobb szerepe – hiszen ő nálam fiatalabbként jobban benne van ezekben a közegekben –, hogy a harmadik-negyedik évtől olyan viszonylag újabb keletű produkciók is teret kaptak nálunk, mint a slam poetry, vagy a Rájátszás.
– Mikor szoktátok elkezdeni a szervezést?
– Gyakorlatilag rögtön az előző fesztivál vége után. Egy teljes év munkája van abban a tíz napban, még ha nem is végig ugyanakkora intenzitással.
Fotó: Domonyi Éva, Respiro
– Az anyaságot hogyan tudtad ezzel összeegyeztetni az elmúlt két évben?
– Ez hatalmas kihívás volt. Ráadásul ahogy Lili idősödik, úgy szembesülök folyamatosan az újabb és újabb szakaszaival, hiszen ilyen fiatalon még nagyon gyorsan változik, mikor milyen hozzáállásra van szükség. Tulajdonképpen számomra az egész anyaság nemcsak hatalmas öröm, de legalább akkora sokk is volt. Bár rettentően vágytam rá, utána jó ideig nem igazán találtam a helyem. És nekem a dalok segítenek abban, hogy feldolgozzam az ehhez hasonló eseményeket. Tehát
Mivel a legmélyebb tudattalan rétegekbe nyúlok le ilyenkor, amit ott találok, azzal sokan mások is azonosulni tudnak.
Ez különösen igaz volt a Nő című lemezemre: a dalokhoz készült videókat sorban raktuk ki a netre 2014 tavaszán, és ezres nagyságrendben jöttek rájuk a kommentek. Mind csupa visszaigazolás arról, hogy pontosan sikerült kifejeznem azt, amit ők is éreznek. Lényeg a lényeg, miután ez az album megjelent, robbanásszerűen megnőtt az ismertségem. Egyrészt az utcán is sokkal többen szólítanak meg (vagy csak mosolyognak rám) azóta, illetve a koncertmeghívások is nagyon megszaporodtak. Tavaly Kapolcson két koncertet is adtunk ezzel a műsorral, és szó szerint megőrültek az emberek. Több ezren jöttek oda, az ülőket fel kellett állítani, de még így is nagyon sokan nem fértek be. És mindenki kívülről énekelte a dalokat. Elképesztő energiák szabadultak fel.
Két dal a Nő lemezről:
– Mi következett ebből?
– Mondanom se kell, mennyire fantasztikus érzés volt, hogy ilyen sokan velem tartanak ezen az utazáson. Maximálisan betöltötték a dalok a céljukat, egyfajta útjelzőként vezettek ki az anyaság jelentette erdőből. Ugyanakkor tény, hogy nem számítottunk ekkora sikerre és az ezzel járó feladatokra, amelyek mind plusz energiát igényelnek. Említettem, hogy az udvar programjainak megszervezése egész éves munka, ráadásul öt év alatt szerintem mindig meg tudtuk haladni önmagunkat. A tavalyi pedig egy olyan szintű csúcs volt, hogy elgondolkodtunk rajta, lehet-e innen még feljebb lépni.
Végül arra jutottunk, hogy
ha továbbra is az eddigi színvonalon akarnánk folytatni, a megszaporodott koncertmeghívások és részemről a család mellett, az valószínűleg erőn felüli célkitűzés volna. Ezért meghoztuk azt a nagyon nehéz döntést, hogy idén 2010 óta először nem szervezzük meg a Palya-udvart.
Úgy gondoltuk, hogy félgőzzel nem érdemes belefognunk, de ha majd ismét úgy hozza az élet, hogy belefér a ritmusunkba, természetesen újra visszatérünk fészket rakni.
– Azért önálló koncerted lesz a Völgyben?
– Lesz, ráadásul egy másik, nagyon különleges helyszínen: a taliándörögdi Klastromban, ahol az utóbbi jó néhány évben nem voltak programok, de idén a fesztivál 25 éves fennállásának örömére ismét megtelik élettel. Július 27-én adok ott egy nagy koncertet, méltó módon megünnepelve a negyedszázados évfordulót.
Tavaly Kapolcson (egy rövid koncertrészlet):
– És a Palya-udvar helyszínét ki kapja meg?
– Idén a Momentán Társulat lesz a házigazda, aminek rettentően örülök, hiszen imádom őket, ráadásul annak idején a mi meghívásunkra léptek fel először a Völgyben. Mindig lendületesek és jókedvűek, az előadásaik pedig egytől egyig viharos sikert arattak. Úgy gondolom, náluk jobbat nem is találhattunk volna magunk helyett. Nagyon drukkolok nekik, annál is inkább, hiszen személyes jó barátaimról van szó.
– Ettől függetlenül lent leszel most is végig?
– Sajnos nem hiszem, hogy 10 napot ott tudok tölteni, hiszen az egésznek éppen az volt az egyik kiindulópontja, hogy sokkal több lett a koncertmeghívás. A fesztivál idejére is jó pár lekötött dátum van már más helyszíneken, de ezzel együtt megpróbálom úgy szervezni, hogy legalább két-három napot maradhassak.
– Váltsunk témát kicsit: gyerekek és felnőttek előtt is rendszeresen fellépsz, hogy látod, melyikük a hálásabb közönség?
– Én rengeteget éneklek gyerekeknek már a pályám kezdete óta, és sok dolgot tulajdonképpen tőlük tanultam meg. Azt szeretem bennük, hogy kendőzetlenül őszinték: ha valami nem tetszik nekik, rögtön kifejezik, ha viszont igen, az is mindenki másnál jobban látszik rajtuk. Például ma, alig egy órával ezelőtt még egy bölcsődében énekeltem, ahol a kicsik teljes hipnózisban néztek engem és a hangszereket. A koncert végén az egyik óvónő elmondta, hogy pont az amúgy leghiperaktívabbak voltak azok, akiket leginkább megfogott a zene. Egy órán keresztül figyeltek rá, ami az ő korukban azért nagyon sok.
Fotó: Lázár Alexandra Emese
Fotó: Domonyi Éva, Respiro
Úgy gondolom, hogy a felnőttekben is ott van egy ilyen gyerek – változó, kiben milyen mélységben –, és én ezt szeretném előcsalogatni. Azt a tiszta, romlatlan részüket szeretném megszólítani, amit egyébként a többségük gondosan elrejt a külvilág elől.
A felnőttek egyszerűen megtanultak maszkot viselni, így nekem az a feladatom, hogy ezen átlássak – persze a saját maszkomat is levéve, ami legalább ilyen nehéz.
– Szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki jó gyerekdalokat írjon? Feltétele például ennek a saját gyerek?
– Nem hiszem, hogy ez feltétel lenne, én is írtam gyerekdalokat már korábban is. Szerintem inkább az említett belső gyermekhez kell ilyenkor visszanyúlni. Egyébként én tipikusan olyan előadó vagyok, aki nem gyerekdalokat ír, inkább annak álcázza őket. Tulajdonképpen ezek is minden korosztály számára érvényesek, talán csak kicsit más ritmusban és nyelvezettel szólalnak meg. A 2004-es Álom-álom, kitalálom című lemezem például egy konkrét személyiségfejlődést mesél el. Attól, hogy a gyerekek kicsik, még nem hülyék. Nem szeretem azt a fajta lebutított mondanivalót, amit sokan alkalmaznak. Lilivel is teljesen normális stílusban beszélek, úgy ahogyan most veled is. Nagyon fontos, hogy komolyan vegyük őket.
Fotó: Kiss Dóra
– Mik a terveid az elkövetkező időszakra?
– Annyi biztos, hogy nagyon sűrű évnek nézünk elébe. Minden tökéletlenségem ellenére azért igyekszem elismerést is adni magamnak amiatt, hogy heti négy koncertet simán lenyomok a kevésbé húzós hónapokban is. Plusz ott vannak még a járulékos feladatok, úgy mint a fotózások, interjúk, vagy a stábmegbeszélések. Ez persze nem kis kihívás, azzal együtt, hogy nyilván nem áldozata vagyok a saját produkciómnak, inkább a királynője. (nevet) Javában készül a Nő lemez folytatása, aminek a címe stílszerűen az lesz, hogy Tovább nő. Ugyanazzal a recepttel fogjuk közzétenni a dalokat, mint az elsőnél, tehát külön videóval együtt. Már az április 17-18-i A38-as duplakoncertnek is azt a címet adtuk, hogy (Egy picivel tovább) Nő, arra utalva, hogy a régi számok mellett szép lassan az újdonságokat is elkezdjük beépíteni a programba. A stúdiózást majd őszre tervezzük.
Emellett májusban a Müpában is elindul egy sorozatom Selymeim címmel. Évente egy előadás lesz, hozzám nagyon közel álló énekesnőket hívok meg vendégnek. Az első fellépő a török származású Çiğdem Aslan lesz május 13-án, aki kurd, szefárd, görög, török és mindenféle dalokat énekel a kis-ázsiai dzsumbujos területről. Én fogom bevezetni a koncertjét és duózunk is, de alapvetően róla fog szólni az este. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ez a sorozat létrejöhetett, és remélem, hogy a közönség is kíváncsi lesz a meghívottakra az ajánlásom nyomán. És hogy még valamit mondjak a tervek közül: az utóbbi pár évben a külföldi szerepléseimből tudatosan visszavettem, de mostanában megint nagyon érzem, hogy hív a világ, és szerintem nem fogok tovább ellenállni.
Ha érdekes volt, oszd meg a cikket!
