A Pókember-filmek rendezője egy véres, undorító filmmel támad: a Segítség! beeszi magát a bőrünk alá
Sam Raimi visszatért a gyökereihez és ezt ezúttal nem marketinges túlzásként kell értelmezni. A kultuszrendező legújabb filmje, a Segítség! egy feszült, undorító, kíméletlenül gonosz, ugyanakkor meglepően szórakoztató thriller/vígjáték hibrid.
A „hányás nagymestere” becenév továbbra is megállja a helyét, és aki valaha rajongott az Evil Dead-filmek elszabadult energiájáért vagy a rá jellemző látványvilágáért, itt is sok ismerős motívumra bukkanhat.
Raimi pályája mindig is érdekes kettősséget mutatott: a vértől és testnedvektől csöpögő horrorok mellett képes volt széles közönségnek szóló produkciókat is letenni az asztalra, legyen szó a Gyorsabb a halálnál westernjéről, a Szimpla ügyről vagy a Tobey Maguire-féle Pókember-trilógiáról.
Ő azonban úgy döntött, hogy inkább egy kisebb léptékű, ám annál gusztustalanabb túlélőthrillerbe öli bele az energiáját Rachel McAdams és Dylan O’Brien főszereplésével. A választás egyértelmű üzenet: Raimi láthatóan jobban érzi magát akkor, amikor szabadjára engedheti beteges fantáziáját.
A Segítség! forgatókönyvét Damian Shannon és Mark Swift jegyzik, akik korábban a Freddy vs. Jason és a 2009-es Péntek 13 révén már bizonyították, hogy nem idegen tőlük a slasher-logika. Ez persze nem dicséret volt. Ezúttal sem a csavaros történet a filmjük legerősebb eleme. Az alaphelyzet ötletes, de erősen klisékre épít, és számos korábbi alkotás (gondolok itt például az 1990-es Tortúrára) visszhangzik benne.
Egy nagy üzlet miatt azonban kénytelen még elviselni a jelenlétét, és amikor egy thaiföldi üzleti út során a magángépük egy lakatlan sziget közelében lezuhan, a hatalmi viszonyok hirtelen gyökeresen átalakulnak.
Bradley mozgásképtelenné válik, Linda pedig, köszönhetően a túlélési könyveknek, a túrázásnak és a végtelen évadok óta futó Survivor-rajongásnak igazi túlélőmesterként viselkedik. Azonnal átvált gyakorlati üzemmódba és a mérnöki képességeit kamatoztatva életben tartja mindkettőjüket.
A kérdés hamar nemcsak az lesz, hogyan lehet kijutni a szigetről, hanem az is, hogy egyáltalán mindenki haza akar-e jutni. Ezek a motívumok már az előzetesben is felbukkannak, így nem nevezhetők valódi meglepetésnek, Raimi azonban ügyesen használja őket arra, hogy fokozatosan csavarja fel az őrületet, a groteszk jeleneteket és a humort.
A rendező stílusjegyei mind markánsan visszaköszönnek: rohanó, alacsonyan suhanó kameramozgások, mintha maga a vadállat vagy egy láthatatlan démon figyelné az eseményeket, testnedvekkel teli közelképek, egymás szájába hányó karakterek és elképesztő sérülések premier plánban.
A régi, olcsó, ám kreatív praktikai trükkök hiánya érezhető visszalépés, még ha a költségvetésnek bizonyára jót is tett ez a döntés.
Ami igazán kiemeli a filmet a hasonló túlélőthrillerek sorából, az a fekete humor. Raimi olyan mértékig tolja túl az undor-mérőt, hogy az egy ponton túl már abszurd komédiává válik. A néző gyakran azon kapja magát, hogy miközben fintorogva fordulna el a vászontól, mégis kellemetlenül inkább nevetgél egy-egy groteszkül megkomponált jeleneten. Ez a rosszindulatú, szinte szadista humor régóta a rendező védjegye, és itt is tökéletesen működik.
A színészek is hozzáteszik a magukét ehhez az őrült kavalkádhoz. Rachel McAdams meglepően sokoldalú: egyik pillanatban még törékeny, elnyomott irodai alkalmazott, a másikban hidegvérű vadász, majd elszánt akcióhősnő, és mindhárom arcát meggyőzően hozta. Dylan O’Brien nehezebb helyzetben van, hiszen figurája szinte végig manipulatív és ellenszenves, mégis sikerül árnyalatokat csempésznie a karakterbe, hogy ne váljon puszta karikatúrává.
Összességében a Segítség! egy meglepően szórakoztató, véres kis kétszereplős thriller, amely tökéletes választás a januári uborkaszezonban.
Akinek van gyomra az efféle túlzásokhoz, annak a mozijegy ára bőségesen megtérül, és egy régi vágású Raimi-élménnyel távozhat a teremből, pontosan olyannal, amilyenből ma már egyre kevesebb készül.
